A vikingek rabszolgakereskedelméből gazdagodhatott meg Dzsankent

Az Aral-tótól keletre fekvő Dzsankent romjait sokáig az oguzok egykori fővárosaként tartották számon, de a több mint egy évtizede zajló régészeti kutatások egészen más képet rajzolnak ki a középkori településről.

A kutatók szerint a város a 9–10. században mindenekelőtt kereskedelmi csomópontként működhetett, és fontos szerepet tölthetett be az Európát a muszlim világgal összekötő rabszolgakereskedelemben.

A mai Kazahsztán területén, a Szir-darja deltájában fekvő település romjait már a 19. században Dzsankenttel azonosították. 2011 óta többek között a Tübingeni Egyetem és a kazahsztáni Korkyt Ata Egyetem szakemberei végeznek itt feltárásokat. A kutatásban részt vevő Heinrich Härke és Irina Arzhantseva szerint a régészeti eredmények nem igazolják azt a korábbi elképzelést, hogy fényűző uralkodói központ állt volna ezen a helyen, mert monumentális palotáknak vagy templomoknak egyelőre nem találták nyomát.

A régészek ugyanakkor két egymásra épült települési korszakot tudtak elkülöníteni. A korábbi, a 6–7. századra datált Dzsankent I egy halászatból is élő település volt. A feltárt halcsontok és pikkelyek arra utalnak, hogy lakói kihasználták az akkor még jóval nagyobb kiterjedésű Aral-tó közelségét. A kerámialeletek már ebben az időszakban kapcsolatokat jeleznek a délebbre fekvő Horezm térségével.

A 8. században azonban jelentős változások következtek be. A folyómedrek elmozdulása károsította a térség öntözőrendszereit, miközben az oguzok egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Egy pusztító tűzvész után a várost újjáépítették: szabályosabb alaprajzú, fallal védett település jött létre, amelynek szerkezetében erős horezmi hatás mutatható ki. A mintegy 16 hektáros városban a kutatók becslése szerint nagyjából kétezer ember élhetett állandóan.

Dzsankent felemelkedésében döntő szerepet játszhatott a kereskedelem. A település két nagy távolsági útvonal találkozásánál feküdt: az északi Selyemút és a Horezmet a Volga vidékével, végső soron pedig Észak-Európával összekötő kereskedelmi folyosó metszéspontjában. Egy 2024-ben megjelent régészeti összefoglaló szerint a kronológiai, földrajzi és régészeti adatok egyaránt arra utalnak, hogy Dzsankent átrakó- és közvetítőállomás volt a dél felé irányuló luxuscikk- és rabszolgakereskedelemben.

Az egyik legérdekesebb nyomot a városfal északi részéhez kapcsolódó építményben találták. A régészek itt vastag réteget tártak fel, amelyben olyan mikroszkopikus gombák nyomait mutatták ki, amelyek keratintartalmú anyagokon, többek között emberi és állati ürüléken telepednek meg. A kutatók szerint a leletek arra utalnak, hogy hosszabb időn keresztül sok embert vagy állatot zsúfoltak össze ezen a fallal körülvett területen, megfelelő lakóépületek nélkül. A korszak és a kereskedelmi összefüggések alapján felvetették, hogy itt rabszolgákat tarthattak fogva a továbbinduló karavánok érkezéséig. Ez azonban a régészeti nyomok értelmezése, nem közvetlen bizonyítéka annak, hogy az építmény rabszolgatábor volt.

A korabeli írott források jól mutatják, hogyan kapcsolódhatott ehhez a rendszerhez Észak- és Kelet-Európa. Ahmad ibn Fadlán arab utazó 921–922-ben a bagdadi kalifa küldöttségével utazott a volgai bolgárokhoz. Útja során találkozott azokkal a rusz kereskedőkkel, akiket rendszerint skandináv eredetű varégokkal azonosítanak. A férfiakat rendkívül magasnak, világos hajúaknak és vöröses bőrűeknek írta le, ugyanakkor megdöbbenéssel számolt be higiéniai szokásaikról és a velük utazó rabszolganőkkel szembeni bánásmódjukról.

Ibn Fadlán beszámolója szerint a kereskedők a társaik jelenlétében is szexuálisan kihasználták a rabszolganőket, és még az sem feltétlenül szakította félbe ezt, ha éppen vevő érkezett egy nőért. A leírás fontos bepillantást enged abba az erőszakos rendszerbe, amelyben az emberek ugyanolyan kereskedelmi árunak számítottak, mint a prémek, a viasz, a méz vagy a rozmár- és bálnacsont.

A varég kereskedők foglyaik jelentős részét Kelet- és Észak-Európából szerezték. A Volga menti Bolgar fontos elosztóközpont volt, ahonnan az árut dél felé szállították. A kutatók szerint a karavánok egyik valószínű útvonala az Aral-tó keleti oldalán vezetett, éppen Dzsankent mellett. A város így szállást, élelmet, kézműveseket, írnokokat és egyéb szolgáltatásokat biztosíthatott a nagy távolságokat megtevő kereskedők számára.

A kereskedelem nagyságát közvetve az Észak-Európában előkerült arab ezüstpénzek is jelzik, Skandináviában több mint félmillió dirhamot találtak. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy az északra áramló ezüst teljes mennyisége ennél lényegesen nagyobb lehetett, és a kereskedelemben részt vevő rabszolgák száma hosszabb idő alatt akár igen magasra is rúghatott. A „milliós” nagyságrend ugyanakkor kifejezetten spekuláció, nem régészetileg meghatározott adat.

Dzsankent gazdasági sikere egyben sebezhetővé is tehette a települést. A 11. században Kelet-Európa politikai és vallási viszonyai átalakultak: terjedt a kereszténység, megerősödtek az államalakulatok, a skandináv viking társadalmak pedig fokozatosan maguk is központosodó királyságokká alakultak. Emiatt a korábbi embervadászatok és rabszolga-kereskedelmi hálózatok működési feltételei megváltoztak.

Nagyjából ugyanekkor Dzsankent is gyors hanyatlásnak indult. A város felső régészeti rétegeiben megfigyelt égésnyomok arra utalnak, hogy elhagyása nem feltétlenül békésen zajlott. Az oguz politikai rendszer szétesett, csoportjaik közül sokan a felemelkedő szeldzsukokhoz csatlakoztak. A száz évvel korábban még virágzó kereskedőváros végül rommá vált – és a kutatók szerint ebben annak a kereskedelmi rendszernek az összeomlása is szerepet játszhatott, amelyből Dzsankent korábban jelentős hasznot húzott.