A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák

Napjainkban a 20. század fegyveres konfliktusai közül a legtöbb szó talán az első világháború, illetve a vietnami háború pszichés áldozatairól esik – a katonákról és civilekről, akikben poszttraumás stressz szindrómát idéztek elő az átéltek. E jelenség azonban minden háborúban gyakori, és nem kivétel ez alól a második világháború sem, bármennyire is igyekezett a háború utáni időszakban a média másként ábrázolni azt. A kialakult poszttraumás stressz az elszenvedő személy gyermekeire is hatással lehet, de akár még több nemzedék életét is befolyásolhatja, így a világ minden táján velünk élnek a harcok okozta sebek – írja a BBC.

Hazugság a vásznon

A Leghosszabb Nap című 1962-es nemzetközi koprodukcióban készült, az 1944-es normandiai partraszállásról szóló háborús film egyik jelenetében egy Richard Beyman által alakított fiatal amerikai ejtőernyős megoszt egy cigarettát Richard Burton karakterével, egy tapasztalt brit pilótával.

A film végén zajló jelenet az ártatlanság és a keserű tapasztalatok találkozását jelképezi: a Burton által alakított pilóta, David Campbell (aki a film sok szereplőjétől eltérően kitalált személy) már az 1940-es angliai csata óta harcol, míg társa, Arthur „Dutch” Schultz közlegény csupán most lépett először a harctérre.

Miután több kilométerre ért földet a kijelölt céltól, a film szerint a partraszállás napját azzal töltötte, hogy egységét kereste, a küzdelem zaja felé tartva, azonban nem sikerült elérnie azt. Még egyetlen lövést sem adott le fegyverével.

Az igazi „Dutch” Schultz D-napja ettől igencsak különbözött. Az igaz, hogy sok más ejtőernyőshöz hasonlóan az éjszakai-hajnali művelet során nem a számára kijelölt célterületen dobták le, azonban hamar csatlakozott más útjukat kereső amerikai katonákhoz, akikkel együtt intenzív német aknavetőtűz alá került.

Ezután végig kellett néznie, ahogy egy súlyosan sebesült bajtársát kegyelemből lelövik a többiek. Estére már a később híressé vált Sainte-Mère-Église kisváros közelében egy hídért folyó harcban vett részt – ez négy napon át dúlt, amíg a németek vissza nem vonultak.

1944 szeptemberében, immár Hollandiában, Schultz egy alkalommal nem tehetett egyebet, mint hogy rózsafüzérét markolja, miközben szakaszparancsnoka a szeme láttára halt meg. 1944 telén két hetet töltött kórházban tüdőgyulladással – mire visszatérhetett a frontra, az Ardennekben történt német ellentámadás feltartóztatásában ezredének több mint fele életét vesztette.

A borzalmak csúcsa azonban még csak ezután következett: jelen volt a wöbbelini koncentrációs tábor felszabadításánál, ahol – mint később elmondta – „nehéz volt megkülönböztetni az élőket a holtaktól.”

Akár hasonlított Schultz korábbi énjére Beymer ártatlan karaktere, akár nem, annyi biztos, hogy az 1945-ben az Egyesült Államokba visszatérő férfi már egészen más volt. A barátnője által megismert vidám természetű, vicces kedvű legény, akire 1943 óta várt, komorrá és melankolikussá vált.

1945. decemberi esküvőjük után tapasztalta meg először újdonsült férje rémálmait – miközben nyugat felé tartottak vonattal Schultz szüleit meglátogatni, a férfi elkezdett álmában kiabálni, és megpróbált kimászni a kocsi ablakán. Az is feltűnt az új feleségnek, hogy férje igen gyakran nyúl flaskájához.

„Az emberek nem akarják tudni, milyen volt”

„Apám funkcionáló alkoholista volt” – mondja Schultz lánya, Carol Schultz Vento. „Egyfajta öngyógyszerezés volt ez valójában.” Carol elmondása szerint az akkoriban előtérben lévő narratíva fáradhatatlanul vidám és optimista volt: a második világháború hősei immár egy virágzó békebeli társadalom felépítésén dolgoztak, és a házasságok számának háborút követő ugrásszerű növekedése mellett senki sem beszélt a válásokéról, amely viszont rekordot döntött.

Arról sem esett szó, hogy a veteránkórházak megteltek súlyos lelki problémákkal küzdő férfiakkal, az 1950-es és 1960-as évek filmjei pedig nem a háború valóságát ábrázolták. Édesapja azt mondta neki erről: „Az emberek nem akarják tudni, milyen volt.”

Más ilyen gondokkal küzdő veteránokkal szemben „Dutch” Schultz sosem vált erőszakossá, és nem voltak dühkitörései. Amikor ittas volt, „vagy viccelődött, vagy sírt” – mondja Carol. Schultz rémálmai azonban élete végéig elkísérték. Carol édesanyja arról beszélt, rendszeresen arra ébredt éjszaka, hogy nem csupán az ágyneműt, de a matracot is teljesen átáztatta az izzadság.

Válásuk után Schultz egy este felhívta lányát: a zokogó férfi arról számolt be, új felesége megpróbálta felvágni az ereit a fürdőkádban, Schultz pedig emiatt szintén az öngyilkosságot fontolgatta. Elmondta, hogy borzasztó apa volt, mire Carol biztosította őt, hogy ez nem igaz. Mint évekkel később megtudta, édesapja a beszélgetés alatt végig egy pisztolyt tartott saját fejéhez.

Schultz ezt az esetet követően elvonókúrára jelentkezett, majd alkoholellenes és függőségmegelőző programokból épített magának karriert. Folyamatosan küzdött azért, hogy a veteránügyi minisztérium hajlandó legyen elismerni és kezelni a pszichológiai sérüléseket, amelyekkel a háborúból tért vissza. 80 éves volt, amikor a csatát végre megnyerte – mindössze két évvel halála előtt.

A szülői trauma kivetülései

Miután 1980-ban, a vietnami háború eredményeképpen az amerikai kormányzat hivatalosan is elismerte a poszttraumás stressz szindróma létezését, a kutatók aziránt is elkezdtek érdeklődni, milyen hatással van a betegség az érintettek családtagjaira.

Olyan tanulmányok már ekkor is léteztek, amelyek eredményei arra utaltak, hogy a holokauszt túlélőinek gyermekeit rendkívül nagy mértékben érinthette a szüleik által átélt trauma. „Könnyebb lenne elhinni azt is, hogy ők, nem pedig a szüleik szenvedték el a megrontó, égető poklot” – írta az első ilyen tanulmány szerzője, Vivian M. Rakoff pszichiáter.

Ehhez képest igen kevés kutatás született azóta is a második világháború traumát átélt veteránjainak családjait illetően. Egy Robert Rosenheck által jegyzett 1986-os értekezés, amely öt, krónikus poszttraumás stressz szindrómával kezelt férfi családjára fókuszált, lehetséges kimenetelek széles skáláját tárta fel.

„A veteránok egyes utódai számára” – írta, „olyan volt, mintha folyamatosan együtt főnének egy közös érzelmi üstben.” E gyermekek számára az élet az apjuk hangulatváltozásaira, impulzusaira és rögeszméire való várakozás, előrejelzések és reagálások sorozata volt.

Egyesek számára ez azt eredményezte, hogy a veszély túlélése, vagy a küzdelmekben való felülkerekedés vált az élet központi kérdésévé – „gyakorlatilag tükrözve az apjukat legjobban nyomasztó kérdéseket”. Mások számára „az intenzív érzelmi részvétel abból állt, hogy kapkodva, elkeseredetten igyekeztek apjukat a lehető legjobb kedvében, nyugalomban, és a bajtól távol tartani.”

A tanulmányban részt vett 12 gyermek egyike, aki apja rémálmai mellett nőtt fel, maga is szűnni nem akaró rémálmokkal küzdött élete során, amelyekben őt és édesapját besorozták egy háborúban harcolni, ő pedig elkeseredetten kereste a módot arra, hogy megvédje apját.

A fentiekkel ellentétben azonban voltak olyanok is, akik távolságot tartottak apjuktól, közülük egyesek általában véve a család érzelmi életében sem vettek részt, teljességgel „lecsatolták” magukat róla.

Rosenheck szerint az apjuk traumája által leginkább sújtott gyermekek túlságosan is azonosították magukat szülőjükkel – róluk azt írta, „másodlagos traumatizáláson” estek át. Egy másik csoport, ahol kevésbé azonosultak a gyermekek azzal, hogy apjuk háborús veterán, a „megmentők” nevet kapta – ők „erős felelősségérzetet” tanúsítottak apjuk irányába a szakértő szerint.

Carol Schultz Vento úgy érzi, ő inkább a „megmentő” kategóriába tartozik. Közeli viszonyt ápolt édesapjával, és erős érdeklődést mutatott élete és gondjai iránt. Miután ő maga is terápián vett részt, elkezdte olyan dolgokról is kérdezni apját, amelyeket sohasem mondott el.

A Schultz által elmondottakból könyvet írt, melyben leírja a háborúban átélteket, a poszttraumás stressz szindrómával való küzdelmét, és a háború utáni társadalom kudarcát a „legnagyobb nemzedék” szenvedéseinek elismerésében.

A dzsungel rabja

A brit Roy „Eric” Cooper a háború végén ugyan elhagyta Burmát, de Burma sosem hagyta el őt – mondja unokája, Ceri-Anne Edmunds. „Minden egyes nap minden egyes másodpercében ott volt vele Burma, egészen az utolsó lélegzetéig” – mondja. „Minden egyes nap rémálmokkal ébredt.”

Cooper már hajnali négy órakor fent volt, és egy szőnyegen minden nap ugyanazokat az edzőgyakorlatokat végezte, melyekhez zöldségkonzerveket használt súlyként – egészen idén februárban, 98 éves korában bekövetkezett haláláig.

Burmában Cooper mesterlövész volt, akinek a dzsungelben előrenyomuló csapatok számára kellett fedezetet nyújtania. Ha egy japán mesterlövész megölte valamelyik bajtársát, Cooper személyes felelősséget érzett. Különösképpen zavarta egy eset, amikor egy lövedék elhúzott saját kalapja mellett, és egy másik férfit találta el a fején. „Le kellett volna szednem” – mondta.

Egy másik alkalommal egy barátja holttestét kellett megkeresnie. A japán katonák a lelőtt ellenségekről levették a bakancsot, majd élesített gránátot vagy aknát helyeztek a holttest alá vagy mellé. Cooper elmesélte, hogyan kellett böködnie egy bottal a hullát, hogy megbizonyosodjon róla, biztonságos megmozdítani és eltemetni.

Egyes dolgok miatt igazából szerette is a dzsungelt – tetszett neki, hogy az állatokhoz közel éltek, és kiállta a piócákat, a lábai elfertőződését, és hogy ingei egyszerűen szétestek a rengeteg izzadástól. A Burmában tapasztaltak előbb alakítottak Cooperen, mint hogy elkezdték volna kísérteni.

Nemzedékének számos katonájával ellentétben a Nagy-Britanniába való visszatérése után Cooper felismerte, hogy gond van. Összeszedte bátorságát, elment az orvoshoz, és közölte, „nem érzem túl jól magam az elmémben” – meséli Ceri-Anne. Sajnos a pszichiáter, akihez irányították, tetézte a problémát azzal, hogy nagy dózisú Valiumot (nyugtató hatású diazepámot) írt fel neki, ezt tíz éven keresztül szedte.

„Lenyűgöző volt az elején, de aztán visszaütött” – mondja Ceri-Anne. Cooper elkezdett keményen inni, időnként félelmetes dühbe hergelve magát. Habár unokája tudomása szerint sohasem vált fizikailag erőszakossá, igen fenyegető jelenség tudott lenni.

Aztán egy szinte hihetetlen akaraterőtől hajtva Cooper egyik napról a másikra abbahagyta a nyugtató szedését, felhagyott az ivással, és elkezdte harcművészet gyakorlásával erősíteni önuralmát. Ezután azonban lett egy újabb forrása a bűntudatnak: ahogy korábban a családjával viselkedett.

„Rossz ember vagyok” – mondta Ceri-Anne-nek évekkel később. „A hősöm vagy” – válaszolta az unoka. Cooper élete során többször is megcsúszott, és mindig hajlamos volt a dühkitörésekre, valamint a rémálmokra és a váratlan visszaemlékezésekre is. Egyúttal azonban Ceri-Anne szerint szerető, gondoskodó és támogató volt az egész családjával halála napjáig.

Habár viselkedése feszültséget és megosztottságot okozott a családban, Ceri-Anne különösen közeli viszonyt alakított ki nagyapjával. Cooper megosztotta vele titkait, és meghallgatta unokája tanácsait. Ceri-Anne mélységesen aggódott érte, és segített rajta, ahogy csak tudott. Habár esetükben egy nemzedék átugrásra került, kettejük kapcsolata tükrözi a fent említett „megmentő” kategóriát.

Hiányos kezelés

A londoni King's College Katonai Egészségkutatási Központjának kutatói szerint ma már konszenzus van a tekintetben, hogy igen közeli kapcsolat van a csatatéren bekövetkezett halálozások és sebesülések száma és a „pszichiátriai veszteségek” száma között, bár ezt enyhítheti a harc jellege, a csapatok morálja és vezetőik képességei is.

A Normandiában és Burmában zajló harcok a háború legintenzívebbjei közé tartoztak, és 1944-re a brit katonai vezetés látta, hogy módot kell teremteni a pszichiátriai kezelésekre – a tapasztalat megmutatta, hogy „minden férfinak megvan a töréspontja.” Mindazonáltal az e célból Normandiában felállított létesítmények hamar megteltek, és sok traumát szenvedett katonát vissza kellett küldeni Nagy-Britanniába.

A fronthoz közeli kezelés lehetőségei igen korlátozottak voltak. A katonák nyugtatót kaptak, hogy „kiüssék” őket, és képesek legyenek aludni. Ezután jó minőségű ételt kaptak, tisztálkodhattak, és megnyugtatták őket, hogy csupán „kimerültek” – orvosaik és ápolóik szándékosan igyekeztek elkerülni annak kimondását, hogy orvosi problémáról volt szó.

Úgy gondolták, hogy a poszttraumás stresszre az első világháborúban bevett kifejezés, a „shell shock” (hasonlóan inadekvát magyar megfelelője: „légnyomást kapni”) használatával a katonák elhinnék magukról, hogy betegek, ezáltal lassítva a természetes felépülést.

Habár ekkoriban a hivatalos források azt állították, hogy a Normandiában „kimerüléssel” kezelt katonák nagy része visszatért egységéhez, a londoni központ kutatói, Edgar Jones professzor és Stephen Ironside a valós számokból arra jutottak, hogy egyenesen a harctérre mindössze egy százalékukat küldték.

A többiek egy része tovább, egyéb helyen történt felépülést követően térhetett vissza a harcba, míg másokat átirányítottak nem harctéri beosztásokba, vagy hazaküldték őket. Jones szerint emellett sok traumát szenvedett katona ugyanakkor bármiféle kezelés nélkül harcolta végig a háborút.

A King's College és más egyetemek kutatói egy másik tanulmányban az 1940 és 1980 között pszichiátriai betegség miatt hadi nyugdíjban részesülő emberek adatait vizsgálták.

Ennek során azt találták, a tíz leggyakoribb tünet, amelyre panaszkodtak, a következő volt: szorongás, depresszió, alvási nehézségek, fejfájás, ingerlékenység/düh, remegés, feladatmegoldási nehézségek, a koncentrálóképesség hiánya, ismétlődő félelmek, társasági érintkezés kerülése.

E tünetek közül egyesek nagyban hozzátehettek a Rosenheck által leírt „közös érzelmi üsthöz”, amely miatt a traumát szenvedett veteránok gyermekei osztoztak apjuk fájdalmában.

A tudomány mai állása

Az Ulsteri Egyetem professzora, Siobhan O'Neill szerint azonban a legnyilvánvalóbb módja annak, hogy egy szülő traumája hatással legyen egy gyermekre az, hogy a trauma akadályozza az erős és biztos kötődés kialakulását a gyermek és a szülő között a gyermek életének korai szakaszában.

„Széles körben elfogadott, hogy a szülő és a gyermek közötti kapcsolatot érő hatás a mentális egészségre is hatással lesz” – mondja O'Neill. „Egy traumát szenvedett szülőnek nehézségei lehetnek a gyermekkel való biztos kötődés kialakításában, és az olyan családokban, amelyekre hatással volt az erőszak, amelyekben elharapódzott a drog- és alkoholhasználat – diszfunkcionális családok –, ez rendkívül hátrányos, és a gyermekek nem fognak olyan jól teljesíteni.

O'Neill azt is elképzelhetőnek tartja, amire több új kutatás is utal – hogy a trauma hatásai örökölhetővé válhatnak azáltal, hogy a gének felületén kémiai változások mennek végbe, amelyek miatt azok másképp viselkednek.

A kutatás e területét epigenetikának nevezik, és a gének és a felületükön végbemenő kémiai változások (az „epigenetikus jelek”) közti kapcsolatot röviden úgy írják le a tudósok, mint a számítógépes hardver (a fizikai alkatrészek) és szoftver (az ezeket működtető programok) kapcsolatához igen hasonló viszony.

O'Neill egy igen egyszerű kísérletre hivatkozik: amikor tudósok egy csoportja elektromos árammal okozott fájdalmat kísérleti egereknek, miközben cseresznyevirág-illatnak tette ki őket, az egerek utódai és még azok utódai is a szorongás jeleit mutatták a cseresznyevirág-illat hatására.

Több olyan, igen érdekes tanulmány is született már azonban, amelyben embereket vizsgáltak. Ezek egyike arra derített fényt, hogy a felszabadítás előtt álló Hollandiában a német csapatok blokádja miatt 1944-1945 telén beállt éhínség során magzatként fejlődő emberek későbbi életükben rendkívül hajlamosak voltak az elhízásra, és többnyire sokkal fiatalabban haltak meg, mint azok, akik eddigre már megszülettek, vagy az éhínséget követően fogantak. A kutatók emellett találtak egy epigenetikus jelet, amely ezekben az emberekben közös volt.

Azonban míg az egerek esetében a tudósoknak sikerült feltérképezniük a molekuláris útvonalat, melyen keresztül a trauma hatásai szülőről gyermekre öröklődhetnek, ez az eredmény az embereknél még nem született meg.

„Jelenleg az a gondolat, hogy a traumák túlélőinek utódaiban a megfigyelések mögött epigenetikai mechanizmusok állnak, továbbra is hipotézis, amely próbára vár” – írta a téma egyik vezető szaktekintélye, Rachel Yehuda egy tavalyi tanulmányban.

O'Neill megjegyzi, hogy előfordul ellenállás az epigenetikai úton továbbított, nemzedékeken átívelő trauma gondolatával szemben, „mert determinisztikusnak tűnik (…) a gondolat, hogy az embernek kezdettől írott a végzete, és hogy egyes babák hátránnyal születnek.”

Ha mind nagyszüleink vagy dédszüleink háborús traumáinak nyomait hordozzuk, vagy esetleg távolabbi elődeink éhínséggel, nemi erőszakkal, kényszerű migrációval vagy rabszolgasággal kapcsolatos traumáiéit, ez igencsak komor képet fest.

O'Neill azonban figyelmeztet arra, hogy az epigenetikus jelek a legvalószínűbb esetben egy hajlamot, nem pedig meghatározott végkifejletet jeleznek – és vissza is lehet őket fordítani, mondja.

Az epigenetikától eltekintve a pszichiátriai sérülésekért kompenzációban részesülő veteránok tanulmányozása is azt mutatja, hogy „Dutch” Schultz és „Eric” Cooper eseteivel szemben a gyógyulás is lehetséges. Napjainkban a kognitív viselkedésterápia (CBT)  gyakran – bár nem mindig – hatékony.

A trauma ráadásul pozitív dologgá is változtatható, érvel O'Neill. „Az emberek gyakran mondják, hogy végül jobb lett tőle az életük” – mondja. „Anya és Apa szenvedhettek traumát, de a gyermekek leküzdötték. Ők erősek. Elhatározzák, hogy saját gyermekeiket nem teszik ki ennek.”