A végzetes próbamerülések ellenére is bevetették a Hunley tengeralattjárót
A tengeri hadviselés létrejötte óta feltalálók és mérnökök tucatjai gondolkodtak azon, hogy miképpen lehetne a vízfelszínen úszó hajókat eredményesen megtámadni és elsüllyeszteni. A technológiai fejlődés végül a 19. században hozta el annak reális lehetőségét, hogy a háborút kiterjesszék a tenger alatti világra is. Az első sikeres bevetést, amely elsüllyesztette a célpontot, az amerikai polgárháborúban a Konföderáció szolgálatában álló Hunley végezte el. A támadásban megsérült és elsüllyedt tengeralattjárót 2000-ben emelték ki és újították fel.
A víz alatti kezdetek
Az első olyan eset, amikor dokumentáltan kipróbáltak egy tengeralattjárót, 1620-ból származik, amikor is egy Cornelius Drebbel nevű holland, aki eredetileg rézmetsző és festő volt, I. Jakab angol király és néhány ezer londoni szeme láttára tartott egy kis bemutatót.
A Wiliam Bounre tervei alapján általa elkészített jármű egy bőrbevonatú, favázas, víz alatti csónakra emlékeztetett, amellyel három óráig volt képes a víz alatt utazni, és elmenni a Westminstertől egészen Greenwichig, majd vissza.
A négy-öt méteres mélységben közlekedni képes eszközt azonban hiába próbálta ki maga a király is, a Royal Navy nem látott benne fantáziát.
A következő működőképes találmány David Bushnell nevéhez fűződik. A Turtle (Teknős) nevű tengeralattjáróját az amerikai függetlenségi háborúban a britek ellen vetették be. George Washington kétségei ellenére támogatásáról biztosította a tervet. A hajó inkább emlékeztetett egy méretes hordóra, és mindössze egyetlen fős személyzete volt, amely kézzel forgatható hajtócsavarral biztosíthatta az előrehaladást.
Ezra Lee őrmester vállalta a küldetést, hogy elhelyezzen egy robbanótöltetet a brit flotta zászlóshajóján, a HMS Eagle-ön. Az akcióra 1776 szeptemberében került sor, amely az első tengeralattjáróval végrehajtott harci bevetés volt a történelem során.
Ennek ellenére nem ért el sikert, mivel az Eagle-t rézlemezekkel borították, és Lee nem tudta a robbanótöltetet a kézifúróhoz hasonlatos eszközzel a hajótesthez erősíteni.
A neves feltaláló, Robert Fulton is tervezett egy tengeralattjárót, amely 6,48 méter hosszú volt. 1800-ban alkalma nyílt kipróbálni a Szajnában, majd a rá következő évben Le Havre kikötőjében is. Pechére akkor, amikor maga Napóleon érdeklődött a találmánya iránt, a Nautilus elkezdett szivárogni, és ezért szétbontotta. A császár sarlatánnak és csalónak minősítette Fultont.
A Hunley elődei
1861-ben kitört a polgárháború Észak-Amerikában. Az Unió blokád alá vonta a délieket, hogy megakadályozza a gyapot óvilági (elsősorban angliai) értékesítését, és hogy megelőzze a fegyverek és más gépek behozatalát a Konföderációba. A nyomasztó fölény megtörése érdekében a déliek minden eszközt bevetettek.
Két New Orleans-i mérnök, Baxter Watson és James McClintock a felkínált jutalom reményében kezdtek el egy tengeralattjáró megépítésében gondolkodni. Sikerült beszervezniük egy helyi ügyvédet, Horace Lawson Hunleyt, aki a lousianai törvényhozásnak is a tagja volt. Míg McClintock felelt a projekt műszaki és technikai részéért, Hunley megszerezte az anyagi és politikai támogatást.
Az első járművük, amelyen dolgoztak, a Pioneer nevet kapta. Az adatok és a rajzok alapján egy régi hajókazánból épült, négy méter hosszú és 1,2 méter átmérőjű volt. A kazán két végét levágták, és kúpokat szegecseltek a helyükre, amelyekben a merüléshez szükséges ballasztokat tartották.
A legénység három fős volt, a hajót kézzel működtetett hajócsavar hajtotta. A Mississippin és a New Orleans melletti Pontchartain tavon kísérleteztek mindaddig, amíg az Unió csapatai meg nem közelítették a várost. Ezután elsüllyesztették, hogy ne jusson az északiak kezére, de azok így is megtalálták és kiemelték. Később, 1868-ban, eladták ócskavasnak.
A tengeralattjárón dolgozó csapat az alabamai Mobile-ba költözött át, és kapcsolatba léptek a rúdtorpedót feltaláló Edgar C. Singerrel és társaival, és sikerült újabb pénzügyi támogatást szerezni a projekthez. George Erasmus Dixon és William A. Alexander hadnagyokat, a hadsereg két tisztjét a munkálatokhoz vezényelték.
A Pioneer II, vagy más néven az American Driver, már sokkal nagyobb és bonyolultabb szerkezet volt hasonnevű elődjénél. 11 méter hosszú, 90 centiméter széles és 1,2 méter magas volt, ötfős személyzettel, és egy kis tornyot is felszereltek rá. Az adatok azonban szintén csak a fennmaradt rajzokból következtethetőek ki.
McClintock próbálkozott gőzmotorokkal és elektromos motorokkal is, de előbbi túl nagy és nehéz, utóbbi túl bonyolult és megbízhatatlan volt, így maradtak a kézi hajtásnál. A Pioneer II sorsa akkor pecsételődött meg, mikor a kikötőből egy hevesebb vihar elragadta, és a Mexikói-öbölbe kisodródva elsüllyedt.
A fémkoporsó
A következő tengeralattjáró építését 1863 júliusában kezdték el és nagyon rövid idő alatt, már augusztus végén elkészültek vele. A Fish Boat (Halhajó), vagy Porpoise (Disznódelfin) néven emlegetett jármű 12 méter hosszú, 1,2 méter átmérőjű, és 7,5 tonna tömegű volt.
Öt apró, kerek ablakkal látták el és egy kisebb tornyot is építettek rá, amely a búvónyílásokat rejtette. Utóbbiakat gumifedelekkel zárták le légmentesen. A hajócsavart hét ember hajtotta, a nyolcadik kormányzott. A ballasztokat kézi pumpákkal lehetett feltölteni és kiengedni.
A bevetés megtervezésének kezdetén úgy vélték, hogy az a leghatékonyabb, ha egy úszóaknát vontat maga után, majd a célpontként kiválasztott hajó alatt eloldja, az akna pedig felrobban. A Mobile-öbölben kísérleteztek is a megoldással és fel is robbantották a kijelölt célt.
Később azonban úgy döntöttek, hogy a Konföderáció David nevű, a tengeralattjárókkal párhuzamosan kifejlesztett torpedónaszádjain használt rúdtorpedókat vetik be.
1863. augusztus 12-én a tengeralattjárót vasúton átszállították Charlestonba, amelyet elzárva tartottak az Unió hadihajói. Az első próbaúton azonban végzetes balesetet szenvedtek: egy gőzös lapátkerekei által keltett hullámok annyira megingatták a tengeralattjárót, hogy a kormányos véletlenül süllyedésre váltott nyitott búvónyílásokkal. A kilencfős legénységből csak négyen jutottak ki, a többiek megfulladtak.
Hunley azzal fordult a Konföderáció hadseregéhez, hogy a legénységet azokból válogassák össze, akik már ismerik a tengeralattjárót. Hunley lett a parancsnok és a szerelőcsapat egy részét fogták be legénységnek.
Eleinte minden rendben ment, de 1863. október 15-én a Fish Boat nem jött fel a felszínre. Mint később kiderült, Hunley nem zárta le az elülső ballaszttartályt a merüléskor, így az megtelt, és lehúzta a hajó elejét. A fenéken megülő járműből nem sikerült kiszabadulni, a legénység összes tagja megfulladt. A balul elsült próbaút után a kísérleteket le akarták állítani, de Dixon hadnagy meggyőzte a feletteseit a folytatásról.
Az első bevetés
A tengeralattjárót kiemelték és Hunleyról nevezték el. Egy nagyobb lőportöltetet alkalmaztak a korábbiaknál, a bevetéshez kiválasztott célpont pedig a USS Housatonic lett, amely az Unió egyik legmodernebb és legújabb hajója volt.
Próbaképpen többször megközelítették az ellenséges hajókat, végül 1864. február 17-én éjjelre tűzték ki a támadást.
A Housatonic fedélzetén John Corbin, a hajó tisztje őrködött és észrevette a vízfelszínen feléjük tartó tárgyat.
A hajó legénysége azonnal tüzet nyitott a tengeralattjáróra, de az ágyúkat már nem sikerült elsütniük, mert a Hunley túl közel volt.
Az eredmény nem is maradt el: a lőszerkamra mellett felrobbanó torpedó hatalmas pusztítást végzett és a Housatonic tíz percen belül elsüllyedt.
A parton azonban hiába várakoztak a Hunleyra, az többet nem bukkant fel, noha egyes szemtanúk utóbb tudni vélték, hogy a tengeralattjáró leadta a jelet, hogy visszatér a bázisra.
A Housatonic legénységét, öt fő kivételével, kimentették. Charleston eleste után az Unió búvárai megvizsgálták a hajóroncsot, hogy használható-e, de végül csak az ágyúit emelték ki.
Ismét a felszínen
A Housatonic roncsának a helye sokáig ismert volt, így ennek alapján az 1970-es években E. Lee Spence behatárolta a Hunley helyét. 1995-ben végül a Clive Cussler által alapított NUMA rálelt a tengeralattjáró maradványaira, és 2000-ben kiemelték.
A roncsot a Warren Lasch Conservation Centerben, egy húszezer liter édesvízzel és egyéb konzerváló anyagokkal töltött tartályban helyezték el. A restaurálási munkálatok tizenegy évig tartottak.
Már az első pillanatban megdőlt az az elképzelés, hogy a Hunleyt is egy használt hajókazánból készítették, mint az elődeit, továbbá az is látszódott, hogy sokkal karcsúbb és áramvonalasabb volt, mint az a végzetes bevetésről lemaradó William Alexander rajzaiból és visszaemlékezéseiből kitűnt. A maradványok alapján a rúdtorpedónak nemcsak mechanikus, hanem kezdetleges elektromos gyújtója is volt.
A roncsból előkerültek a legénység földi maradványai is, amelyeket az utódoktól származó DNS-mintákkal azonosítottak. Mivel Dixon mellett megtalálták a híressé vált aranydollárját, amely korábban egy golyótól mentette meg az életét, ezért vele volt a kutatóknak a legkönnyebb dolga.
A vizsgálatokból kiderült, hogy az előzetes feltételezésekkel szemben a legénység nem volt alacsony, hanem kifejezetten magas és erőteljes férfiakból állt össze.
Az is kiderült, hogy a Hunley elsüllyedése előtt a pumpákat nem használták, vagyis a legénység kísérletet sem tett a menekülésre. Mindezek alapján a legvalószínűbb sorsa a tengeralattjárónak az lehetett, hogy a Housatonicon történő detonáció alkalmával túl közel voltak a robbanáshoz, így a legénység azonnal elvesztette az eszméletét, vagy meghalt, így a jármű elsüllyedt.
A fennmaradt nyomok alapján elég lassan telt meg vízzel, Dixonék az utolsó utáni pillanatokban is a helyükön voltak.
