Régmúlt járványok nem várt mellékhatása: az ésszerű várostervezés

A járványok a 19. század folyamán is rengeteg áldozatot szedtek a nyugati világ túlzsúfolt városaiban. Az ismétlődő tragédiáknak azonban volt egy igen meglepő vonulata is: a halálos kórokozók ösztönzőleg hatottak a korabeli városfejlesztésekre.

Az építő miazma

A kolera 1832 nyarán csapott le New Yorkra. Beesett szemű, kékes bőrszínű áldozatai hasmenéstől és hányingertől szenvedtek. Akinek szerencséje volt, megúszta ennyivel. Az Ázsiából származó kór Európát érintve jutott New York kikötőjébe. Néhány héten belül már 3500 áldozatot szedett a 250 ezres városban.

Amikor a kolera 1849-ben másodszor is visszatért a metropoliszba, a halálozások száma meghaladta az ötezret. Az 1800-as évek folyamán rendszeresen megjelenő halálos fertőző betegség nemcsak a halottak számában tette le névjegyét, de ösztönzőleg hatott a várostervezésre is. A széles körutak és parkok megjelenése, amely New York és számos jelentős amerikai nagyváros képét uralja, tulajdonképpen a kolerának köszönhető.

A 19. századi városok túlzsúfolt, koszos helyek voltak, amelyek tökéletes környezetet biztosítottak a fertőző betegségek terjedésének, így például a kolerának is. Amellett, hogy az emberi és állati ürülék, valamint a kommunális szemét minden gond nélkül beszennyezhette az ivóvízforrásokat, még orrfacsaró bűzzel is megtöltötte a formálódó metropoliszok utcáit. A kellemetlen szagokra az akkori orvostudomány a fertőzések legfőbb hordozóiként tekintett.

A korszak egészségügyi szakembereinek mára már megmosolyogtató tézise a fertőzések terjedéséről a középkori elméletekből táplálkozott. Több száz évvel ezelőtt ugyanis a járványok terjedését azon káros kigőzölgéseknek tulajdonították, amelyet a rothadó, elbomló szerves anyagok bocsájtottak ki magukból. Ezt az ártalmas kipárolgást hívta a középkori ember miazmának.

A miazmaelmélet 19. századi követői úgy gondolták, megfelelő szellőztetés és higiénés viszonyok biztosításával, valamint a csatornázással megtisztítható lesz a városok „nehéz” levegője. Ezen elgondoláson alapulva New York vezetősége a kolera megfékezése végett 20 ezer disznót tiltott ki a városból, és elindított egy közel 65 kilométer hosszúságú vízvezetékrendszer kiépítését is, amely a város északi részéről látta el New Yorkot ivóvízzel.

„A kolera- és sárgalázjárványok idején a miazmától való rettegésnek volt talán legnagyobb hatása az épített környezetre” – vélekedik Sara Jensen Carr, a bostoni Northeastern Egyetem építészettel és urbanisztikával foglalkozó adjunktusa.

„A járványok főként a kiépülőben lévő nagyvárosok földalatti csatornarendszereinek kialakítását ösztönözték. Ez azzal is járt, hogy a csatornarendszerek felett elhelyezkedő utcák, utak egyenesebbek és szélesebbek lettek, illetve burkolatot is kaptak, amely lehetővé tette az utak könnyebb megtisztítását, így a napi koszt hamar el lehetett takarítani és az (a hiedelmek szerint) már nem bocsájthatott ki semmiféle ártalmas gőzt. A városok körüli mocsaras területeket is feltöltötték, amely a településhez kapcsolódó ipari és lakóterületek kiterjesztésével járt” – tette hozzá.

Carr szerint a mai ember számára is ismerős utcahálózatot, amelynek gyökerei egészen a Római Birodalom idejére nyúlnak vissza, a várostervező szakemberek a 19. század vészterhes időszakában fedezték fel újra. A hosszú és egyenes főutcákon már nem képződött nagyszámú bűzös pocsolya, ráadásul az új utak kialakítása és szélessége lehetővé tette a hosszú ivóvízcsövek és csatornavezetékek lefektetését.

A parkok áldásos hatása

A miazma-teória egyik lelkes követője, Frederick Law Olmsted tájépítész – talán szakmájából kifolyólag – nemcsak a széles sugárutak és a csatornák, hanem a parkok gyógyító erejében is hitt, amelyek vélekedése szerint a városok tüdejeként funkcionáltak: a káros levegőt kivezették, hogy helyére beengedjék a tiszta levegőt.

„Olmsted írásaiban gyakran hangsúlyozta a nagy, nyitott terek fontosságát, ahol az emberek friss levegőt szívhatnak és élvezhetik a napfény áldásos hatását, ahol a levegőt fertőtleníti a növényi lombozat és a nap” – mondta Carr. Az Olmsted és Calvert Vaux által tervezett Central Park kialakítása a New Yorkot sújtó második kolerajárvány után kezdődött. A parknak nagy sikere lett, így Olmsted, akinek első gyermekét a kolera vitte el, még több mint száz közparkot tervezett, például Bostonban, Buffalóban, Chicagóban és Detroitban.

Londont és Párizst is átformálták a járványok

A kolera 1854-ben csapott le Londonra és közel 10 ezer áldozatot szedett. John Snow brit orvos a fővárost sújtó csapás idején egy járványtérképet készített, és legnagyobb meglepetésére nem talált összefüggést a szennyezett levegő és fertőzések között. Ellenben észrevette, hogy a kór ott terjedt látványosan, ahol a szivárgó szennyvíz érintkezett az ivóvízzel. Ugyanebben az évben az olasz anatómus, Filippo Pacini izolálta a kolerát okozó baktériumot, de még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfedezését a tudományos világ is elfogadja.

Ebben az időben London szennyvizét egyenesen a Temzébe vezették, amely 1858 nyarán a Nagy Bűzt eredményezte. A londoni levegő oly borzasztó mértékben szaglott, hogy a parlamenti munkát is akadályozta, a brit törvényhozás egy időre beszüntette ténykedését. Az áldatlan állapotok ismét cselekvésre késztették a kor urbanisztikai szakembereit. Megindult egy modern szennyvízelvezető-rendszer kiépítése, amely messze Londontól és olyan helyen ömlött a Temzébe, ahol az árapály következtében a szennyezett csatornavíz könnyen kijutott a tengerre. Emellett a Temze mocsaras folyópartját szűkítették és töltéseket is építettek a part mentén.

A La Manche csatorna túloldalán III. Napóleon francia császár, a londoni parkok és kertek csodálója is „munkához látott”. Az 1848-as kolerajárvány 19 ezer párizsi életét követelte. A katasztrófa után elindultak az építkezések. „Nyissunk új utcákat, és tegyük egészségesebbé a fényt és levegőt nélkülöző munkásnegyedeket. Jutassuk el a jótékony napfényt mindenhová” – deklarálta a francia uralkodó.

Georges Eugène Haussmann vezetésével a francia hatóságok 12 ezer épületet bontottak le és fákkal szegélyezett széles körutakat, illetve számos szökőkutakkal díszített közparkot hoztak létre. A precízen megtervezett csatornarendszer is ebben az időben épült ki a francia nagyvárosban, amely a fontos városfejlesztéseknek köszönhetően a század utolsó harmadára valóban a „Fény városává” vált.

Carr szerint Haussmann tervei, amely friss levegővel és fénnyel töltötték meg a sötét utcákat, Washington és Chicago városfejlesztőit is inspirálta. „Bár azt is meg kell említenünk – tette hozzá – hogy a hosszú széles körutak az esetleges lázongások elfojtására is kiválóan alkalmasak voltak, mert hozzájárultak a katonaság gyors bevetéséhez a város minden pontján.”