A veszett francia király, aki azt képzelte, üvegből van és összetörik

Azt képzelte, hogy üvegből van, és ha megérintik, összetörik. Gyakran elfelejtette a körülötte lévők, nem egyszer pedig a saját nevét is, továbbá azt a tényt, hogy ő Franciaország királya. VI. Károly közel 35 évig ült a trónján, s az uralkodó meg-megújuló őrülete harminc esztendőn át keserítette meg az udvar és közvetve a franciák életét. A főként betegségéből fakadó problémák katasztrofális állapotokat idéztek elő a királyságban, amely csak évekkel a király halála után tudott kilábalni a káoszból.

Túl az őrület határán

VI. Károly édesapja, V. Károly halálát követően 11 éves gyermekként került a trónra. Húszéves koráig nagybátyjai vezették a százéves háborúban az egyre több kudarcot elszenvedő királyságot, majd 1388-ban Károly illedelmesen megköszönte nagybátyjainak addigi szolgálataikat – akik a közjó helyett sokkal inkább saját hasznukat szem előtt tartva kormányozták az országot –, és visszavette az őt megillető jogokat.

Ígéretet tett apja „jó kormányzatának” visszatérésére, amit a korábban V. Károly mellett működő jogtudósok tanácsossá választásával, valamint törvényalkotói tevékenysége megkezdésével alá is támasztott. Tényleges uralkodása kezdetének sikereit jelzi, hogy ráaggatták a „Szeretett” jelzőt.

Regnálása első négy évében semmi nem utalt az uralkodó megbomló elméjére, igaz, az ország vezetésével járó terhet egyre nehezebben viselte. 1392-ben aztán rátört az első roham. Augusztus közepén Károly V. János breton herceg ellen vezetett hadjáratot Bretagne-ba. (A herceg Károly egyik feltétlen híve és tanácsadója, Olivier de Clisson ellen sikertelen merényletet elkövető Pierre de Craont bújtatta).

Jean Froissart krónikája szerint a király egész évben betegeskedett. Áprilisban egy rejtélyes kór következtében kihullott a haja, és leestek a körmei. Alig evett, alig ivott, fájt a feje, és gyakori láz gyötörte. Állapotán rontott az Olivier de Clisson elleni merénylet híre is. Bár orvosai és nagybátyjai világosan látták, hogy a királyra egyre nagyobb súllyal nehezednek terhei, nem tudták megakadályozni, hogy hadjáratot vezessen Bretagne-ba.

Ilyen lelkiállapotban lovagolt ki tehát a még mindig csak 23 éves király és kísérete Le Mans városából a perzselő augusztusi melegben. Az uralkodó komfortérzetéhez ruházata sem járult hozzá túlságosan: fekete bársonyköpönyegben, fején színes turbánnal lovagolt.

Az erdőben egyszer csak egy rongyokba öltözött, mezítlábas ember futott elő a fák közül, megfogta lovának kantárját, és ezt kiáltotta: „Király, egy tapodtat se menj tovább! Fordulj vissza, mert elárultattál” – idézi Frosissart a bolondnak látszó férfit. Erre a király fegyveresei azonnal arrébb rángatták a furcsa szerzetet, akit – anélkül, hogy kikérdezték volna az általa mondottakról – ott hagytak.

Később, a déli órákban kiértek egy homokos mezőre, ahol – a krónikás nem győzi hangsúlyozni – az egyre elviselhetetlenebbül tűző nap nemcsak a királyt, hanem a legkipróbáltabb katonákat is fejbe vágta. Mögötte két apródja haladt. Mint Froissart írja: „Hát amint így lovagoltak (...), a királyi kopját vivő apród rendetlenkedett vagy elbóbiskolt, amint az már gyakran megesik lóháton a szinte még gyermek apródokkal, vagy talán csak elbámészkodott egy kicsit, s a másik apród sisakjára ejtette a kopjavasat.”

A király erre teljesen kivetkőzött magából. „Zavarodottságában úgy látta, hogy ellenségeinek hatalmas sokasága rohan rá, hogy megölje. Ettől félve elméjének zavarodottságában előreugratott, lovába vágta sarkantyúját, és kivont karddal apródjaira rohant (…). »Előre, előre az árulókra!« – kiáltotta.” A király ezt követően öccsére, Lajos orléans-i hercegre is rátámadt, és csak akkor sikerült lefogni, amikor hosszas vagdalkozás után végleg kimerült. Bár Froissart nem említi, hogy az uralkodó bárki életét kioltotta volna, más forrásokból tudni lehet, hogy többeket halálosan megsebesített.

Károly betegsége egy tragikus bált követően végleg elhatalmasodott. 1393. január 28-án felesége, Bajor Izabella jelmezbált rendezett az egyik udvarhölgye esküvőjének tiszteletére a Szent Pál-palotában. A király egy játék kedvéért négy, vadembernek öltözött jelmezes társával volt összekötözve, és vadul táncoltak, amikor az uralkodó öccse, a teljesen lerészegedett Lajos egy fáklyával a kezében megérkezett a terembe.

Az orléans-i herceg véletlenül hozzáért az egyik táncoshoz, akinek maskarája pillanatok alatt lángba borult, és átterjedt a körülötte táncolókra, így Károlyra is. Az uralkodó az egyik hölgy lélekjelenlétének köszönhetően megmenekült, ugyanis szoknyájával elfojtotta az égő király tüzét. A másik négy táncos viszont belehalt égési sérüléseibe.

Királyi amnézia

A királyt az eset végleg az „őrületbe” kergette. Állítólag több alkalommal megtörtént, hogy magát farkasnak képzelve végigfutott kastélya udvarán, és mindenkire ráüvöltött, máskor pedig a palotában futkorászott összevissza, egészen a végkimerülésig. Amikor elé vezették a királynét, olykor úgy viselkedett, mintha még sohasem látta volna, volt, hogy gyermekeit is megtagadta, sőt sokszor a saját nevét vagy titulusát sem tudta megmondani. Olykor azt gondolta, nem Károlynak, hanem Györgynek hívják.

A komolyabb rohamokat olyan periódusok követték, amelyeket leginkább a közöny szóval lehet jellemezni. Az egyébként a mozgással járó szabadidős tevékenységeket igen kedvelő Károly akár órákon át is képes volt egy helyben ülni. Ez összefügghet azzal, hogy többször is kiborult azon, hogy megérintették, ugyanis azt képzelte, üvegből van.

Ezért állítólag még vasrudakat is varratott a ruháiba, hogy így akadályozza meg a komolyabb sérülést az esetben, ha valaki mégis hozzáér. A glass delusionnek nevezett jelenség érdekes módon nemcsak VI. Károlyt érintette: a XV–XVII. században több hasonló esetet regisztráltak Európa-szerte.

Károly a tisztább periódusaiban felfogta, mennyire komoly problémákkal küzd, és fájdalmasan bánatos szavak kíséretében adta környezete tudtára, amikor érezte, hogy hamarosan vissza fog zuhanni az őrület állapotába. A jobb szakaszokban rokonai igyekeztek mulattatni, ünnepségeket szervezni neki, amelyben öccse járt élen.

Uralkodói „távollét”

Károly nem ritkán hosszú hónapokra cselekvésképtelenné vált. A hivatalos krónikák azokat a hónapokat, amikor a királyt hatalmába kerítette őrülete, finom eufemizmussal az uralkodó „távolléteként” emlegették, a királyi kancellária által kiállított, úgynevezett kegyelemlevelekben (a király nevében ezek révén törölhették el a büntetéseket) azonban olykor meglehetősen merész hangot ütöttek meg a király állapotának leírásakor. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott: „A király egészen bolond, meg van veszve.”

A korszak naplóiban gyakorta jelent meg témaként VI. Károly titokzatos betegsége. A szövegekben az okok találgatása mellett a gyógymódok sikertelenségén való kesergés és az uralkodó állapotával kapcsolatos felháborodás is felbukkant.

Mivel évszázadokkal később már nagyon nehéz megállapítani, hogy a király milyen betegségben szenvedett, ezért nem kizárt, hogy a tudósok által skizofréniának, bipoláris zavarnak vagy éppen agyvelőgyulladásnak diagnosztizált okok mellett valami teljesen más is állhatott.

Anarchia Franciaországban

A király rosszabb periódusaiban kezdetben névleg a királyné, Bajor Izabella, valamint a hercegi nagybácsik vették át az ország vezetését. Igaz, az valójában már egyébként is az uralkodó nagybátyjainak kezére került, akik rokonuk elméjének megbomlását kihasználva és a „piperkőcöknek” nevezett királyi tanácsosoktól megszabadulva magukhoz ragadták az ország irányítását.

Miközben az adóterhek nem csökkentek, és az adószedők, adóbérlők és uzsorások is gyakran estek áldozatul a népharagnak, a hercegek – és idővel Orléans-i Lajos is – csak a saját hasznukat lesve versengtek a nagyobb halatomért és bevételekért.

Az 1400-as évek első évtizedében aztán az „állam megreformálását” zászlajára tűző burgundi herceg (VI. Károly unokatestvére, Félelemnélküli János), valamint Orléans-i Lajos vetélkedése kettészakította az országot. Az indulatok akkor szabadultak el igazán, amikor 1407 novemberében Félelemnélküli János meggyilkoltatta Lajos herceget.

A király állapota, tehetetlensége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország az 1410-es évekre nyílt polgárháborúba sodródott, amelyben a burgundiak és az orléans-iak (utóbbiak immár Armagnac grófja, a család rokona vezetésével) estek egymásnak.

Eközben egymást érték a százéves háborúban elszenvedett kudarcok. A franciák 1415-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek az agincourt-i csatában, 1419 elején egész Normandia angol kézre került, ugyanezen év szeptemberében a Dauphin, a későbbi VII. Károly emberei meggyilkolták Félelemnélküli Jánost, mire a Burgund–Armagnac-ellentét odáig fajult, hogy János fia, Jó Fülöp – apja halálát megbosszulandó – elérte, hogy VI. Károly megkösse a troyes-i egyezményt, kiszolgáltatva ezzel az országot az angoloknak.

Az egyezmény szövege ugyanis úgy szólt, hogy VI. Károly halála esetén a francia uralkodó lányával, Franciaországi Katalinnal frigyre lépő V. Henrik angol király vagy fia örökli a francia trónt. Ezt kihasználva V. Henrik 1420-ban bevonult Párizsba.

Két hónappal azután, hogy V. Henrik 1422 augusztusában váratlanul meghalt, 1422. október 21-én Károly szenvedései is véget értek. Utódja, V. Henrik fia, az akkor 10 hónapos VI. Henrik volt, ám VI. Károly fia is bejelentette trónigényét VII. Károly néven, és egy különálló „országot” képeztek a burgundi herceg birtokai is.

Franciaország így három részre szakadt, és többek között egy Jeanne d’Arc nevű parasztlányra volt szükség ahhoz, hogy a franciák ebben a helyzetben megfordítsák a százéves háború menetét.