A sólyom déli röpte: a johanniták tripolitániai öröksége

A máltai nemzeti könyvtárban ma is őrzött, V. Károly német-római császár által kiadott adománylevél nemcsak Málta szigetét, hanem az észak-afrikai Tripoli védelmének terhes feladatát is a johannita lovagrendre ruházta a 16. század elején, ami végül a város oszmán kézre kerüléséhez vezetett.

Egy, a magyar történelemből is jól ismert, V. Károly által kiállított és L’Isle-Adam nagymesterhez címzett dokumentum – amelyet ma is a máltai nemzeti könyvtár őriz – Málta, Gozo és Comino szigeteit a johannita rendre ruházta. Az uralkodó ezt azzal az indoklással tette, hogy a lovagrend „békében gyakorolhassa vallási hivatásukat a keresztény közösség javára, és erejét és fegyvereit a Szent Hit hitszegő ellenségei ellen fordíthassa”. Az adomány fejében a rendnek elviekben csupán egy jelképes feltételt kellett évente teljesítenie: hódolatképpen egy sólymot adni Szicília alkirályának Mindenszentek napján. Csakhogy hamar tisztázódott, hogy ez a királyi donáció magában foglalta az észak-afrikai Tripoli sokkal terhesebb és stratégiailag kiszolgáltatottabb birtoklását is.

E keretben egy sajátos geopolitikai együttállás rajzolódik ki, amely egy észak–déli földrajzi síkon helyezkedik el Szicíliától Máltán át Tripoliig. A Szicília és Málta közötti szűk tengeri folyosó, valamint az észak-afrikai partok valamivel nagyobb távolsága a kora újkor hajnalán egységes stratégiai tengelyt alkotott. Ez az elrendezés a johannita rendet az európai védelmi prioritások és a birodalmi ambíciók metszéspontjába helyezte, küldetésüket közvetlenül a keresztény és az oszmán hatalmi szférák közötti vitatott határvidékre irányítva. Ugyanis, bár soha ki nem mondatott, vagy legalábbis nem került előtérbe, a Habsburgok említett „ajándéka” egyben tudatos stratégiai kitettséget is jelentett. Ez a lépés nem jelentett mást, mint – az egyébként a máltai szigetcsoporthoz is kötődő Odüsszeia (III. 322.) szavaival élve – a „hosszuranyujtó vég” azon „veszedelmes sorsának” felvállalását, amely a Földközi-tenger és Európa világára ezekben az évszázadokban nehezedett.

Miután az Oszmán Birodalom erői 1522-ben kiűzték a lovagrendet Rodoszról, ahol a 14. század eleje óta jelen voltak, a johannita lovagok tárgyalásokat kezdtek V. Károly császárral. A császár ajánlata – Málta, Gozo és Tripoli átengedése – több célt is szolgált egyszerre. Egyrészt új bázist biztosított az otthonukat vesztett rend számára vallási és katonai küldetésük folytatásához, másrészt lehetővé tette V. Károly számára, hogy Tripoli költséges és sebezhető védelmének felelősségét egy olyan intézményre ruházza át, amelynek szerkezete a szentföldi kezdetek óta lényegében az állandó hadviselésre épült. Ebben az értelemben az adomány a jól ismert Habsburg birodalmi politika jellegzetes kétarcúságát tükrözte (erről bővebben l. Niederhauser Emil, Galántai József, Jászi Oszkár vagy Supka Géza írásait): egyszerre jelent meg a rend eredeti küldetésének jó szándékú helyreállításaként és a birodalmi védelem pragmatikus követelményei által diktált taktikázásként. Ez egyúttal öregbítette V. Károly abbéli hírét egész Európa-szerte, miszerint stratégiai számításait gyakran a vallási kötelesség nyelvezete mögé rejtette.

Johanniták Tripoliban

Tripoli 1510 óta spanyol fennhatóság alatt állt, ám fenntartása tartós logisztikai és pénzügyi nehézségeket okozott. Amint azt Sāra Miftaḥ ʿAṭiyya és David Mallia egyaránt megerősítik, a lovagok kezdetben vonakodtak elfogadni ezeket a feltételeket, mivel teljes mértékben tudatában voltak a város sebezhetőségének és a védelméből fakadó aránytalan tehernek. Mindazonáltal a tartós császári elvárás, valamint a pápai megerősítés nyomán – amelyet 1530. április 20-án adtak ki, amint azt az egyiptomi történész, Manṣūr ʿAbd al-Ḥakīm is megjegyzi – a rend hivatalosan is birtokba vette Tripolit Máltával és Gozóval együtt.

A johanniták tripoli jelenlétét kezdettől fogva inkább a katonai szükségszerűség, mint a társadalmi beilleszkedés határozta meg. A várost kinevezett kormányzók irányították, kezdve Gaspare de Sanguessával, miközben a rend központja továbbra is Máltán, Birguban maradt. A város kitett helyzetét felismerve a johanniták jelentős erőfeszítéseket tettek védműveinek megerősítésére. Az 1530-as évek elején Piccino firenzei hadmérnök felügyelete alatt megkezdett munkálatokat későbbi kormányzók, köztük Fra Garzia Cortes és Fra Georg Schilling folytatták. Ezek az intézkedések a rend stratégiai prioritását tükrözték: Tripolit olyan megerősített előretolt állássá kívánták alakítani, amely képes ellenállni az oszmán terjeszkedésnek és biztosítani a mediterrán tengeri útvonalakat.

Ezzel egy időben a rend érkezése jelentős gazdasági és politikai feszültségekkel esett egybe. A kereskedelmi tevékenység visszaesett, valószínűleg azért, mert a regionális kereskedelmi útvonalak a közeli Tājūrā felé tolódtak el, amely oszmán szövetséges településként tartós katonai nyomás forrásává vált. A johannita erők és a térség szereplői közötti összecsapások gyakorivá váltak, átszabva Tripoli szerepét mint védelmi erődítmény, nem pedig mint virágzó városi központ. A pénzügyi korlátok tovább súlyosbították ezeket a nehézségeket, korlátozva a védelmi fejlesztések lehetőségeit, sőt időnként még a város megtartásának realitását is megkérdőjelezték a rend vezetésén belül.

Az arab történetírás perspektívájából ezt az időszakot gyakran a keresztes–muszlim konfrontáció tágabb folyamatának részeként értelmezik. Dr. Balīl ʿAbd al-Karīm a rend katonai és civilizációs szerepét vizsgálva jelenlétéből főként a muszlim államokkal szembeni tartós ellenségeskedést és az iszlám tengeri hálózatok elleni kalóztevékenység elemeit emeli ki. Sara Miftaḥ ʿAṭiyya „helyi”, líbiai perspektívából megfogalmazott értelmezésében a johanniták tripoli jelenléte (1530–1551) kevésbé integrált kormányzási időszakként, sokkal inkább a határvidéki hadviselés helyzeteként jelenik meg, ami a rend észak-afrikai szerepvállalását a korábbi keresztes alakulatok szélesebb civilizációs folytonosságába ágyazza.

Akik felébresztették az oroszlán haragját

A várost gyorsan megerősített erőddé alakították, az erőforrásokat pedig elsősorban a falak, a tüzérségi állások és az állandó katonai készültség fenntartására fordították, miközben a polgári és gazdasági fejlődés másodlagos maradt. Ez a strukturális egyensúlytalanság döntőnek bizonyult a rend és a helyi lakosság viszonyának alakulásában. A lovagok nem tudtak tartós helyi támogatást biztosítani, hatalmuk külsőleg kikényszerített maradt. A városi élet a helyőrség igényeinek rendeltetett alá; a mozgást és a fegyverviselést szigorúan ellenőrizték. A helyiek tényleges részvétele a kormányzásban gyakorlatilag kizárt volt, Tripoli így inkább előretolt katonai állásként működött, semmint polgári központként.

A máltai olvasatok szerint (ideértve Joseph Attard és David Mallia történészeket) az időszakos stabilizációs kísérletek ellenére a szerkezeti gyengeségek továbbra is fennmaradtak. Az 1540-es évek közepén egy Szulejmán szultán és V. Károly közötti fegyverszünet ideiglenes reformokat tett lehetővé Jean de Valette kormányzósága alatt (1546–1549). Ám ezek az elképzelések és erőfeszítések korlátozottak maradtak.

Ez az epizód – Sir Ernle Bradford kifejezésével élve – felébresztette „az oroszlán haragját”: 1551-ben Szinán pasa oszmán erői ostrom alá vették a várost, amely két hét ellenállás után elesett, véget vetve a johanniták huszonegy éves tripoli jelenlétének. Éppen másfél évtizeddel azelőtt történt mindez, hogy magát Szulejmánt Szigetvár falai előtt szintén utolérte a végzet.

A johannita jelenlét tárgyi nyomai a város elesése ellenére napjainkig fennmaradtak, fő templomukat például később a Sidi Darghut mecsetbe építették be. Ezek a maradványok egy rövid, ám jelentős korszak tanúi, amikor Tripoli a birodalmi ambíciók, a vallási küldetés és a határvidéki hadviselés metszéspontjában állt. A kulturális összefüggésekhez röviden az is hozzátartozik, hogy ennek a határvidéknek és korszaknak nem kizárólag a hazánkban és Közép-Európa-szerte ismert élethalálharc volt a sajátja: Tarċisju Zarb kutató kimutatta, hogy a törökök és a máltaiak közötti kereskedelmi kapcsolatok a máltai nyelvet is jelentősen gazdagították.