A Mona Lisa orvosi elemzése segíthet az elhízástudományban

A klasszikus művészettörténeti alkotások, köztük Leonardo da Vinci Mona Lisa című festményének orvosi szempontú vizsgálata új, az előítéleteket csökkentő perspektívát nyújthat a modern testsúlykezelésben - áll a texasi University of Texas Health Science Center kutatójának az isztambuli Európai Elhízástudományi Kongresszuson (ECO) bemutatott friss elemzésében. Dr. Michael Yafi tanulmánya rámutat, hogy az elhízás történelmi megítélésének átértékelése empatikusabb és hatékonyabb orvosi terápiák kidolgozásához vezethet.

A texasi egyetem gyermek-endokrinológus szakembere prezentációjában kiemelte: a megnövekedett testtömeg az emberiség történetének jelentős részében a jólét, a magas társadalmi státusz, a fizikai erő és a termékenység szimbóluma volt. Példaként említette a mintegy 25-30 ezer évesre becsült Willendorfi Vénuszt, amely a női termékenységet hangsúlyos testalkattal ábrázolja, valamint a görög mitológiát, ahol Plutoszt, a gazdagság istenét gyakran túlsúlyosként jelenítették meg.

A kutató Leonardo da Vinci ikonikus modellje, Lisa Gherardini fizikumát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a nőalak ábrázolt testtömege hátterében nem feltétlenül a korábban feltételezett lipidanyagcsere-zavar, hanem a többszöri terhesség állhatott, mivel a modellnek több gyermeke is született a festmény elkészültének időszakáig. Az elemzés kitért arra is, hogy egy törökországi kutatás szerint a 13. század vége és a 20. század eleje között uralkodó oszmán szultánok döntő többségét (36-ból 29-et) szintén kifejezetten túlsúlyosként, a hatalom és a bőség megtestesítőjeként ábrázolták a korabeli források.

A történelmi diagnosztika más korszakokra is kiterjedt: a tanulmány szerint a barokk zene két meghatározó alakja, Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel időskori látásromlását is a korabeli festményeken jól látható, jelentős testtömeghez köthető 2-es típusú cukorbetegség szövődményei okozhatták. Yafi hangsúlyozta, hogy a testsúly művészeti reprezentációja csupán a 20. század második felében vett radikális fordulatot, amikor az irreálisan vékony testalkat vált az esztétikai ideállá, ami egyúttal az elhízás társadalmi stigmatizációját is magával hozta. A kutató rámutatott, hogy ezen történelmi kontextus megismerése segíthet a klinikai orvosoknak az ítélkezésmentes, holisztikus betegellátás kialakításában.

A kutatás egyben rávilágít az emberi testkép és az egészségügyi állapot megítélésének folyamatos változására. A modern farmakológiai áttörések, mint a szemaglutid és tirzepatid hatóanyagú testsúlycsökkentő gyógyszerek széles körű elterjedése napjainkban ismét átalakítja a fizikai megjelenést. A szakember előrejelzése szerint a gyógyszeres kezelések nyomán fellépő gyors fogyás következtében kialakuló jellegzetes, beesett arcvonások (amelyeket a plasztikai sebészet már külön jelenségként dokumentál) hamarosan a kortárs képzőművészetben is megjelenhetnek, új fejezetet nyitva a vizuális kultúra és az orvostudomány évezredes kapcsolatában.