A római tinta története Lusitaniából

A lusitániai Conimbriga római városában előkerült tintatartó ritka lehetőséget adott arra, hogy közel kétezer éves római tinta összetételét rekonstruálják, új megvilágításba helyezve az ókori írás technikáját.

A római tinta régészeti tanúsága Conimbrigában

Conimbriga, az ókori Lusitania egyik legjobban megőrzött római városa, kivételes bizonyítékot szolgáltatott a római írásbeliség mindennapi gyakorlatáról. A késő császárkori városfalhoz kapcsolódó ásatások során a régészek egy Biebrich-típusú fém tintatartót találtak. A tartály belsejében a tinta maradványai is fennmaradtak.

Az ilyen leletek rendkívül ritkák. A római tinták szinte soha nem élnek túl régészeti környezetben, eredeti edényükben pedig még ritkábban. A világos rétegtani kontextus, a jó állapotú tárgy és az ép anyagmaradványok együttese kivételes kutatási helyzetet teremtett.

A római tinta közigazgatási környezete

A tintatartó az amfiteátrum bontásához és a késő császárkori városfal építéséhez kapcsolódó régészeti szinten került elő. Tipológiája ugyanakkor a Kr. u. 1. század első felére utal.

Ez az ellentmondás arra enged következtetni, hogy a tárgyat hosszabb ideig használták. Valószínű, hogy egy építész vagy a munkálatok elszámolásáért felelős redemptor tulajdonában állt. A tintatartó így közvetlenül a római közigazgatás és adminisztráció világához kapcsolódik, ahol az írás a mindennapi működés alapja volt.

A Biebrich-típusú tintatartók elsősorban a Rajna-vidéken és Észak-Itáliában voltak elterjedtek. Ismert példányok kerültek elő katonai táborokból és jelentős városokból, például Asciburgiumból, Ljubljanából, Nijmegenből, Vindonissából, Kölnből és Pompejiből.

Az Ibériai-félszigeten ez a típus eddig gyakorlatilag ismeretlen volt. A conimbrigai lelet ezért a Római Birodalom legnyugatibb térségéből ismert Biebrich-tintatartó.

A római tinta tartálya és anyaga

A 94,3 gramm súlyú tintatartó öntött bronzból készült, esztergapadon véglegesítették. Díszítését finom esztergált vonalak adják. Belső térfogata körülbelül 34 milliliter.

Az ötvözet összetétele 79 százalék réz, 11,5 százalék ón és 8,9 százalék ólom. Ez teljes mértékben megfelel a római kohászati gyakorlatnak, ahol az ólmot a bronz folyékonyságának javítására használták. A kivitelezés minősége tartós, kifinomult íróeszközre utal.

A tintamaradvány elemzése mikroszkópiát, spektroszkópiát, kromatográfiát, pirolízist és tömegspektrometriát ötvözött. A különböző módszerek lehetővé tették az ásványi és szerves összetevők pontos azonosítását.

Az alkalmazott technikák egymást kiegészítve szolgáltattak adatokat a pigmentekről, kötőanyagokról és azokról az adalékokról, amelyek a tinta tapadását, folyékonyságát és stabilitását javították.

A vegyes római tinta receptúrája

Az elemzések amorf szenet, kalcitot, kalcinált csonttal összefüggő foszfátokat, vasat, lipidmaradványokat, zsírsavakat, amidokat, tűlevelű gyanták nyomait és méhviaszhoz kapcsolódó viaszos észtereket mutattak ki.

Ez az összetétel a római tinta egyik ritka típusát, az úgynevezett vegyes tintát képviseli. A széntartalmú pigmentet fémsavas összetevőkkel kombinálták, köztük vas-szulfátvegyületekből származó vassal és nyomokban jelen lévő tanninokkal.

A szénpigment mellé kalcinált csontot adtak, amely színerősítőként működött, valamint foszfátokat és kalciumot biztosított. A méhviasz stabilizáló és kötőanyag szerepet tölthetett be.

A lipidmaradványok és amidok állati zsírok és ragasztók használatára utalnak, amelyek ókori receptekből is ismertek. A kimutatott policiklikus aromás szénhidrogének, köztük a tűlevelű gyantákra utaló retén, 500 Celsius-fok feletti égésre utalnak.

A római tinta jelentősége

A keverék összetettsége fejlett technikai tudásról árulkodik. A cél egy rendkívül fekete, stabil és tartós tinta előállítása volt, amely alkalmas adminisztratív dokumentumok és hosszú távra szánt szövegek írására.

A conimbrigai lelet bizonyítja, hogy a vegyes tinták nem középkori újítások. Már a római korban is ismerték és alkalmazták őket, akár helyi kísérletezés, akár a technikai tudás nagy távolságokon át történő átadása révén.

Ez a lusitániai tintatartó nemcsak azt mutatja meg, hogyan készítették a római tintát, hanem azt is, miként terjedtek az eszközök, receptek és ismeretek az ókorban. Jelenléte Conimbrigában a minőségi íróeszközök és az aktív írásgyakorlat bizonyítéka a Római Birodalom nyugati tartományaiban.

Egyben arra is kényszerít, hogy újragondoljuk a vasalapú tinták fejlődésének időrendjét. A conimbrigai bizonyíték jelentősen kitágítja azt a kronológiai horizontot, amelyet eddig a késő ókorhoz vagy a középkorhoz kötöttek.