Angliában egykor egy seprűnyélen is elég volt átugrani az érvényes házasságkötéshez

A modern esküvők a legtöbb esetben megszokott kellékeket vonultatnak fel: a menyasszony ruhája fehér, az egybekelő pár gyűrűt húz egymás ujjára, és fogadalmakat tesznek. Mióta létezhetnek e szokások, és mi tette őket nem csupán népszerűvé, de időtállóvá is?

A gyűrűk

Az 1680-as években Henry Swinburne angol író már kiemelte a gyűrűceremónia fontosságát: „Gyűrűt adni és kapni mindenek felett álló Jel, mely a házassági szerződéskor a leggyakoribb.”

Swinburne szerint egyáltalán nem fontos, a gyűrű milyen anyagból készült, mivel lényegét alakja adja: „kerek, és vég nélküli.” Ez azt jelképezi, a pár „kölcsönös szeretete és szívélyes érzései körforgásban folynak egyiktől a másikhoz.”

Hogy miért éppen a bal kéz negyedik ujján kell őket viselni? Az író e magyarázattal szolgál: „Van egy vérér, amely ama negyedik ujjtól a szívbe fut.”

A templomi esküvő

Nagy-Britanniában csupán a 18. században vált kötelezővé a templomban megesküdni ahhoz, hogy a házasság jogi erőre emelkedjen.

A „common law”, azaz a hagyományos angolszász szokásjogból eredő mindennapi törvényrendszer addig szinte bármilyen informális, közös eskütételt elfogadott, ezek közé tartozott a földre fektetett seprűnyélen egyszerre átugrás népszokása is.

Az egyházi nyilvántartás – és a felszentelt pap jelenlétének – előírása kölcsönözte a ma is ismert komolyságot és formalitást a korábban gyakran könnyed ceremóniának. A népszokások közül azonban sok megmaradt: még a későbbi IV. György angol király is végrehajtotta a seprűs mutatványt titkos „esküvőjén” szeretőjével, Maria Fitzherberttel 1785-ben.

A fehér menyasszonyi ruha

Az uralkodók és más előkelőségek esküvői rendszerint divatot teremtenek, így egy-egy híres házaspár döntése hosszabb-rövidebb időre akár milliók szertartásaira lehet hatással.

Viktória királynő és Albert herceg 1840-es esküvője minden bizonnyal a történelem egyik legnagyobb hatású ilyen eseménye volt: ide vezethető vissza a fehér menyasszonyi ruha széleskörű elterjedése. Korábban a házasodó nők legjobb meglévő ruhájukat vették fel a nagy napra, akármilyen színű is volt (a leggazdagabbaké gyakran volt ezüst- vagy krémszínű.

1795-ben az előbb említett IV. György „valódi” esküvőjén, amelyen Katalin braunschweigi hercegnőt vette feleségül, a koszorúslányok voltak „szűzi habitusban, melynek felsőrésze fehér szatén volt, szoknyája pedig krepp”.

Miután Viktória magára öltötte a „szűzies” színt, a szokás hamar elterjedt az elit köreiben, és nem tartott sokáig, hogy meghódítsa a társadalom minden osztályának esküvőit – végül olyan elterjedtté vált, hogy hagyományként rögzült.

A fogadalmak

A fogadalom az egyik legősibb eleme a házassági szertartásnak, amely kultúrákon átívelő jelentőséggel bír. A „betegségben, egészségben” vagy hasonló kifejezést tartalmazó, ma hagyományosnak tekintett fogadalmak legalább a középkorig visszavezethetők a keresztény kultúrkörben.

A 20. század folyamán azonban a házasság egyházi vonatkozása némileg háttérbe szorult a gyakorlati, jogi értelmezéssel szemben, így megnőtt a kimondott szavak jelentősége, ami azok jobb megfontolására késztette a párokat.

Ez mára igen sok hagyományos toposz, mint például a menyasszony „eladása” és az „engedelmesség” vállalásának elhagyását eredményezte: leghíresebben Kate Middleton helyettesítette be 2011-ben utóbbi szót azzal, hogy „szeretni, vigasztalni, tisztelni és megtartani” fogja Vilmos herceget.

Ahogy a házasság újabb értelmezései teret nyernek, úgy fejlődnek és alakulnak továbbra is a hozzá kapcsolódó ceremóniák. Néhány dolog azonban állandó marad – ahogy az 1840-es években kiadott Anglia feleségei című „kézikönyv” is figyelmeztet: az esküvő napja csupán a kezdete a hosszú és kihívásokkal teli „gyakorlati kötelezettségnek”.