A poroszok modernebb fegyverzete győzedelmeskedett a königgrätzi csatában

158 évvel ezelőtt, 1866. július 3-án Ausztria vereséget szenvedett a poroszok ellen a königgrätzi csatában. Az évek óta húzódó Habsburg–Hohenzollern konfliktust diplomáciai úton megoldani már nem lehetett, így Bismarck elképzelése valósult meg, Európa jövőjéről a fegyverek döntöttek. A nagynémet helyett a kisnémet egység gondolata győzedelmeskedett, az 1871-ben születő Németország története a Habsburgok nélkül folytatódott.

Az elkerülhetetlen Habsburg–Hohenzollern konfliktus

Az 1815-ben született, Európa nagyhatalmait tömörítő, a politikai erőegyensúly fenntartására létrehozott Szent Szövetség a megelőző évszázadokhoz képest békésebb időszakot hozott Európa történetében, ám a nacionalizmus és a liberalizmus eszméinek terjedését nem tudta megállítani.

Közép-Európában már 1806-ban, II. Ferenc lemondásával megszűnt a Német-római Birodalom, helyén pedig a napóleoni háborúk következményeként politikailag kevésbé jelentős utódállamok születtek.

Közép-Európában hatalmi vákuum keletkezett, Németország a 19. század második feléig csak földrajzi fogalom maradt, területén háromszáznál is több államalakulat osztozott. 1815-ben létrejött a Német Szövetség, amelyhez 34 állam és 4 szabad város csatlakozott, majd 1834-ben a Vámunió (Zollverein), amely – a Habsburg Birodalom területeit kivéve – a Német Szövetség államait tömörítette. A diplomáciai csata a korábban német-római császárokat adó, dinasztikus Habsburgok és a nagyhatalmi ambíciókat dédelgető porosz Hohenzollernek között már ekkor megkezdődött.

Az 1848-as forradalmi hullám, a „népek tavasza” egész Európát alapjaiban rengette meg, az olasz és a német egység ügye is az itt felkorbácsolt nemzeti érzelmekből táplálkozott. Ugyan a legtöbb forradalom, így a német egység megteremtésére tett demokratikus kísérlet is elbukott, nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamatot csak késleltetni tudják. A politikai realitásokat figyelembe véve a Habsburgok, vagy a katonai nagyhatalom Poroszország vezetésével történő egyesítés elkerülhetetlennek látszott.

A Habsburgok kontinentális nagyhatalmi státuszát már az 1848-as forradalmak is megtépázták. Az olasz kérdésben elvesztették a franciák támogatását, akik a Szárd–Piemonti Királyság oldalára álltak, ráadásul a solferinói csatában elszenvedett vereséggel Ausztria pozíciói még tovább gyengültek. Az 1853 és 1856 között zajló krími háborúban nem támogatták egykori szövetségeseiket, az oroszokat, így tőlük sem számíthattak segítségre.

Ugyanakkor a porosz Hohenzollernek IV. Frigyes Vilmos vezetésével elszántnak mutatkoztak arra, hogy a Zollverein területén létrehozzák az egységes német államot, melyet az 1861-ben trónra lépő, későbbi I. Vilmos császár is szorgalmazott. Az évtizedek alatt gazdaságilag megerősödő, gyorsan iparosodó, infrastruktúráját kiépítő Poroszország a 19. század második felére megkerülhetetlen politikai tényezővé vált. 

Az 1862-ben kinevezett porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck azóta elhíresült programbeszédében kijelentette: „Európa nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal, hanem vérrel és vassal döntik el”. Bismarck lényegében az ország első – és valóban döntésképes – embere volt, ennek szellemében alkotmányos konfliktusokat vállalva áterőszakolta a hadügyi reformot, és létrehozta Európa legerősebb hadseregét.

Tárgyalások útján biztosította, hogy a várható Habsburgok elleni konfliktus idején ne érje őket meglepetésszerű támadás az oroszok vagy a franciák részéről, a Velencére áhítozó Olaszországgal pedig szövetséget kötött.

1864-ben VII. Frigyes dán király halálával a poroszok háborút kezdeményeztek Dániával Schleswig és Holstein megszerzéséért, amelyben a német ügyet támogató Ausztria kénytelen volt támogatni riválisát. 1864. október 30-án Dánia aláírta a bécsi békeszerződést, a katonai győzelem pedig megerősítette Bismarckot, aki nem akart Ausztriával osztozni a megszerzett területeken. Távollétében I. Vilmos a gasteini szerződésben átengedte riválisának Holsteint, így átmenetileg elodázták a fegyveres konfliktust. 

Nagynémet és Habsburg nem, kisnémet és porosz igen

Bismarck 1866. április 9-én az össznémet nemzetgyűlés összehívását javasolta általános választójog alapján, de a kezdeményezést Ausztria elutasította. 1866. június 7-én Bismarck seregei beléptek Holstein területére, ezzel lényegében kirobbantva a háborút. A „casus bellik” természetesen csak ürügyül szolgáltak mindkét félnek a hadbalépésre, valójában a német egység vezető szerepéért vívott harc motiválta a nagyhatalmakat: dülőre kellett vinni, hogy a kisnémet vagy a nagynémet egység az életképesebb megoldás. 

Bismarck erre azt indítványozta a német kormányoknak, hogy Ausztria nélkül szervezzék újra a Német Szövetséget, amelyre válaszul Ausztria mozgósításra kérte fel a szövetség tagjait: a két ország között június 14-én beállt a hadiállapot. Az arányok nagyjából kiegyensúlyozottak voltak, tizenkét német állam – közülük jelentősebb tényezőként Szászország, Hannover és Württemberg – Ausztria mellé állt, míg a poroszok oldalán 17 észak- és középnémet állam harcolt.

A feszültséget tetézte, hogy Olaszország is hadat üzent Ausztriának, így utóbbiak kénytelenek voltak megosztani erőiket, és nagyjából 100 ezer főt átcsoportosítottak az olasz frontra. Az így megmaradt, körülbelül 215 ezer főt számláló osztrák sereget Ludwig von Benedek (Benedek Lajos) vezette, aki a solferinói csatában szerzett érdemeket azzal, hogy csapatait megmentette a teljes megsemmisüléstől. 

Az osztrák hadviselés a poroszhoz képest elavultnak bizonyult, tüzérségük képzettségében és felszereltségében is elmaradt ellenfelüktől. A porosz gyalogság nagy hatótávolságú, hátultöltős, gyújtószeges, gyorstüzelő puskáival szemben az osztrák hadvezetésnek nem lehetett ellenszere. Helmuth von Moltke, a poroszok hadvezére a vasúti hálózatban és a folyamatos utánpótlásban is bízhatott, erőit ennek megfelelően nem koncentrálta, három hadsereggel tervezte az Elba folyó előtt tömörülő osztrák sereg bekerítését. 

A háború sorsát a csehországi Königgrätz (Hradec Kralové) és Sadowa (Sadová) között vívott csata döntötte el 1866. július 3-án. Az osztrákok defenzív pozíciót foglaltak el, így hagyták előretörni az északnyugati irányból érkező, mintegy 135 ezer fős porosz központi hadsereget. Ausztria szövetségesei – Albert szász herceg vezetésével – hátrálni kényszerültek. Az északi és a nyugati irányból érkező, bekerítő seregekkel együtt a poroszok létszámban sem maradtak el ellenfelüktől. 

Délelőtt az osztrákok még előnyösebb, erődített, domboldali pozícióikat elfoglalva visszaverték a porosz rohamokat, majd az erdőbe menekülő támadókkal szemben fölénybe is kerültek, de Benedek elmulasztotta a pillanatot, amikor áttörhette volna a porosz centrumot.

A délután folyamán megérkezett a porosz koronaherceg, a későbbi III. Frigyes császár vezényelte, 93 ezer fős 2. porosz hadsereg, amelynek a folyamatos „ostromállapot” miatt már kimerült osztrák jobbszárny nem tudott ellenállni. A balszárny megroppanásával kezdett összezárni a porosz gyűrű, ezért Benedek egyetlen lehetősége az maradt, hogy elrendelje a visszavonulást. Ahogy leszállt az est, az osztrákok átkeltek az Elba folyón, a hidakat felégették, így a poroszok nem üldözték tovább ellenfelüket: enélkül is egyértelmű győzelmet arattak. Míg ők csak 10 ezres, addig az osztrákok közel 40 ezres veszteséget szenvedtek el. 

A csata után ugyan Benedeket leváltották, de a háború sorsa ekkorra már eldőlt, az osztrákoknak le kellett tenniük a fegyvert. Az augusztus 23-án megkötött prágai béke feloszlatta a Német Szövetséget, az Osztrák Császárságnak a Porosz Királyság javára le kellett mondani a német egység megvalósításáról, ráadásul Velencét is elveszítette. Ausztriának további 20 millió talléros háborús kártérítést kellett fizetnie. 

Augusztus 18-án létrejött az Északnémet Szövetség, az 1871-ben kikiáltott Német Császárság immár Ausztria nélküli magja. Bismarck a teljes győzelem ellenére nem akarta teljesen megfosztani Ausztriát a nagyhatalmi státuszától, mert a jövőbeli háborús terveihez szövetségesnek kívánta megnyerni a legyőzött államot.

A csatavesztésnek magyar vonatkozásai is voltak, hiszen a bécsi udvar meggyengült pozíciói miatt új szövetségeseket keresett. Felvették a kapcsolatot a tárgyalásra nyitott magyar politikai elittel, ezzel hozzájárulva a következő évben ratifikált osztrák–magyar kiegyezéshez.