A női önállóságot nem tűrő Hollywood gyűrte maga alá a tragikus sorsú Frances Farmert

Gyönyörű volt, okos, tehetséges… és alkoholbeteg. Frances Farmer egész életében súlyos mentális problémákkal küszködött. A színésznő azonban csak egy Hollywood bukott angyalai közül, akikről nem tudjuk: az álomgyár csábítja-e magához a szereplés lehetőségétől megittasult, érzékeny idegrendszerű sztárjelölteket, vagy később, a csillogó kulisszák mögött zajló tragédiák okozzák-e a mentális problémákat, és siklatják ki a korán kiégő filmcsillagok életét.

Egy tragikus élet

Frances Farmer kevés maradandó filmet forgatott, igaz, partnerei között ott volt Bing Crosby, Cary Grant és Tyrone Power. Nevét halhatatlanná a róla szóló művek tették. A Nirvana tragikus sorsú énekese, Kurt Cobain dalokat írt hozzá: nyilván nem véletlenül tudott azonosulni vele, olyannyira, hogy barátnője, Courtney Love Frances Farmer egyik legendás ruhájának mását viselte az esküvőjükön.

A számtalan emlékezés közül a legismertebb és legmegrendítőbb az 1982-ben bemutatott Frances című film, amely a sztár önéletrajza alapján készült, és amelyben a címszerepet Jessica Lange alakította, neves díjakat besöpörve.

Vajon mi magyarázza e felfokozott figyelmet? Frances kálváriája egy jogaitól megfosztott mentális beteg története, akivel környezete nagyon sokáig bármit büntetlenül megtehetett. Akivel – gyógyítás ürügyén – embertelenül bánt a családja és az egészségügyi rendszer.

Esetében nem egyéni tragédiáról van szó: a korabeli felfogás a mentális betegeket kiszolgáltatta és megbélyegezte, szinte „törvényen kívülinek” tekintette. A színésznő sorsa jó példa arra, mi minden eshetett meg az emberi jogokra amúgy oly kényes társadalomban a múlt század negyvenes, ötvenes, de még hatvanas éveiben is.

Isten halott, én magányos vagyok

Ha összeszámoljuk, gyermekkorában hányszor költözött ide-oda testvéreivel ügyvéd apja és alkalmi megbízásokat vállaló anyja között, már feltételezhető: igen hányatottak voltak életének első évei. 1913-ban született Seattle-ben, civakodó szülei csak 1929-ben váltak el: így a végén az anyjával a Washington állambeli Bremertonban kötöttek ki.

Az éles eszű fiatal lány 1931-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az iskolaújságban publikált esszéjének a következő címet adta: Isten halott. Sejtjük, hogy az írás Nietzsche hatására születhetett, de tudjuk azt is, hogy Francesnek sok isteni kegyelemben valóban nem volt része. A diáklány ugyan hangsúlyozta, hogy nem istentagadó, csupán „magányos”, mert az, aki az egekben lakik, „semmilyen figyelmet nem fordított még rám”.

Hosszú-hosszú évek múlva az FBI ezt a diákkori írást is felemlegette, hogy bebizonyítsa: Francis Farmer ateista, mi több, „kommunista”. A vád azon alapult, hogy immár a washingtoni egyetem hallgatójaként 1935-ben egy pályázatot elnyerve Francist meghívták a Szovjetunióba: kedvelt módszere volt ez a sztálini vezetésnek, hogy elfogadtassa magát a Nyugattal. Több, a baloldali eszmékkel kacérkodó művész is járt így a Nagy Testvér országában – sokuknál eredményezett kiábrándulást a kiruccanás.

Mindenesetre az 1950-es évek elején, a legvadabb mccarthyzmus időszakában nem tett jót az akkor már ismert színésznőnek, hogy ráragasztották a „kommunista” jelzőt. De nem ez volt Frances életében az egyetlen gond. Diplomát újságírásból és színjátszásból szerzett, és igazi színésznő szeretett volna lenni. Drámai szerepekről álmodozott, Shakespeare-ről, Csehovról és Ibsenről. Ebben reménykedett, amikor a Paramount stúdió a sikeres próbafelvételek után hétéves szerződést kötött vele. A sztárjelölt színésznő Hollywoodba költözött, és úgy látszott, karrierje rakétasebességgel ível majd felfelé.

Nem így történt. Egyik szerződő fél sem volt megelégedve a másikkal. Francis úgy érezte, csak megjelenése, szépsége kell, személyében csak egy bábut vettek meg – az igazi, drámai szerepek elkerülték. Másodrendű, olcsó költségvetésű, úgynevezett B kategóriás filmekben játszhatott csupán. Ráadásul gyűlölt partikra járni, úgy vélte, hogy magánélete nem tartozik a nyilvánosságra.

Történt mindez egy olyan időszakban, amikor egy sztár szőröstül-bőröstül a stúdiók tulajdona volt. A filmgyár nagyhatalmú urai döntötték el, mit hordjon, milyen legyen a frizurája, kivel boruljon össze szenvedélyes szerelmet imitálva a pletykalapok fotósainak számára, és milyen kozmetikai szer reklámozásában kell minél hitelesebben részt vennie. Nos, Frances túl önálló volt, kezelhetetlen, s alkalmatlan bármilyen megalkuvásra.

A szakma hisztis, megbízhatatlan színésznőnek kiáltotta ki, aki fütyül a szabályokra. Ráadásul híre ment: a stresszt alkohollal igyekszik oldani, magyarul gyakran néz a pohár fenekére. Ha partnereinek, egy Bing Crosbynak vagy Cary Grantnak nem derogál intim kérdésekre válaszolniuk – nyilatkozták a Paramount moguljai – egy kis kezdő senki ne sértődjék meg, ha arról faggatják, hogy miért válik első férjétől, az ugyancsak B kategóriás westernek gyakori főszereplőjétől, Leif Ericksontól. A válást 1942 nyarán mondták ki, Francis körül őszre szétcsúszott a világ.

Lesz-e még reggel, amire ébredünk?

A második világháború éveiben járunk, Japán és Amerika már hadban állnak, és elsötétítési rendelet van érvényben az egész országban. Frances kivilágított autóját Santa Monicában egy este megállítják a rendőrök: a színésznőnél nincs jogosítvány, és igen agresszíven lép fel az igazoltatás során. Gyanítják, hogy sokat ivott.

Az éjszakát a rendőrőrsön tölti, a rá másnap kiszabott büntetést azonban nem fizeti meg. Letartóztatási parancsot adnak ki ellene. Közben feljelentés érkezik Frances fodrászától is, aki azt állítja, a sztár megütötte. Egy hotelszobában találnak rá részegen, a letartóztatásnak ellenáll, az egyik rendőrt leüti, a másikat megsebesíti – végül is a családnak sikerül elérnie, hogy börtön helyett a Los Angeles-i General Hospital pszichiátriájára vigyék, ahol a diagnózis: bipoláris depresszió.

Egy másik intézményben paranoid skizofréniát állapítanak meg. Inzulinsokk-terápiával kezelik, ami akkoriban bevett gyógymód volt. Később hazaengedik, majd újra intézetbe kerül, ezúttal elektrosokkal kezelik.

1944 nyarán gyógyultnak nyilvánítják ugyan, de a következő év májusában szülei kérésére újra intézetbe szállítják, a következő öt évet ott tölti. Frances Farmer halála után megjelent Lesz-e még reggel, amire ébredünk? című önéletrajzi írása szerint ez az öt év maga volt a pokol. Visszaemlékezésében brutális kezelésekről, durva bánásmódról számolt be: gyakran megalázták, bántalmazták, szexuálisan is kihasználták.

A kórházban töltött időszakot elviselhetetlen terrorként jellemezte: nemegyszer saját ürülékével etették, orvosai-ápolói megerőszakolták, kényszerzubbonyt erőltettek rá, kezelés címén jeges fürdőbe merítették, és rendszeresen odaláncolták párnázott szobája falához.

Árnyékvilágban minden megtörténhet

William Arnold 1978-as Árnyékvilág című könyvében, amit Frances emlékének szentelt, ha lehet, még tovább ment. Azt állította, hogy a színésznőn lobotómiát hajtottak végre, vagyis frontális agyi lebenye kimetszésével próbálták meggyógyítani.

Tagadhatatlan, hogy az 1936-ban az Antonio Egas Moniz tökéletesítette módszer, amelyért a tudós 1949-ben Nobel-díjat kapott, rendkívül népszerű volt a pszichiátriai gyógymódok között, és gyakorlatilag minden mentális probléma – skizofrénia, depresszió, szorongás – kezelésére alkalmazták.

Ismeretes, hogy Rosemary Kennedyn, a későbbi elnök húgán 1941-ben hajtottak végre ilyen beavatkozást, és ezzel a 23 éves, előtte hangulatingadozásokban szenvedő lányt egy életre megnyomorították, egy kisgyermek szellemi szintjére süllyedt vissza. Nos, ami Frances Farmert illeti, egész családja és három exférje is tagadta, hogy a színésznőn valaha is lobotómiát hajtottak volna végre – végül az író is bevallotta, hogy könyvének egyes részei csupán fikciók. Bár – tette hozzá még akkor is –„árnyékországban minden megtörténhetett”.

Frances Farmer sorsának későbbi alakulása azonban azt mutatja, hogy ilyen brutális beavatkozásra valószínűleg nem került sor. Mégis a keringő pletykák révén a színésznő története is a lobotómiát ellenzők táborának egyik adujává vált. Erősítette az 1959-ben született Száll a kakukk fészkére című regény hatását. A könyv az író, Ken Kesey veteránkórházi elrettentő tapasztalatai alapján készült, de a benne bemutatott brutalitások miatt csak 1962-ben jelenhetett meg, és még laikusok számára is végérvényesen megkérdőjelezte az eljárás etikusságát. Lobotómiát ma már sehol sem alkalmaznak a pszichiátriában.

Francis Farmer hányattatásai az elmondottakkal még nem értek véget. 1950-ben anyja felügyelete alá került, igaz, három év múlva visszakapta jogi cselekvőképességét, megszűnt felette a gyámság. Kaliforniába költözött, ahol álnéven titkárnőként dolgozott, de egy újságíró felismerte, és a riport után megint reflektorfénybe került.

Még 1951-ben férjhez ment Alfred Lobley-hoz, majd elvált, harmadik férje a televíziós szakember Leland Mikesall lett, aki segített neki a szakmai visszatérésben. 1958-ban újra forgatott, a híres Ed Sullivan Show-ba is bekerült, sőt az NBC tévétársaságnál saját műsora is lett – amíg újból inni nem kezdett.

1959-ben megkeresztelkedett, sokak szerint illegális abortuszai miatti lelkiismeret-furdalásai tették hívő katolikussá. Élete végén még nagy színházi szerepekben is fellépett, játszhatott Csehov Sirályában, sőt utoljára Dürrenmatt darabjában Claire Zachanassiant alakította. Az öreg hölgy szerepében búcsúzott a színpadtól és az élettől.

A láncdohányos színésznővel 1970-ben nyelőcsőrák végzett. Még ötvenhét éves sem volt. Pontosan diagnosztizálni a betegségét utólag szinte lehetetlen. Minden bizonnyal alkoholfüggő volt, de makacs szókimondása és szabadságvágya is hozzájárulhatott ahhoz, hogy „őrültnek” bélyegezzék egy olyan korban, amikor egy nőnek nem illett túlságosan függetlennek és öntudatosnak lennie.