A magyar divat koronázatlan királynője volt Rotschild Klára

A gazdag bankárcsaládnak csak névrokona volt. A legenda szerint a pénzember, Philippe de Rotschild az 1960-as években Budapesten járva ellátogatott a szalonjába, és bemutatkozás után megkérdezte az akkor már a nemzetközileg is híres intézmény vezetőjét: „Asszonyom, önben melyik Rotschild-ág leszármazottját tisztelhetem?” A válasz rövid volt: „Tekintsen csupán a divat királynőjének!”

Állócsillag a pályán

Több mint negyven éve halott már, de a legendák úgy, olyan hűségesen kísérik alakját, ahogy valamikor kicsi, Vogi nevű uszkárja követte gazdája tipegő lépteit a Belvárosban. A kutyust a Vogue divatmagazin nyomán keresztelték el, és Jovanka Broz Tito ajándéka volt. A jugoszláv államelnök felesége ezzel is szerette volna kifejezni háláját a számára készített pompás toalettekért. És nem ő volt a szalon egyetlen, magas rangú diplomatafelesége: megfordult ott Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter, Franz Vranitzky osztrák kancellár és Reza Pahlavi iráni sah világszép hitvese is.

Mi több, még a köztudottan puritán Kádár Jánosnénak is készült itt – valószínűleg a hatvanas évek végén – egy tiszta selyem kosztüm. És akkor még nem szóltunk a korszak leghíresebb színésznőiről, Honthy Hannáról, Házy Erzsébet opera-énekesnőről, Tolnay Kláriról, Psota Irénről, Törőcsik Mariról, Halász Juditról vagy a világhírű szovjet filmcsillagról, Tatjana Szamojlováról. És hogyan is maradhatott volna ki a sorból az Amerikában élő Gábor Zsazsa, aki a legenda szerint nem akart fizetni a ruhákért, de hazautazása után a tőle megszokott stílusban azt kürtölte szét, hogy őt Budapesten csúnyán lenyúlták, becsapták.

Sokan vélik úgy, hogy a vörös divatdiktátorként is emlegetett Rotschild Klára a szocialista divattörténelem talán legnagyobb rejtélye. A történet valamikor az 1950-es évek legelején az állami konfekcióipar megteremtésével kezdődött, és lényegében csak a hatvanas évekre finomodott annyira a helyzet, hogy a vásárlók nyolcvan százaléka elégedett lehessen a késztermékkel. A „Rotschild-jelenség” éppen ezért különösen izgalmas: hogyan működhetett az apró termetű női ruhatervező „birodalma” a diktatúrában? Annál is inkább kérdés ez, mivel Klára karrierje jóval a második világháború előtt, még az „antivilágban”, az „átkos” Horthy-korban kezdődött.

Magáról úgy beszélt, mint aki egy „szabászasztalon látta meg a napvilágot”, arra célozva, hogy édesapja Rothschild Ábrahám (így, th-val) ismert úri, édesanyja, Spirer Regina pedig jó nevű női szabó volt, akiknek szalonját a Belvárosban kedvelte a korabeli arisztokrácia. Az 1903-ban született Klára már gyerekkorában addig tekergette a babáin a maradék kelmét, amíg nem sikerült valami extravagánsat alkotni a rongyokból – vagy lehet, hogy ez is egy legenda? A későbbi divatdiktátor állítólag sem rajzolni, sem varrni nem tanult meg, sikereinek egyik titka félelmetes vizuális memóriája lehetett.

Munkatársainak ugyanis képes volt szóban felidézni, szinte „lerajzolni” a trendeket irányító nagy világcégek bemutatóin látott modelleket. Mindenesetre 1935 őszén már a pesti művészvilág egyik legprominensebb személyisége, a korabeli legolvasottabb bulvárlap, a Színházi Élet divatrovatának nagy hatalmú vezetője, maga Guthy Böske áradozott a frissen nyílt Rotschild Klára szalonról, amely joggal lett a szülők vállalkozásának vetélytársa. Tegyük hozzá: a sikerhez nem csupán a jól csengő Rotschild név, de egy igen szomorú történet is hozzájárult.

1930 és 1933 között a sajtó gyakran foglalkozott a Rotschild kontra Somogyi perrel, ami sokat megmagyaráz a divat koronázatlan királynőjének későbbi életéből és halálának körülményeiből. Történt ugyanis, hogy 1930-ban Klára megpróbálta behajtani a „közveszélyes” milliomosként és „botránygavallérként” emlegetett Somogyi Pál Károlytól a felgyülemlett adósságát. A férfi fizetés helyett azonban agyba-főbe verte a fiatal nőt.Ez annyira megviselte Klárát, hogy öngyilkosságot kísérelt meg: megmérgezte magát. (Megmentették, de hosszú pszichiátriai kezelésre szorult, ahogy ez idegkimerültsége miatt később is előfordult vele.)

A pert mindenesetre megnyerte, a botrányból kárpótlásként megítélt pénz és ismertség pedig megalapozta a Belváros szívében megnyitott szalon sikerét. Rotschild Klára ráadásul máshoz is értett: a pénz és ismertség mellett a szalon a gyorsaságával és a nemzetközi összevetésben olcsóbb áraival méltán vívta ki a magyar és külföldi arisztokrácia nőtagjainak az elismerését. A korabeli „leading ladyk” közé – így hívták a kor stílusikonjainak számító szépségeket – olyan nagy nevek tartoztak, mint Apponyi Geraldine – I. Zogu albán király későbbi felesége – vagy az Edelsheim Gyulai család nőtagjai.

A szalon második világháború előtti történetének legnagyobb sikere Horthy Miklós családjához kötődik: itt tervezték a kormányzó menyének, Edelsheim Gyulai Ilonának az esküvői ruháját, amelyet a ceremónia előtt a Váci utca egyik virágüzletének kirakatában állítottak ki, és a korabeli sajtó tudósítása szerint „amíg kint volt, rendőrnek kellett fenntartania a rendet, olyan tömegek bámulták.” A sikerek mögött néha megint csak legendák állnak, a mítoszteremtésben maga Rotschild Klára is közreműködött. Évtizedeken át tartotta magát a híresztelés, hogy a magyar szalon tervezte Faruk egyiptomi király feleségének esküvői ruháját, ezt maga a tervező erősítette meg több ízben.

Mindössze annyi valóságalapja lehet a dolognak, hogy valóban volt kapcsolat a szalon és az egyiptomi királyi család között, és 1938-ban, az esküvő évében Klára asszony járhatott Kairóban: legendás karkötője, amelyet mindig a bal csuklóján viselt, állítólag a király ajándéka volt. (És ha már a karkötőnél tartunk, azt is rebesgették, hogy kettő volt belőle, az egyik megmaradt, a másikat azonban a divatkirálynő megrögzött szerencsejátékosként Nizzában vagy Monte-Carlóban veszítette el.)

A wunder bunda

Már a vészkorszakban járunk, Rotschild Klára valószínűleg kitűnő kapcsolatainak köszönhette, hogy a zsidótörvények alatt is csupán átmenetileg volt – névleg – keresztény tulajdonosa az akkor már férjnél lévő asszony Glücksthalné Rotschild Kláraként vezetett szalonjának. Ungvári Tamás író – aki rokonságban állt Klárával – érdekes epizódban elevenítette fel gyerekkorának egyik legkülönösebb élményét, amikor 1943-ban tizenhárom évesen ugyancsak divatszabó szüleivel az akkor már megszállt Párizsba utaztak, és velük ment Rotschild Klára is Balenciaga legújabb modelljeit megtekinteni.

„Felszálltunk a vonatra. Hegyeshalomnál felvettük a sárga csillagot – Magyarországon akkor még nem kellett viselni – Párizsban meg levettük, bár nem lett volna szabad, csak ott nem vették ezt olyan szigorúan. (…) Emlékszem, tankok voltak a Champs-Élysées-n, de arra még jobban, hogy milyen szép ruhákat láttunk.” Rotschild Klára valószínűleg még ennél is élénkebben emlékezett a szép ruhákra, hiszen szinte memóriájába tudta vésni az öltözékeket.

Nem véletlenül nevezték később szocialista Mata Harinak, hiszen a legbonyolultabb Givenchy-, Dior- és Nina Ricci-modelleket is képes volt egyetlen szemrevételezés után lekoppintani, majd olyan plasztikusan leírni, hogy a lelkes munkatársak a legkisebb részletet is realizálni tudták a szabászasztalon. A kész műremekeket szinte gyermeki örömmel fogadta: „Bundaschőn! Bundaschőn!” – tapsolt karosszékében. Nem beszélt egyetlen idegen nyelven sem, de hallotta, hogy német vevői valahogy így lelkesednek, ha valami tetszik nekik („wunderschön”, vagyis csodaszép).

A világháború azonban őt is megtépázta. Bár szűkebb családja szerencsésen túlélte a vészkorszakot, férjét 1944-ben elveszítette. Ő maga egy védett házban élte túl az üldöztetést. 1949-ben üzletét ugyan államosították, mégis talpra tudott állni: valószínűleg mindig megtalálta a megfelelő kapcsolatokat. Bár az Államvédelmi Hatóság emberei megfigyelték, a jelentések nyugati újságírókról és a kliensekről szóltak, nincs nyoma annak, hogy esetleg „szívességet” tett volna az elvtársaknak. Nevét 1956-ban említették először a korabeli sajtóban, a forradalom után, a konszolidálódó 1960-as években már annál gyakrabban szerepelt. 1957-ben még egy szépségverseny zsűrijében is feltűnt, Pátzay Pál szobrászművész, Ráday Imre, Bordy Bella színművészek és Gertler Viktor filmrendező társaságában.

Az igazán nagy dobást azonban a szalon jelentette, amelynek tulajdonképpen a Különlegességi Női Ruhaszalon lett volna a tisztességes, szocialista neve, mégis egy darabka kapitalista Párizst szimbolizált a Váci utcában. Homlokzatán vörösréz betűkkel csak annyi állt: Clara. Belépve valóságos időutazáson vehetett részt a vendég, a fogadóteremben minden olyan eleganciát sugárzott, mintha Rotschild Klára nem is boltvezető, hanem tulajdonos lett volna. De szimbolikusan az is volt: párizsi kirándulásait évente kétszer az állam fizette, ám ő, akárcsak Honthy Hanna, olyan sztárallűröket vett fel, mintha a megelőző korban élne. Mindezt alighanem azért tehette, mert az ország vezetői hamar rájöttek: a divat nemzetközi nagyhatalom.

A Clara szalonban készült darabok címkéjébe belevarrták a legendás C. R. monogramot, ami az 1960-as évek végétől abszolút márkává vált. Klára ugyanis párizsi összeköttetései révén – az állami valutakeretből – tudott divatos, modern és jó minőségű anyagokat és kellékeket hozatni; aligha véletlen hát, hogy a szalonjában, a Gundelben, esetleg a Gellért Szállóban, nemegyszer a Petőfi téri lakásának csodálatos kilátással bíró tetőteraszán megrendezett divatbemutatói jelentős társadalmi események lettek, ahol a kemény valutával fizető nyugati megrendelők mellett a kor legdivatosabb színésznői és táncdalénekesei is felvonultak.

A modellek pedig komoly beszédtémát jelentettek: nemcsak az isteni Lollo, azaz Gina Lollobrigida magyaros motívumokkal hímzett nagyestélyije hozta lázba a publikumot, de hasonló izgalommal meséltek Mary Zsuzsi miniruhájáról, amelyet az 1968-as legendás táncdalfesztiválra készített a szalon, ezzel szentesítve az „aligszoknyákat”, amelyeket a klasszikus ízlésű Rotschild Klára persze a divat elleni merényletnek tartott. A legtöbb legenda mégis Jovanka, a jugoszláv államelnök, Joszip Broz Tito felesége köré szövődött. Állítólag mellszobrát küldték el a szalonba, a márványt maga Ivan Mestrovic mester faragta ki. A legenda persze megint csak legenda, hiszen egy márvány büsztre nem lehet ruhát próbálni. Volt viszont egy méretre készített Jovanka próbababa, amelyet később vatelinnal kellett kitömködni, hogy a varrónők lépést tudjanak tartani az édességkedvelő, hízásra hajlamos asszony méretváltozásaival.

Klárát – aki szinte csak a munkájának élt – imádták a munkatársai. A Rotschild-manökenek közé bekerülni igen nagy rang és megtiszteltetés volt. De cserébe mindent alá kellett rendelniük a szalon szabályainak. Előnyt élveztek a nyelveket beszélő, viselkedni tudó, művelt „úrilányok”, közöttük volt a bájos mosolyú Patz Dóri, az éteri megjelenésű Pogány Klári, a kreol szépségű Csató Mari, a későbbi Windischgraetz hercegnő, Gottesmann Kati. No meg Kállay Kati, akit a legendás fotóriporter, Norman Parkinson választott modelljei közé 1967-ben a Life-ban megjelent riportjához.

A következő generációból többek között Tálas Kati, Schmidt Bea és Pataki Ági került be a nagy csapatba, utóbbi eredetileg spanyol tolmácsként dolgozott, őt személyesen „Klári néni” fedezte fel a szervezők között: következő bemutatóján már Ági öltötte magára minden divatbemutató utolsó, záró modelljét, a legendás mennyasszonyi ruhát. Ilyenkor a manöken kezét fogva megjelent maga az idős korában is rendkívül ápolt, naponta fodrászhoz járó, fehér haját olykor rózsaszínű vagy kékes árnyalatúra festető tervezőnő: a közönség tapsolt, ő pedig élvezte a sikert.

Ezért olyan nehéz elhinni, hogy 1976. november 13-án, élete 73. évében kivetette magát hetedik emeleti lakása konyhájának lichthófra néző ablakából. Sokan kétségbe vonták, hogy öngyilkos lett. De a körülmények azt mutatták, hogy csakis így történhetett. Hosszú időn át sokat szenvedett sikertelen fogbeültetése miatt, és ez a kudarc egy végtelenségig hiú asszony számára szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul régről megvolt szuicid hajlama, és még arra is gondolhatunk, hogy „nagy öregként” megérezhette: vetélytársai megpróbálják kiszorítani a pályáról. Búcsúlevelet nem hagyott hátra. Csak számtalan legendát, amelyek mind a mai napig éltetik kivételes emlékét.