A trónt is szeretői segítségével szerezte meg a kegyencek cárnője, Nagy Katalin

Sok hamis legenda kering az orosz történelem egyik legjelentősebb, német származású, nagy tehetségű uralkodónőjének szerelmi és magánéletéről. Katalin azonban nem volt leszbikus, nem volt szodomita, nem volt nimfomániás, csupán egy asszony volt, korabeli nőideál, aki úgy élt, ahogy akkoriban a felvilágosodás korának uralkodói általában. Nem szervezett orgiákat, sem „gárdapartikat”, egyszerre sohasem volt több férfival kapcsolata. Ha férfi lett volna, akkor az a tény, hogy uralkodóként szeretőket tart, a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Az utókort az hökkentette meg, hogy ezt nőként tette. Nem titkolta szeretőit, és a kortársak nem is tekintették erkölcstelennek a dolgot. Szeretni akart, és arra vágyott, hogy őt is viszontszeressék, ebben olyan volt, mint bármely más ember. Bár kétségtelen, hogy uralkodónői pozíciója ehhez igen kedvező lehetőséget biztosított. Szeretőit egy „Kis-Ermitázsnak” nevezett privát lakosztályban helyezte el, és lényegében velük élt addig, amíg kapcsolatuk valamely okból meg nem romlott, a viszonyra soha nem kényszerítette őket. Orlov kivételével általában egy-két évet töltött aktuális kedvesével. A nagy kivétel Patyomkin volt, akivel kapcsolatuk megszűnése után is alapvetően szoros baráti köteléket tartott fenn egészen annak haláláig. Szerelmeivel bőkezű volt: címekkel, rangokkal, pénzzel, birtokadománnyal halmozta el őket, mert megtehette, de soha nem vásárolta meg a szerelmüket.

Szerelmi élet helyett játék ólomkatonákkal

Amikor Poroszországban, a kicsiny Anhalt-Zerbtsi Hercegség Stettin városában 1729. április 21-én megszületett Sophie Auguste Friderike, kevesen gondolták, hogy a Fiecke hercegnőnek becézett kislányból rövid idő alatt a korszak egyik legnagyobb birodalmának uralkodónője lesz.

Jöttének túlságosan nem örültek, hiszen mindenki fiúgyermeket várt, bár édesapja, a nem túl gazdag Keresztély Ágost nagyon szerette leányát. Édesanyja, Johanna Elisabeth frivol, utazgatós életmódjáról volt nevezetes, a korabeli kalandornőnek a rossz nyelvek szerint valójában II. Frigyes porosz uralkodó volt az édesapja. Ám tegyük hozzá, Keresztély herceg sohasem kételkedett saját apaságában.

Későbbi férjével, Karl-Peter Ulrichhal Sophie először Eitinben találkozott 1739-ben, ahol a Holstein-ház tagjai jöttek össze, hogy az egyik rokon sorsáról tárgyaljanak. Sophie-ra Péter nagyon rossz benyomást tett, a fiú satnya, lobbanékony, részeges, előnytelen külsejű, ellenszenves ember benyomását keltette, s a hercegnő leírta naplójában, reméli, hogy ehhez az emberhez nem lesz soha semmi köze.

A sors nem így akarta. Karl-Petert ugyanis – akiben Nagy Péter vére folyt – az Orosz Birodalom akkori uralkodónője, Oroszországi Erzsébet az országába hívatta, áttérítette pravoszlávvá, és Pjotr Fjodorovics néven az örökösévé tette. A cárevicsnek a trón majdani betöltése érdekében menyasszonyra volt szüksége. Bonyolult diplomáciai játszmák után a választás Sophie hercegnőre esett. 1744. január elsején érkezett meg a „visszautasíthatatlan ajánlat”, az a bizonyos levél, amelyben az orosz uralkodónő felszólítja Johanna Elisabethet, hogy lányával együtt haladéktalanul induljon Szentpétervárra.

A kiszemelt menyasszonyt óriási pompával fogadták az orosz fővárosban, és eleinte úgy tűnt, jó döntés volt elfogadni az uralkodónő invitációját. Innentől sorsa Erzsébet cárnő kezében volt, jövőjét pedig az immáron Pjotr névre keresztelt leendő férje jelentette.

Sophie gyorsan tanult, és kitűnően alkalmazkodott, olyan jól beszélt oroszul, hogy amikor felvette a Jekatyerina Alekszejevna néven a pravoszláv keresztséget – s így házassága érdekében atyja tanácsa ellenére szakított lutheránus hitével –, az áttérés szövegét akcentus nélkül s fejből mondta. Az 1745. augusztus 21-én kötött frigyet 10 napig tartó lakodalom és ünnepségsorozat követte Oroszország-szerte.

A gondok valójában csak ekkor kezdődtek. Péter elkapta a himlőt, s addig is előnytelen külseje még rútabbá vált. Katalin anyja leveleiben túlságosan részletesen számolt be Frigyesnek az oroszországi állapotokról, kémkedéssel vádolták, s hamarosan kiutasították. Katalin rajongott az ékszerekért s a szép tárgyakért, ezért, bár jelentős apanázsa volt, rendre túlköltekezett, ilyenkor Erzsébet cárnő előtt kellett megjelennie „raportra”, de ő nagyon tehetségesen ilyenkor a lábai elé vetette magát, és a „bűnös vagyok anyácska” formulával mindig elérte a megbocsátást.

Jóval nagyobb probléma volt, hogy házasságkötés után 5 évvel még mindig nem született meg a várva várt trónörökös. Amikor ez ügyben Katalint kérdőre vonták, közölte, hogy nem is születhetett, mert öt évvel az esküvő után még mindig szűz, amit orvosi vizsgálat során szerzett igazolással bizonyított. Erzsébet cárnő ekkor megbízta Csoglokova grófnőt, kémlelje ki, mivel foglalatoskodik éjszakánként az ifjú pár. A hitvesi ágy alatt elrejtőző udvarhölgy azt jelentette, hogy Péter ólomkatonáival játszanak.

Péter impotenciájának veleszületett fitymaszűkülete volt az oka. Amikor ez kiderült, tiszttársai leitatták, s végrehajtották a már abban a korban sem jelentős műtétet. Ez után már nem volt akadálya a házasság elhálásának: 1754. szeptember 20-án pedig Katalin egészséges fiút szült, akit Pávelnek (Pál) neveztek el. A kortársak körében persze rögvest szárnyra kelt a pletyka arról, hogy a fiú tulajdonképpeni apja Szergej Szaltikov gárdatiszt. Így kezdődött Katalin legendássá vált, s oly sok történészt, írót, filmrendezőt megihlető gazdag szerelmi élete.

Szeretők körében a trónra

Amikor Katalin már megtehette, a rá jellemző ügyességgel szervezte meg szerelmi életét. Fia születése után békén hagyták, a gyermeket a kor szokása szerint nagyanyja, Erzsébet cárnő vette magához, s gondoskodott a neveléséről. Katalinnak nem sok öröme telt himlőhelyes, részeges férjében, aki mihelyt visszanyerte férfiúi képességeit, azt szolgálólányok kajtatására használta fel. Ezenfelül nyíltan vállalta kapcsolatát Jelizaveta Voroncova udvarhölggyel, így a hercegnő is kapcsolat után nézett: legkézenfekvőbbnek a körülötte szolgálatot teljesítő udvari gárdisták tűntek.

Először Andrej Csernisovval folytatott titkos magánlevelezést, ez a kapcsolat még plátói maradt. Ezt követően ismerkedett meg Szergej Szaltikovval, egy jóképű, 26 esztendős, előkelő családból származó udvari kamarással, „akinek a szépnemnél elért sikereinek nem volt se szeri, se száma”. Kapcsolatukat heves szerelmi szenvedély jellemezte, kedvesétől Katalin teherbe is esett, a gyermeket azonban 4 hónapos korában elvesztette.

Szaltikovot végül elvezényelték az udvartól, s következett a nemesi származású lengyel diplomata, a „daliás, jóképű, nemes és művelt” Stanislaw Poniatowski, akit az angol nagykövet mutatott be Katalinnak. A vonzalom kölcsönös volt, a 23 éves lengyel arisztokrata rendkívül szép férfi volt, ráadásul művelt, szelíd természetű és tiszta jellemű, a vele való kapcsolat a titkos fizikai érintkezéseken túl azt is jelentette Katalin számára, hogy új kedvesétől átfogó áttekintést kapott az aktuális nemzetközi politika folyamatairól.

Időközben fontos változások játszódtak le a cári udvarban is. Egyre többen vélték úgy, hogy a beteges és részeges, botrányt botrányra halmozó, oroszul rosszul beszélő Péter alkalmatlan az uralkodásra, felesége, az udvarhoz, az emberekhez remekül alkalmazkodó, a nyelvet jól beszélő, az orosz szokásokat kifelé látványosan betartó Katalin viszont nála sokkal alkalmasabb lenne a trónra. Ezt az álláspontot elsősorban Besztuzsev-Rumin kancellár képviselte, őt azonban száműzték az udvartól.

Miután Poniatowskit is visszarendelték Lengyelországba, a hercegnőnek hamarosan új szeretője lett egy daliás gárdatiszt, a hétéves háború hőse, Grigorij Orlov kapitány személyében. A női szívek nagy hódítója nem származott előkelő családból, nagyapja még egyszerű sztrelec volt, de magas termetével, fizikai erejével, bátorságával rendkívül népszerű volt katonái körében is. Ez a későbbiekben nagyon fontosnak bizonyult Katalinnak, mivel a vele való kapcsolat magával hozta a gárda tagjainak támogatását is, akik Pétertől nem sok jót várhattak.

A cárevics több ízben tiszteletlen, durva volt Katalinnal, és azt hangoztatta, ha trónra kerül, elválik, és Voroncovát veszi feleségül. A kérdést az tette aktuálissá, hogy Erzsébet cárnő ekkoriban már nagyon sokat betegeskedett, majd 1761. december 25-én elhunyt. Katalin ekkor újból gyermeket várt, ám mindenki számára világos volt, hogy ennek a gyermeknek valójában Grigorij Orlov az apja.

Ekkor vette kezdetét Katalin III. Péter néven trónra lépő férjének 186 napos uralkodása – vagy inkább ámokfutása. Bár az új cár nagynevű névrokona hagyományait kívánta folytatni, s óriási ambícióval lépett a trónra, annyira szerencsétlenül politizált, hogy alig fél év alatt magára haragította az egész országát, ráadásul külpolitikailag is kudarcot vallott. Feleségével való kapcsolata sem javult, válási szándéka egyre szélesebb körben vált ismertté, mindenütt Voroncovával jelent meg, ezzel környezete és a külföldi követek gúnyolódását váltotta ki, mert szíve választottja – finoman fogalmazva – nem tündökölt szépségével.

T. Bolotov memoáríró, amikor a kegyenc udvarhölgyet megpillantotta, így összegezte benyomásait: „Ah! Istenem, hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy ilyen kövér, esetlen, durva arcú, csúnya és hervadt nőt szeret – és ilyen erősen szeret az uralkodó?” Túl ezen, Péter minden alkalmat megragadott, hogy nyilvánosan is megalázza a feleségét.

Úgy tűnt, hogy Katalinra előbb-utóbb kolostor, száműzetés vagy még rosszabb, halál vár, ezért, amikor a gárda és az orosz társadalom többsége szembefordult Péterrel, Katalin teljes szívével támogatta az összeesküvést, és a XVIII. századi orosz történelem sokadik gárdapuccsával 1762. június 28-án átvette a hatalmat. II. Katalin néven koronázták cárnővé. Az államcsínyben szerelme, Orlov, annak testvérei, valamint a gárda is kulcsszerepet játszottak. A bukott uralkodót Ropsa erődjébe zárták, ahol máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták.

„Egyetlen napot sem tudok szerelem nélkül élni”

Az Orlov fivérek megkapták támogatásuk árát: grófi címhez jutottak, országszerte pazar palotákkal és földekkel jutalmazták meg őket, de Grigorij többet akart: házassági ígéretet Katalintól. Nem kívánt beletörődni a vagyonosodó kegyenc szerető szerepébe. Kapcsolatuk több mint 10 éve alatt Katalinban is felötlött a titkos házasság gondolata, azonban megértette, hogy „Madame Orlovaként” nem uralkodhat. Egyébként is Orlov egy idő után kezdett úgy viselkedni, mintha a férje lenne: időnként kifejezetten gorombán bánt az uralkodónővel. Ezenkívül rendkívül lusta volt, és az is kiderült kapcsolatuk vége felé, hogy megcsalta Golicin hercegnővel, igaz ekkoriban már a cárnő is „félrelépett” néha.

Katalin végül úgy döntött, hogy eltávolítja az udvarból Orlovot. Hogy megszabaduljon tőle, egy békedelegáció vezetésével bízta meg, s mire Orlov az előreláthatóan sikertelen küldetésből visszatért, az akkor 43 éves cárnőnek már új kedvese volt: a 28 éves lovasgárda-hadnagy, Alekszandr Vaszilcsikov. A lecserélt szerető gazdag „végkielégítést” kapott: hatezer jobbágyot, egy palotát és évi 150 ezer rubel kegydíjat. „Egyetlen napot sem tudok szerelem nélkül élni” – jegyezte fel ekkoriban a cárnő a naplójába.

Vaszilcsikov franciául jól beszélő nemesi származású, „csinos arcú, fekete szemű” fiatalember volt, két évig maradt a cárnő mellett, ezalatt főhadsegédi kinevezést és évi 12 ezer rubel járadékot kapott. Intellektusa azonban nem elégítette ki Katalint, akinek fontos volt, hogy kegyencei szellemi társai is legyenek. Akkor bocsájtotta el egy Moszkva környéki birtokkal bőkezűen megjutalmazva Vaszilcsikovot, amikor megismerkedett élete legfontosabb szerelmével, Grigorij Patyomkinnal.

A Szmolenszkből származó gróf tanult a Moszkvai Egyetemen, majd szolgált a hadseregben, barátai tréfáiért és utánzótehetségéért kedvelték. Állítólag már akkor szerelmes volt Katalinba, amikor még Orlov volt az aktuális kegyence. Az udvarban egyébként maguk az Orlov fivérek mutatták be, szerették volna, ha a cárnőt jól elszórakoztatja a tréfáival. „Oh, minő pompás feje van ennek az embernek!... s ez a pompás fej ördögien vonzó” –  írta Katalin a megismerkedésük után egyik levelében. Orlovék hamar észrevették, hogy Patyomkin túlságosan mély benyomást tett Katalinra. Egy kiprovokált verekedésben az új vetélytárs ugyan elvesztette a fél szemét, ám Katalin és közte egy nagyon tartalmas levelezés bontakozott ki. Grigorij reménykedett, hogy Orlov eltávolítása után ő következik, erre azonban még két évet várnia kellett.

Patyomkinnal Katalin több mint két szerelemben töltött évet élt együtt, s a meg nem erősített feltételezések szerint 1774 decemberében titokban férjhez is ment hozzá. „Nem a legszentebb kötelék fűz-e Hozzád esztendők óta?” „A Tied vagyok minden elgondolható módon és jogon” – írta a cárnő egy ekkoriban keletkezett levelében. Katalin és Patyomkin kapcsolata egy idő után viharossá vált, látványos veszekedéseiknek az udvar is szemtanúja volt. 1776-ban szakítottak is, Patyomkin azonban nem veszítette el Katalin megbecsülését, megmaradhatott a cárnő tanácsadójának. Műveltségével, emberségével, tehetségével nagyon fontos és pozitív szerepet játszott az Orosz Birodalom történetében. Meglepő módon az idősödő Katalin későbbi szeretőit maga Patyomkin választotta ki.

Közvetlen utódja a „jóképű, magas, fekete hajú” Pjotr Zavadovszkij lett, egy 37 éves ukrán ezredes, aki a cárnővel való ismeretségét annak köszönhette, hogy Patyomkin titkárságán dolgozott. Beváltotta a cárnő hozzá fűzött reményeit: szenvedélyes szerető volt, és fülig szerelmes Katalinba. Ráadásul elődeivel ellentétben ezért nem várt semmiféle ellenszolgáltatást. Két évvel később azonban éppen korábbi pártfogója, Patyomkin nyomására kellett elhagynia az udvart, mert ugyan a szexuális kapcsolatot Patyomkin eltűrte, de úgy látta, hogy Zavadovszkij lassan már az ő pozícióját is veszélyezteti. 80 ezer rubeles „bánatpénzzel” és évi 5000 rubel jövedelemmel vonulhatott szomorúan vissza ukrajnai birtokaira.

Zavadovszkijt a cárnő ágyában Szemjon Gavrilovics Zorics, egy magas, jóképű, 32 éves, udvarias, szerb származású katonatiszt követte. Az ötéves török hadifogságot is túlélt férfit Patyomkin szemelte ki abból a megfontolásból, hogy nem elég intelligens ahhoz, hogy veszélyeztesse az ő hatalmi státuszát. Eleinte úgy tűnt, hogy Zorics megfelel mind Katalin, mind Patyomkin elvárásainak, ám nagyon hamar kiderült, hogy mohó, nem elégedett meg a kapott rangokkal, címekkel, még többet akart. Szenvedélyes kártyás volt, s mivel az intellektusa sem volt túl erős, alig egy év múltán ki is telt a becsülete a cárnőnél.

„Ez a fiú a többiekhez képest egy angyal”

Természetesen gárdatiszt volt Ivan Nyikolajevics Rimszkij-Korszakov is, aki 1778-ban, a cárnővel való kapcsolata kezdetén még csak a 24. évébe lépett, s más értékekkel rendelkezett, mint elődei: gyönyörű tenor hangja volt, és kitűnően hegedült. A jóképű fiatalember Katalint a görög istenekre emlékeztette. „...ez a fiú olyan, mint Pürosz, Epirusz királya, akit minden festőnek le kellett volna festenie, minden szobrásznak meg kellett volna formáznia…” – írta lelkesülten egy Grimmhez címzett levelében. Az ígéretes kezdés után ez a kapcsolat sem tartott soká, szellemi tekintetben Korszakov sem volt Katalin partnere, másrészről egyre jobban kezdett kiütközni a korkülönbség Katalin és szeretői között.

Az uralkodónő már egyre kevésbé tudta megtartani az „aranyketrecbe” zárt fiatalembereket. A fiatal tiszt először Bruce grófnővel, Katalin első számú udvarhölgyével csalta meg a cárnőt, majd kölcsönösen egymásba habarodtak Jekatyerina Sztroganova grófnővel. Korszakov jól jött ki a kapcsolatból – elsősorban Sztroganov gróf nagyvonalúságának köszönhetően. A felszarvazott férj vett egy palotát Moszkvában a volt feleségnek és Korszakovnak, akik ott halálukig békében élhettek három közös gyermekükkel.

Korszakov menesztése után Katalin hat hónapra magányos maradt, amire korábbi életében nemigen volt példa. A féléves szünet utáni új kegyenc mindössze 22 éves volt. Alexandr Lanszkoj szerény háttérrel rendelkező kisnemesi családból származott, s 1780 novemberében költözött be a palotába. Őt is Patyomkin „fedezte fel” és mutatta be a cárnőnek, aki így jellemezte aktuális kedvesét: „kedves, vidám, őszinte, végtelenül szelíd”. Kapcsolatuk jellege is alapvetően más volt, mint a korábbiaké, Katalin szinte anyai szeretettel fordult feléje.

Az intelligens és tapintatos fiú pedig kihasználta a lehetőséget, hogy tanuljon, képezze magát. Lanszkoj szerette a művészeteket, szívesen járt színházba Katalinnal, remek humora volt, és személyétől határozottan jobb lett a hangulat a cári udvarban, még Patyomkin is teljesen elégedett volt a kialakult helyzettel. A cinikus Bezborodko kancellár úgy jellemezte Lanszkojt, hogy „ez a fiú a többiekhez képest egy angyal”. Az angyal azonban 1784 júniusában eltávozott, néhány nap alatt elvitte a diftéria. Katalint rendkívüli módon lesújtotta kedvese elvesztése, ágynak esett, és hetekig nem tudta ellátni uralkodói feladatait: „…halála után szánalmas és kétségbeesett ronccsá, valójában nem is létező árnyékká váltam” – emlékezett vissza memoárjában a cárnő.

Katalin életében a szenvedélyes, forró vagy mélyen megélt kapcsolatokat általában kevéssé sikerült próbálkozások követték. Így volt ez a 30 éves Alexander Jermolovval, a következő gárdatiszt kegyenccel, aki természetesen Patyomkin szárnysegédjeként szolgált. Bár Lanszkojt nem pótolhatta, azért a cárnő lelki egyensúlya – levelezése szerint – helyreállt: „A lelkem újra megnyugodott, találtam egy fölöttébb jó képességű barátot”. Bukását Jermolov alig másfél év után saját ostobaságának köszönhette. Annyira stabilnak vélte helyzetét, hogy a cárnőnél megvádolta egykori patrónusát, Patyomkint azzal, hogy elsikkasztotta a pozíciójától megfosztott krími tatár kán számára küldött járadékot. Patyomkin felháborodott fellépése után még aznap közölték vele: kap 130 ezer rubelt és „engedélyt” arra, hogy öt évre elhagyja az országot. Soha többé nem bukkant fel sem az udvarban, sem Katalin életében.

A következő kegyencet is Patyomkin tálalta fel a cárnőnek, amikor azzal bízta meg Alekszander Mamonovot, hogy vigyen el egy akvarellt őfelségének, és kérjen véleményt róla. Az új jelöltről Katalinnak nem volt túl jó véleménye. „A körvonalak szépek, a színösszeállítás azonban nem szerencsés” – írta válaszfeljegyzésében. Ennek ellenére a 26 esztendős, iskolázott, olaszul, franciául jól beszélő, jóképű gárdatiszt, Sztroganov gróf unokaöccse nagyon hamar Katalin szeretője lett. Másfél boldog évet töltöttek együtt, amikor kezdett kiütközni a kettőjük közötti korkülönbség, amit Mamonov egyre fojtogatóbbnak érzett, ahogy a „Kis-Ermitázst”, az ügyeletes kegyencek lakosztályát is. Titkos viszonyt kezdett egy korban hozzáillő hölggyel, a 25 éves Darja Serbatova hercegnővel. Katalin érzékelte kapcsolatuk megromlását, és bár nehezen engedte el a fiatalembert, amikor megtudta, hogy Serbatova állapotos, nagyvonalúnak mutatkozott: százezer rubelt és egy vidéki birtokot adott nekik nászajándékba. Csupán annyit kötött ki, hogy a pár hagyja el Szentpétervárt. Így történhetett meg, hogy Katalin éppen a 60. születésnapján egyedül maradt.

Élete utolsó időszakát a megismerkedésükkor, 1789-ben mindössze 22 éves Platon Zubov töltötte ki, aki szintén gárdatiszt volt, ám az egyetlen, aki nem Patyomkin ajánlására lett a cárnő kegyence. Platon is, mint elődei, jó kiállású, jóképű ifjú volt, rendkívül becsvágyó, és alaposan visszaélt azzal, hogy a jelentős korkülönbség miatt a cárnő nagyon vonzódott hozzá. Ennek következtében képességeit messze meghaladó befolyásra tett szert az udvarban. Patyomkin megpróbálta ugyan eltávolítani az alkalmatlan és túlságosan kiszámíthatatlan, követelődző, intrikus fiatalembert, ám 1791-ben ő távozott az élők sorából. Így Zubov egyedül maradt a cárnő mellett, s kapcsolatuk egészen Katalin 1796-ban bekövetkezett haláláig kitartott.