A neolitikus cápavadászat nyomai Omán sivatagában

A kora bronzkori cápavadászat régészeti bizonyítékai Omán területén alapvetően árnyalják a száraz régiók őskori társadalmairól alkotott képet. A Wadi Nafūn monumentális temetkezései, az izotópos elemzések és a tengeri eredetű tárgyi leletek együttese azt mutatja, hogy a sivatag belsejében élő közösségek szoros gazdasági és rituális kapcsolatban álltak az Arab-tenger világával.

Egy sivatagi lelőhely új értelmezése

A közelmúltban Ománban végzett régészeti kutatások új megvilágításba helyezik a Dél-Arábia belső területein élő kora bronzkori közösségek életmódját. A Cseh Tudományos Akadémia Régészeti Intézete által vezetett nemzetközi kutatócsoport feltárásai szerint ezek a társadalmak nem elszigetelten működtek, hanem összetett kapcsolatrendszert tartottak fenn a partvidékkel.

A vizsgálatok középpontjában a mai Omán területén fekvő Wadi Nafūn áll, egy száraz, belső völgy, amely mintegy 50–60 kilométerre fekszik az Arab-tenger partjától.

Monumentális temetkezés a kora bronzkorban

A 2020 óta zajló ásatások egy kiterjedt, kör alaprajzú, helyi mészkőből és dolomitlapokból épített monumentális temetkezési komplexumot tártak fel. Az egyik teljesen feltárt sírhalom több mint hetven, különböző korú és nemű személy maradványait tartalmazta, amelyeket évszázadokon át, feltehetően közösségi rítusok keretében helyeztek el.

A radiokarbon-vizsgálatok, a tengeri tározóhatás korrigálásával, a temetkezéseket az i. e. 4. és 3. évezred fordulójára, illetve az azt követő időszakra datálják. Ez az időrend egyértelműen a kora bronzkorhoz köti a komplexumot.

A projekt vezetője, Alžběta Danielisová szerint a lelőhely nem egyszerű temetkezési hely volt, hanem regionális jelentőségű rituális központ. Értelmezése szerint az emlékmű több, földrajzilag elkülönülő csoport együttműködésének eredménye, és a közös hitvilág, valamint az ismétlődő rituális találkozások színtereként szolgált. A sírhalmok mérete és hosszú távú használata fejlett társadalmi szervezettségre és stabil kulturális hagyományokra utal.

A kora bronzkori cápavadászat izotópos nyomai

Omán száraz éghajlata ritkán kedvez a szerves anyagok fennmaradásának. A kollagén hiánya miatt a kutatók a csontok és fogak ásványi összetevőjét, a bioapatitot elemezték, amely extrém körülmények között is megőrzi a kémiai információkat.

A mintákat több európai laboratóriumban vizsgálták, köztük a Max Planck Institute for Evolutionary Anthropology szakembereinek közreműködésével. A szén-, nitrogén-, oxigén- és stronciumizotóp-elemzések lehetővé tették a táplálkozási szokások és a mobilitási minták részletes rekonstrukcióját.

Az izotópos eredmények a tengeri eredetű fehérjék szokatlanul magas arányát mutatták ki, annak ellenére, hogy a lelőhely a szárazföld belsejében található. A megemelkedett nitrogénizotóp-értékek kifejezetten a tengeri tápláléklánc felső szintjéről származó fehérjeforrások fogyasztására utalnak.

Jiří Šneberger értelmezése szerint ezek az adatok nem általános tengeri halfogyasztást jeleznek, hanem nagy testű csúcsragadozók, elsősorban cápák rendszeres fogyasztását.

Tárgyi bizonyítékok és szimbolikus kapcsolatok

A temetkezési komplexumból előkerült régészeti leletek alátámasztják az izotópos értelmezést. Cápafog-medálok, tigriscápafogak, rájatüskék és halászathoz kapcsolódó eszközök kerültek elő, amelyek a tengeri nagyállatok gazdasági és szimbolikus jelentőségére utalnak.

A leletek arra engednek következtetni, hogy a cápák nemcsak táplálékforrásként, hanem rituális és identitásképző elemként is fontos szerepet játszottak.

A Wadi Nafūn jelentősége nem abban áll, hogy itt jelenik meg először a cápavadászat az őskori Közel-Keleten. A part menti ománi lelőhelyeken már korábbi korszakokból is ismertek tengeri ragadozók maradványai.

A lelőhely valódi újdonsága az, hogy egy szárazföldi, belső rituális központban bizonyítja a tengeri csúcsragadozók étrendi és szimbolikus dominanciáját, több évtizedes vagy évszázados időtávon.

Fogkopások és mindennapi gyakorlatok

A fogfelszínek mikroszkópos vizsgálata jellegzetes kopási mintázatokat tárt fel. Ezek nemcsak az étrend sajátosságaira, hanem a fogak eszközként való használatára is utalnak. Valószínű, hogy az emberek fogaikat bőrök, növényi rostok vagy halászati eszközök feldolgozásához használták. A folyamatban lévő fogkőelemzések további közvetlen biomolekuláris bizonyítékokkal szolgálhatnak, beleértve tengeri eredetű fehérjék nyomait is.

A stroncium- és oxigénizotóp-adatok szerint a Wadi Nafūnban eltemetett közösség nem volt helyhez kötött. Egyes egyének gyermekkorukat akár több tíz kilométerrel távolabb tölthették, ami rendszeres mozgásra utal a sivatagi belső területek és a partvidék között. Ez a mobilitás, illetve a feltételezhető cserekapcsolatok tették lehetővé a tengeri erőforrások folyamatos elérését.

Új kép a száraz térségek kora bronzkori társadalmairól

A Wadi Nafūnból származó adatok megkérdőjelezik azt a korábbi elképzelést, amely a száraz régiók kora bronzkori közösségeit erőforrásokban szegény, kiszolgáltatott társadalmakként írta le. Ehelyett rugalmas, alkalmazkodó és komplex gazdasági stratégiákat alkalmazó csoportok rajzolódnak ki.

A vadászat, a gyűjtögetés, a pásztorkodás és az intenzív tengeri erőforrás-használat együttesen biztosította a túlélést és a társadalmi stabilitást.

A Wadi Nafūn ma kulcsfontosságú lelőhely az ember és környezete közötti kölcsönhatások megértésében. A monumentális temetkezések, a hosszú távú rituális használat és a korszerű bioarcheológiai módszerek együttese ritka részletességgel tárja fel, miként kapcsolódott össze sivatag és tenger a kora bronzkorban.

A további kutatások, köztük a proteomikai és mikrofosszília-elemzések, még pontosabb képet ígérnek arról a világról, ahol több mint négyezer évvel ezelőtt az emberek nemcsak alkalmazkodtak környezetükhöz, hanem aktívan formálták is azt.