A macskák vallásos imádata is szerepelt a templomosok ellen felhozott vádak között

717 éve, 1307. szeptember 14-én kezdte meg IV. (Szép) Fülöp francia király a templomos lovagrend felszámolásának előkészítését: pecséttel lezárt parancsokat küldött tisztjeinek szerte az országban, amelyeket október 12-én estig nem volt szabad felbontaniuk. A parancs arra vonatkozó intézkedéseket tartalmazott, hogy a Franciaországban tartózkodó mintegy 5000 templomost mind letartóztassák.

A király célkeresztjében

A templomos lovagrend a 14. század elejére Európa-szerte híres volt harciasságáról, gazdagságáról és katonai erejéről. A rend híresen helytállt a keresztes hadjáratok során, és kizárólag a pápának engedelmeskedett. Ez igencsak szemet szúrt IV. (Szép) Fülöp francia uralkodónak, aki kincstárának kipótlására már többször célba vette egyes csoportokat királyságában – most a templomosokra akart sort keríteni, akikben nem csak a pénzszerzés lehetőségét, de hatalmára leselkedő fenyegetést is látott.

Fülöp többször fordult már hirtelen ártatlanok ellen uralkodása során. 1292-ben letartóztatta az országban tartózkodó lombard kereskedőket, elvette vagyonukat, és francia polgári címet vásároltatott azokkal, akik maradni kívántak. 1306-ban több mint 100 000 francia zsidót tartóztatott le, akiktől szintén elkobzott minden vagyont. Ők azonban egyáltalán nem maradhattak: halálbüntetés terhe mellett egy hónapjuk volt elhagyni Franciaországot.

A templomosok esetében azonban továbbra is ott állt Fülöp útjában a pápa, akinek védelmét élvezték. VIII. Bonifác pápa „Krisztus rettenthetetlen harcosaiként” dicsérte őket, ő azonban hamarosan, a fennmaradt források szerint – miután Fülöp emberei 1303 őszén letartóztatták és terrorizálták, majd szabadon engedték, heteken belül – meghalt. Az utódját, a rövid uralkodású XI. Benedeket követő újabb pápa, V. Kelemen Fülöp irányába jóval engedelmeskedőbb volt, mivel maga is francia volt. A templomosok üldözése elől elhárultak az akadályok.

1307. szeptember 14-én Fülöp megkezdte a művelet előkészítését: pecséttel lezárt parancsokat küldött tisztjeinek szerte az országban, amelyeket október 12-én estig nem volt szabad felbontaniuk. A parancs arra vonatkozó intézkedéseket tartalmazott, hogy a Franciaországban tartózkodó mintegy 5000 templomost mind letartóztassák.

Habár a rend tagjai szegénységi fogadalmat tettek és ennek megfelelően éltek, maga a rend óriási vagyont halmozott fel az évtizedek során – több flottányi hajója volt, és hatalmas birtokai Európa-szerte. Annak ellenére, hogy elsősorban lovagrendként ismertek, a rend tagjainak csupán töredéke volt harcos. Sokan voltak köztük papok, illetve „szolgáló testvérek”, akik számos funkciót betöltöttek. A 14. század elejére számos tag szinte bankárként működött. Londonban külön hitelező és letéti irodát működtettek, és Európa-szerte rájuk bízták aranyukat, ezüstjüket és ékszereiket királyok, nemesek és kereskedők egyaránt. A templomosokhoz jöttek sokan kölcsönökért, vagy hogy ha más országban kellett valakihez pénzt juttatniuk – a jelek szerint a rend még az utazási csekk egy korai változatával is előrukkolt.

A kémek dossziéja

Mindazonáltal a rendet ekkoriban is elsősorban harcosokként tartották számon, így a Fülöppel együttműködő Kelemen pápa 1306 végén egy újabb keresztes hadjárat megtervezésének ürügyével hívatta magához Jacques de Molay-t, a rend nagymesterét. Molay számára a kérés nem tűnt a valóságtól elrugaszkodottnak. A Ciprusról induló nagymester 1307 elején érkezett Franciaországba 60 lovag kíséretében, és a következő hónapokat tanácskozások sorával töltötte, a pápával és a királlyal egyaránt. V. Kelemen és IV. Fülöp azt terjesztették elő, hogy a templomosokat más lovagrendekkel (mint például az ispotályosokkal) összevonva egy erősebb szervezetet lehetne létrehozni. Molay ezzel nem értett egyet, mondván, a külön rendeknek megvannak a külön feladataik (Fülöp szándéka ezzel a tervvel az lett volna, hogy a pápa alá tartozó lovagrendek összevonásával saját maga váljon azok vezérévé, így hatalmát a pápáé fölé emelje).

A tanácskozások hónapjai alatt a király titkos ügynökei a legkülönfélébb sötét híreszteléseket terjesztették a templomosokról, miközben kémjei megkíséreltek beépülni a rendbe, és egy sor obszcén vádat gyűjtöttek össze, amelyeket aztán felhasználhattak a rend ellen. A vádak többsége volt templomosoktól és a rend egyéb haragosaitól származott.

Kínvallatás

Ennél többre nem is volt szüksége Fülöpnek ahhoz, hogy 1307 szeptemberében kiküldje titkos parancsait, amelyeket 1307. október 13-án, pénteken hajtottak végre. Ezekben az állt, a templomosokat nem csupán le kell tartóztatni, de javaik elkobzása mellett börtönbe kell őket vetni, kihallgatni, és – ha szükséges – kínzásnak alávetni. Fülöp parancsai azt is taglalták, „kegyelmet és jó bánásmódot ígérjetek nekik, ha bevallják az igazságot, de ha nem, tudassátok velük, hogy halálra lesznek ítélve.”

A kínzás célja természetesen nem a valódi igazság megszerzése volt, hanem hogy a foglyok beismerjék a király emberei által hallani akart „igazságot”. Ebbe beletartozott az is, hogy a templomosok titkos rituáléikon megtagadták Krisztust, és leköpték a keresztet (utóbbi „valós” alapja mindössze annyi lehetett, hogy a Közel-Keleten a zarándokok védelmét ellátó templomosokat felkészítették arra, hogy muszlim fogságba esésük esetén megkövetelhetnek tőlük ilyen cselekedeteket, amelyeket a túlélés érdekében el kell követniük).

Párizsban a király inkvizítorai 138 templomost kínoztak meg, többségük végül bevallotta ezt az „igazságot”. Sokukat „tűzkínzásnak” vetettek alá: lábaikat egy vas keretbe fogták, talpaikat vajjal vagy zsírral kenték be, majd egy tűz elé fordították, és egy, a tűz elé helyezett ellenző segítségével szabályozták, mennyi hőnek teszik ki. E módszer olyan mértékű szenvedést tudott okozni, hogy sok áldozata beleőrült.

A királyi inkvizítorok eszköztárába tartozott még az éheztetés, az alvásmegvonás, a szüntelen kérdezgetés és az úgynevezett „strappado”, amellyel az áldozat hátrakötözött kezeit egyre feljebb emelték, mígnem egész teste elemelkedett a földtől, válla pedig testtömege alatt kiugrott helyéről. Nem csoda tehát, hogy a templomosok nagy része vallott, köztük Molay nagymester is, aki beismerte, hogy megtagadta Krisztust, és hogy egy kereszt közelében köpött – azt már nem tudták kicsikarni belőle, hogy a kereszt leköpését ismerje be. Molay ezt követően arra biztatta a többi templomost is, hogy valljanak.

Macskaimádat és köldökcsók

Két év múlva, 1309-ben végül maga a pápa is megkezdte saját nyomozását a templomosok ügyében – ez megszakításokkal 1311-ig folytatódott. E nyomozás fő célja nem az egyes templomosok bűnösségének megállapítása volt, hanem annak eldöntése, hogy a pápa feloszlassa-e az egész rendet.

A templomosok ellen felsorolt vádak száma eközben 127-re nőtt. Ezek közé tartozott többek között a macskák vallásos imádata, a tolvajlás és a hamis tanúzás pártolása a rend gazdagítása érdekében, valamint hogy titkos beavatási szertartásaik során megcsókolják egymás köldökét. A pápa létrehozott egy püspökökből és más magas rangú egyházi személyekből álló bizottságot a feloszlatás mellett és ellen szóló bizonyítékok meghallgatására. Mivel a templomosok közül sokan úgy gondolták, itt már nem a király kezében, hanem a pápa oltalma alatt vannak, többen hosszasan beszámoltak az általuk átélt kínzásokról, valamint visszavonták korábbi vallomásukat. Ez többük számára végzetes hibának bizonyult.

1310 májusában Sens érseke – aki igen közel állt IV. Fülöphöz – elrendelte, hogy 54, a vallomását visszavont templomost égessenek el máglyán, mint visszaeső eretneket. Nem sokkal ezután újabb 14 templomosnak jutott ez a sors. Egy már elhunyt templomost is előástak sírjából, hogy csontjait elégethessék. Ezen esetek nyomán a rend megmaradt tagjai számára tisztán látszott, hogy két lehetőségük volt: vallani vagy meghalni – a legtöbben vallottak.

A pápa megpecsételi a rend sorsát

1312 márciusában V. Kelemen végül bejelentette döntését: a vallomások és egyéb bizonyítékok alapján „sérthetetlen és örök érvényű rendelettel” feloszlatja a rendet.

Ez azonban nem jelentette a templomosok ügyének végét. Voltak még elvarratlan szálak, közük maga az idős Jacques de Molay nagymester, aki továbbra is Párizsban raboskodott. Újabb két évvel később, 1314 márciusában Molay-t három másik magas rangú templomos vezetővel együtt a Notre-Dame székesegyház elé vezették, ahol a pápa által kinevezett három bíborosra várt a feladat, hogy ítéletet hirdessen felettük.

Az esemény azonban nem úgy zajlott, ahogyan azt eltervezték. Amikor a bíborosok kihirdették, hogy mind a négy férfit életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, a nagymester és egyik társa ellenkezni kezdett, igazságtalannak nevezve az egész procedúrát, és ártatlanságukat hirdették. Évszázadokkal később derült fény csupán arra, Molay és társa miért lepődhetett meg ennyire a bíborosok ítéletén.

2001-ben a vatikáni titkos levéltár munkatársa, Dr. Barbara Frale paleográfus egy helytelenül besorolt középkori dokumentumra bukkant: az 1308 augusztusában keletkezett iratot azóta csak Chinon-pergamennek nevezik.

A pergamen leírja Molay és több más magas rangú templomos kihallgatását, amelyet a pápa küldöttei végeztek Chinon városában. A kihallgatás során a kereszt megtagadásáról, szodómiáról és szájon csókolásról kérdezték őket – és a dokumentum azt is rögzíti, hogy vallomását követően Molay bűnbocsánatot nyert az egyháztól. A Chinon-pergament a Vatikán 2007-ben hozta nyilvánosságra.

1314-ben ehhez képest még az életfogytiglani börtönbüntetés sem volt elegendő IV. Fülöpnek: miután értesült Molay tiltakozásáról, megparancsolta, hogy őt és társát még aznap este égessék meg.

Jacques de Molay-en és a többi máglyahalált halt templomoson kívül sokan haltak bele fogva tartásuk kegyetlen körülményeibe, illetve a kínzásba, amelynek azért vetették alá őket, mert nem voltak hajlandók beismerni az általuk el nem követett bűnöket.