Az alkimistától az „éjjeli emberig” – tíz szakma, amely eltűnt a történelem folyamán

Napjainkban sokan aggódnak amiatt, hogy választott szakmájukra vagy munkájukra megszűnik a kereslet, vagy a technika fejlődésével feleslegessé válik. A történelemre visszatekintve számos példát találhatunk olyan munkakörökre – mind rengeteg tanulást igénylőkre, mind a legelesettebbek utolsó kapaszkodási lehetőségeire – amelyek mára eltűntek. Az alábbiakban felsorolásra kerül tíz olyan állás, amely ma már nem létezik.

Alkimista

A középkori tudomány egyik vezető feltételezése (amelyet a legtöbben igazságnak tartottak) az volt, hogy a megfelelő módszerrel egyszerűen átváltoztathatók az anyagok más anyagokká – ez volt az alkímia „tudománya”. A legtöbben azt kutatták, hogyan lehet a mindennapokban előforduló anyagokból, például ólomból aranyat vagy ezüstöt készíteni (ehhez a legtöbben a legendás „bölcsek kövét” keresték), de gyakori volt a halhatatlanságot biztosító anyagok keresése és a mindennemű mérgezéstől megvédő szer (mithridátum) előállítására való törekvés is.

A középkor és a kora újkor számos természettudósát foglalkoztatta az alkímia, mint például a puskapor receptjét leíró Roger Bacont, vagy a foszfort felfedező Hennig Brandot, illetve Roger Boyle-t, de a tudomány más területén is nagyot alkotókat, mint Isaac Newtont is. A 17. századtól a tudomány egyre jobb ismeretekkel bírt az anyagok működését illetően, és a sokszor legendákkal és valótlanságokkal átszőtt alkímiát felváltotta a szigorúan empirikus alapú kémia tudománya.

Anglia sörfőző asszonyai

A középkori Angliában a sörfőzést többnyire a nők uralták. A városok és falvak többségében a sört mellékállásban főzték az asszonyok – alacsony költségű, alacsony hasznot hozó, nagy szakértelmet nem igénylő munka volt, azaz tökéletesen tudták végezni egyéb teendőik mellett. Mivel a korabeli sör hamar megsavanyodott, és nehezen volt szállítható, a versenyhelyzet korlátozott volt, nemigen volt lehetőség terjeszkedni és másokat kiszorítani a piacról, ezért sokan foglalkozhattak főzésével. A helyzet a 15. századtól változott meg, amikor a sörfőzés egyre inkább átkerült nagyobb szereplők kezébe a nők szabadságának korlátozásával – Angliában a sörfőző asszonyok voltak a különféle boszorkányvádak fő célpontjai, emiatt fokozatosan eltűntek.

Pohárnok

A legtöbb uralkodói és magas rangú nemesi udvarban igen fontos szerepe volt annak, aki a központi személy italait szolgálta fel – a mérgezéses merényletek elsődleges eszköze volt az ital, a pohárnoknak pedig az volt a feladata, hogy biztosítsa annak veszélytelenségét, még akkor is, ha saját maga kellett, hogy megkóstolja. Mivel a pohárnokot az úr vagy uralkodó feltétlen bizalma illette meg, igen befolyásos személy volt az adott udvarban.

Gályaevezős

Talán az egyik legnehezebb munka a történelemben a gályák evezőseié volt: az ókorban és a középkorban egyaránt használt evezősoros hajókon akár ezren is evezhettek egyszerre, ami kedvezőtlen szélirány vagy szélcsend esetén is nagy sebességet tett lehetővé. A nagy tengeri hatalmaknak sokszor a rabszolga-munkaerőhöz kellett nyúlniuk, hogy legyen elég evezősük flottáikhoz, vagy más módon voltak kénytelenek embereket a fedélközbe kényszeríteni. A Velencei Köztársaság fénykorában például gyarmatai – mint Kréta vagy Ciprus – lakosait kötelezte gályáin való szolgálatra. Ezt a helyiek a legváltozatosabb módokon igyekeztek elkerülni – ha valaki például papnak tanult, akkor mentesült a kötelezettség alól, de pénzben is megváltható volt a gályaszolgálat. Ennek eredményeképpen a legszegényebbekre lett hárítva a kimerítő munka, és gyakorta kellett a velenceieknek is rabszolga-munkaerőt alkalmazniuk.

„Éjjeli ember”

A modern csatornázás bevezetéséig az emberi ürüléket valamilyen pöcegödörbe vezették. Ezek tisztítása időről időre szükséges volt, és ekkor jöttek képbe az „éjjeli emberek”, akik elszállították a tartalmát – gyakran az éj leple alatt. Egy nagyméretű merítőeszközzel merték ki az igen fertőzésveszélyes anyagokat, és a városon kívülre szállították. A középkorban egyes városok azt a megoldást is rendszeresítették, hogy a vásárba kereskedni érkezők kötelesek kifelé menet kocsijaikon a városon kívülre vinni egy bizonyos mennyiségű ürüléket.

Házaló

Bár ez a foglalkozás korántsem tűnt el teljesen, napjainkban lényegesen ritkábban látni olyan kereskedőt, aki a vidéket járva igyekszik különféle portékáit értékesíteni – sok helyen ráadásul tilos is az ilyen tevékenység. A régebbi korokban azonban a házaló kereskedők voltak a mai mozgó ABC-khez hasonlóan az elszigeteltebb települések egyetlen lehetősége a különféle áruk beszerzésére. Ennek ellenére az emberek többsége gyanúval közelített feléjük, és gyakran vádolták őket csalással.

Községi bíró

Habár Magyarországon a tisztség egészen 1950-ig létezett, a községi bíró eredetileg a feudális berendezkedés egyik tisztsége volt Európa-szerte (mint például a német „Vogt”, vagy az angol „reeve” formájában). A falu, később a földesúr hivatalnokaként működő bíró a lakosság közötti konfliktusokat simította el, illetve (eredetileg) a templomba járást ellenőrizte. Voltak időszakok, amikor a bírókat a lakók választották, de olyanok is, amikor felülről nevezték ki őket. A feudalizmus megszűnésével az eredeti funkció megszűnt, de őrzi napjainkban az igazságszolgáltatásban a bírók megnevezése. Más nyelveken legtöbbször a polgármesternek megfelelő funkciókat jelöl az eredetileg a falu bírójára használt szó (pl. lengyel „wójt”, angol „reeve”  [Kanada egyes településein]), de angol nyelvterületen a megyei bíró („shire reeve”) kifejezésből a választott rendőrfőnökökre alkalmazott „seriff” kifejezés is létrejött.

Írnok

Az általános írni-olvasni tudás előtti korokban minden dokumentum elkészítéséhez írástudóra volt szükség – a folyamat időigényes volt, több másolat esetén pedig ez tovább fokozódott. A középkorban többnyire az egyházi személyek tudtak csak írni, később azonban kimondottan adminisztratív célból is elindult az írástudók képzése. Ennek fő motorja a kereskedelem volt, amelyet lényegesen könnyebbé tett az írott egyezmények és számlák alkalmazása (amelyek a bizalmat is megnövelték).

Kikiáltó, kisbíró

Habár egyes helyeken őrzik ceremoniális szinten ezt a foglalkozást, a középkorban meglehetősen fontos tisztség volt – a helyi hatóságok kezében ez volt a legközvetlenebb csatorna, amelyen keresztül kommunikálhattak a lakossággal. A falu vagy város kikiáltója kiáltványokat, új törvényeket, vagy események kezdetét is kihirdethette, de azt is rajta keresztül hozta a lakosság tudomására a település vezetése, ha egy elítélt büntetését végrehajtották.

Vízhordó

Egy szintén a csatornázás által megszüntetett állás volt a vízhordóé – a nagyobb településeken a folyótól vagy tótól távolabb eső házak lakói számára gyakran bizonyult hathatós segítségnek, hogy fiatal férfiak pénzért cserébe vállalták, hogy vizet hordanak a messzi háztartásokhoz is. Eseti alapon nyilván előfordulhat napjainkban is ilyen, a középkori Londonban azonban annyian meg tudtak élni ebből a „mesterségből”, hogy saját „testvériséget” alapítottak.