Apja a diplomácia útjára terelte, végül politikusként futott be karriert ifjabb Andrássy Gyula

161 éve, 1860. június 30-án született Tőketerebesen (ma Trebišov, Szlovákia) Ifj. gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula magyar politikus, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere, a Horthy-korszak legitimista mozgalmának meghatározó alakja.

Az édesapa nyomdokaiban

Az 1848-49-es szabadságharcban katonai és diplomáciai szerepet vállaló id. Andrássy Gyula a világosi fegyverletételkor éppen külföldön volt megbízatáson, hogy támogatást szerezzen a magyar ügynek. A megtorlások időszakát – beleértve saját halálos ítélete 1851-es meghozatalát és jelképes (in effigie) felakasztását – jobbára Párizsban vészelte át, itt vette feleségül 1856-ban Kendeffy Katinkát.

Még a francia fővárosban született meg első gyermekük, Tivadar (1857-1905). A bécsi politika változásával a házaspár 1857-ben hazatérhetett, ezután született másik két gyermekük, Ilona (1858-1952) és ifj. Gyula, akit a családban „Duci” becenéven ismertek.

A gyermekek egész neveltetésük során magántanulók voltak, iskolába nem jártak, a család az édesapa 1871-es külügyminiszteri kinevezésével Bécsbe költözött.

Miután id. Andrássy Gyula 1879-ben lemondott posztjáról, többet foglalkozott gyermekei nevelésével, és többek között a külpolitikáról is tanította őket. Ifj. Gyulát magával ragadta a diplomácia világa, és apja nyomdokaiba lépett a pályán.

1883-ban – édesapja ajánlásával – a konstantinápolyi követségen helyezkedett el fogalmazóhelyettesként, majd diplomáciai vizsgája letétele után 1884-ben Berlinben már attaséként tevékenykedett. Németországi kiküldetése során az itteni Frigyes Vilmos Egyetemen (a mai Humboldt Egyetemen) hallgatott jogot a nagynevű jogtudós Rudolf von Gneist előadásain, akinek nézetei nagy hatással voltak rá.

1884-ben egyúttal bekapcsolódott a magyarországi belpolitikába a Szabadelvű Párt tagjaként, az ez évi országgyűlési választásokon a csíkszentmártoni kerület képviselőségét szerezte meg. Két évvel később teljesen elhagyta a diplomáciai pályát, 1892 novemberétől 1894 júniusáig belügyi államtitkárként dolgozott, majd az első Wekerle-kormányban a király személye körüli miniszter posztját töltötte be a következő év januárjáig, amikor e kormány megbukott.

1898-ban, majd 1904-ben ismét kilépett a pártból, az 1905-ös választások után a saját maga alapította, a kiegyezést pártoló („67-es”) Országos Alkotmánypártot vezette, ennek színeiben 1910-ig ismét képviselő volt. Habár az 1905-1906-os belpolitikai válság során többször felajánlották neki a miniszterelnöki széket, a cserébe támasztott feltételek miatt mindannyiszor elutasította.

Az összeomlás külügyminisztere

1906 áprilisától a második Wekerle-kormány belügyminisztere volt egészen 1910 januárjáig, ő nyújtotta be az 1907. évi LXI. törvénycikket, amely a rendes és a közigazgatási bíróságok hatásköréről való döntésre jogosult, úgynevezett hatásköri bíróságot állított fel – ez döntött az olyan esetek lefolytatásáról, amelyekben mindkét bíróság maga akarta lefolytatni az eljárást, illetve az olyanokban, amelyekben egyik sem akarta vállalni.

1908-ban új választójogi törvényt nyújtott be, amely minden, 24. életévét betöltött, állandó lakással bíró, magyar állampolgárságú férfinak választójogot adott volna, ezzel 1,5 milliónál is több új választót emelt volna a politikai életbe (a törvény súlyozta volna a szavazatokat írni-olvasni tudás, illetve magasabb fokú képzettség szerint). A törvény a kormánykoalíció szétesésével azonban elbukott.

Ebben az időszakban Andrássy támogatta az egészségügyi viszonyok javítását és a lakásépítést is, továbbá szerepet vállalt az Országos Gyermekvédő Liga létrejöttében. Az 1908-as évben belügyminiszterségére árnyékot vetett a csernovai tragédia néven elhíresült felvidéki csendőrsortűz.

Bátyja, Tivadar 1905-ös halálát követően 1909-ben feleségül vette özvegyét, Zichy Eleonóra grófnőt, a pár négy lányát – köztük Károlyi Mihály későbbi feleségét, Andrássy Katinkát – is vele együtt nevelte. Az új párnak saját gyermeke nem született.

Minisztersége után, 1910-ben feloszlatta pártját, azonban 1913-ban újra életre hívta, miután szöges ellentétbe került Tisza István kormányával. Andrássy a brit-francia, illetve német irányba a kapcsolatok egyensúlyban tartását tartotta fontosnak, Ausztria-Magyarországot Közép-Európa egységesítőjének szerepében látta volna szívesen a Németországhoz való közeledés helyett.

Az első világháború alatt továbbra is a közeledés lehetőséget kereste London és Párizs felé, a háborúból való 1917-es orosz kilépés után kiállt a függetlenségét visszaszerezni igyekvő Lengyelország mellett, a Monarchiához hasonló stabilizáló szereplőt látva benne.

Az összeomlás idején rövid időre, 1918. október 24. és november 2. között ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere. E minőségében megkísérelt különbékét kötni az antanttal, azonban az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály hatalomra kerülése, Magyarország függetlenségének kinyilvánítása ebben megakadályozta.

A legitimizmus szószólója

A tanácsköztársaság kikiáltását követően Bécsben ő lett az Antibolsevista Comité egyik vezetője, majd ideiglenesen Svájcba költözött. Horthy hatalomra kerülése és a trianoni béke után a legitimisták egyik vezéralakja volt, támogatta IV. Károly visszatérését a magyar trónra.

1921-ben egy rövid ideig ő volt a később az évtizedekig kormányon lévő Egységes Párt egyik alkotóeleme, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának (KNEP) elnöke, és támogatta Bethlen István miniszterelnök politikáját, azonban IV. Károly második visszatérési kísérlete után feloldhatatlan ellentét alakult ki a kormány és a legitimisták között. Mivel a „második királypuccs” során el is vállalta a jövendőbeli kormány külügyminiszteri tisztségét, a hatóságok letartóztatták és két hétig vizsgálati fogságban tartották.

1922-től a KNEP tulajdonképpeni utódpártjában, a Friedrich István-féle Keresztény Nemzeti Párt, majd a Keresztény Földmíves és Polgári Párt berkeiben vett részt a közéletben és volt országgyűlési képviselő. Az 1926-os választásokon már – kormányzati nyomásra – nem sikerült mandátumot szereznie, és visszavonult a közélettől.

Politikai tevékenysége mellett Andrássy a magyar jog, különösen a Szent Korona-tan szakértőjének számított, 1910-1911-ben háromkötetes monográfiát is kiadott A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai címmel. 1896-ban írt, a kiegyezésről szóló értekezésével vált 1898-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1904-ben lett rendes tag, majd 1913-ban az Akadémia igazgatóságába is bekerült.

Andrássy jelentős szerepet játszott a hazai képzőművészeti élet megszervezésében is, a neves Andrássy-magángyűjtemény bővítése mellett mindkét nagy szakmai szervezet, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat és a Nemzeti Szalon elnöke is volt különböző időszakokban. Az elsők között ismerte fel Rippl-Rónai József és Szinyei Merse Pál művészetének jelentőségét, és az ő érdemének tekinthető a francia neoimpresszionisták magyarországi népszerűsítése is.

Ifjabb Andrássy Gyula visszavonulását követően nem sokkal, 1929-ben hunyt el. Emlékét a Horthy-korszakban a legitimista beállítottságú körök és publicisztikák őrizték – bár korábbi érdemeit a „hivatalos” emlékezetpolitika is elismerte, Tisza Istvánnal való szembenállása és legitimizmusa miatt nem tartozott a rendszer kedvelt alakjai közé.

A második világháborút követően, a kommunista rendszer alatt élete és munkássága tabunak számított. Átfogó életrajza, bár előkészületei az 1930-as években megkezdődtek, a két világháború között nem készült el, így a mai napig várat magára.