Amikor a francia király a nép szeme láttára vágta földhöz VIII. Henriket

1520-ban egy sokak által valótlannak tartott történet szerint VIII. Henrik angol király – saját képességeiben módfelett bízva – jókedvűen kihívta birkózni francia „kollégáját”, és nagy meglepetésben részesült. Az eset – ha megtörtént – részben megmagyarázza a későbbi fejleményeket.

A valójában sportos király

Ha van egyféle kép, amely a szélesebb köztudatban él VIII. Henrik angol királyról (ur. 1509–1547), az egy vörös szakállú, meglehetősen testes uralkodóé, aki finom szőrmék és drága ékszerek tömkelegét viseli, és valószínűleg éppen valamely, alattvalói számára hozzáférhetetlen fogáson lakmározik.

Ezen felül a legtöbben még arról tennének valószínűleg említést, hogy hat felesége is volt, akik közül kettőnek fejét vetette.

E kép azonban csak a híres király késői éveire mondható jellemzőnek. Kortárs életrajzírói egytől-egyig arról írnak, fiatal korában a 16. század elejének egyik legfigyelemreméltóbb sportolója volt, aki az íjászatban, a lovagi tornák dárdaöklelésében, a tekejáték korabeli változatában, és kiváltképp a birkózásban is tehetséges volt.

VIII. Henrik: A király és udvara című 2001-es könyvében Alison Weir angol történész azt írja, „Ifjúkorában a király mindig kapható volt egy birkózómeccsre, dacára annak hogy ez nem volt szigorú értelemben az úriemberek sportja.”

Henrik a birkózásért érzett, szinte mindenek feletti rajongása uralkodásának egyik talán legmegalázóbb pillanatához is vezetett – már ha ez az eset valóban megtörtént, ami nem teljesen biztos.

Fesztiválszerű királyi torna

A helyszín a beszámolók szerint az 1520 júniusában az ekkor még az angol koronához tartozó Calais közelében tartott, a történelembe „az Aranyszövet Mezeje” néven bevonult királyi torna volt, amelynek akár 12 000 résztvevője is lehetett. A hatalmas rendezvényen szökőkutakból folyt a bor, várak és más épületek díszletszerű másolatait építették fel, és az emberek aranyozott selyemsátrak gyűrűjében szórakozhattak.

A költséges rendezvény célja a VIII. Henrik és francia kollégája, I. Ferenc közti jó viszony megszilárdítása volt. Mindkét uralkodónak érdekében állt az addig meglehetősen rendszeres angol–francia háborúk elkerülése a továbbiakban, hogy hatékony szövetségre léphessenek V. Károly német-római császár, egyben spanyol király ellen. A 17. század elején alkotó William Shakespeare elég jelentős eseménynek tartotta a két király találkozását ahhoz, hogy azt tegye VIII. Henrik című színdarabja nyitójelenetévé.

A torna több napi dárdaöklelést, íjászatot, birkózást és egyéb, a korabeli arisztokrácia által kedvelt sportokat foglalt magában, esténként pedig nagy mulatságok zajlottak sok étellel és itallal. Az eseményekben részt vett mindkét uralkodó, bár rendszerint nem egymás ellen. A történet szerint azonban egy alkalommal a rendkívül lelkes és talán nem teljesen józan Henrik így szólt Ferenchez: „Testvér! Birkózzunk!” Az angol király 28, a francia 25 éves volt ekkor.

A viadal nem úgy zajlott, ahogyan azt Henrik elképzelte. Glenn Richardson történész Az Aranyszövet Mezeje című 2014-es könyvében így írja le: „Rövid ideig dulakodtak, mígnem Ferenc eldobta az angolt egy „tour de Bretayne”-nak nevezett mozdulattal, egyfajta gyorsan végrehajtott csípődobással. A bretonokat tartották egész Franciaország legkiválóbb birkózóinak, és Henrik úgy látszik, nem vette tudomásul, hogy Ferenc – Bretagne hercegeként – milyen jól ismeri technikáikat.”

Miután felkelt a földről, írja Richardson, „Henrik úgy tűnik, valamelyest meg tudta őrizni méltóságát, de bizonyára igen kínos pillanat lehetett egy olyan férfi számára, aki ennyire biztos volt saját erejében és ügyességében.” A beszámolók szerint Henrik és Ferenc ezután együtt lakomáztak.

Politikai vonatkozások

Sok szakértő szerint a történet vélhetően apokrif, legfőképpen azért, mert kizárólag a francia oldalról maradt fenn egykorú beszámoló. Könnyen lehet azonban, hogy bár angolok is szemtanúi voltak, jobbnak látták hallgatni királyuk félresikerült erőfitogtatásáról.

A primer forrás, amelyre úgy tűnik, a történet minden későbbi változata támaszkodik, III. Robert de la Marck, Florange ura (Seigneur de Florange) írása, aki szemtanúként számolt be az esetről. Arról azonban ő sem írt, hogy Henrik pontosan hogyan is reagált Ferenc meglepő birkózói készségére – alázattal elfogadta, hogy a másik uralkodó legyőzte őt kedvenc sportjában, avagy királyi dührohamot kapott-e, így a későbbi korok írói jobbára csak találgattak.

Francis Hackett angol történész 1929-es Henrik-életrajzában arról ír, a király „a dühtől lila arccal” kelt fel a földről, míg a 19. századi francia történész Jules Michelet szerint Henrik nem felejtette el a sértést, különösen azért, mert megaláztatásának több asszony is szemtanúja volt. Szerinte a rövid birkózómeccs „apró, sorsszerű esemény volt, amely felmérhetetlen következményekkel bírt.” A későbbi korok történészei, így Richardson is kétségbe vonja, hogy akkora súllyal bírt volna – ha egyáltalán megtörtént.

Mindazonáltal tény, hogy mindössze 23 hónappal a nagy, fényűző torna után Henrik hadat üzent Franciaországnak, a korábban kiszemelt ellenség V. Károllyal szövetkezve.

Charles Dickens angol író  (1812–1870) gyermekek számára írt, Anglia történelmét feldolgozó művében úgy fogalmazott: „Természetesen nem következett más e jó cselekedetek után, mint a háború sebes kiújulása Anglia és Franciaország között, amelyben a két királyi testvér és fegyvertárs nagyon őszintén akart kárt tenni a másikban.”

Hackett ennél komorabban úgy írt: „Nem ismerte fel az ezer és ezer izgatott néző, hogy e gyönyörű látványosság egy olyan európai háború előzménye lesz, amely 38 éven át tart, és félmillió emberéletbe kerül majd.”