A fekete Buffalo-katonák, akik átkerekeztek a Vadnyugaton

A montanai Big Timber lakói között feltűnést keltett a városukba érkező biciklisek hosszú sora. Az Egyesült Államok Hadseregének kék pamutingét és katonai kalapját viselő kerékpárosok jókora málhazsákjukat a kormányra szíjazva, fegyverrel a hátukon, fáradtan és csapzottan bár, de mosolyogva érkeztek meg a Yellowstone folyó melletti településre 1897 júniusában.

Bölénykatonák egy új korszakban

A húsz katonából, egy tisztből és egy riporterből álló csoport egy héttel korábban indult el országot átszelő útjára, amellyel a hadsereg vezetésének szerették volna bemutatni a csapatok kerékpáros szállításának hatékonyságát. Ez idő tájt, éppen csak a 20. század és az autók korának hajnala előtt, a világ jelentős része tekintett a kerékpárra, mint a mobilitás új, izgalmas eszközére.

A katonák, hivatalos nevükön a 25. gyalogezred kerékpáros alakulata, az amerikai hadsereg hat faji alapon szervezett egységének egyikéhez tartoztak, amelyet közvetlenül a polgárháború után alakítottak. A fekete közkatonákat főleg fehér tisztek vezették, szolgálati helyük pedig a nyugati határvidék volt, ahol gyakran ütköztek meg az őslakos indiánokkal, akiktől állítólag a bölények sörényére emlékeztető göndör hajuk miatt kapták a Buffalo-, vagyis bölénykatonák becenevet.

A Vaslovasokként is ismert önkéntes kerékpároscsoport 1897. június 14-én hagyta el a montanabeli Fort Missoulát egy 1900 mérföldes (3057 kilométeres) utazásra a Missouri államban fekvő St. Louis-ba. Bár nem terveztek hosszú időt tölteni Big Timberben, egy idős, túláradóan lelkes polgárháborús veterán meggyőzte őket, hogy maradjanak egy ideig, a helyi kocsmában vásárolt italokkal kenyerezve le a katonákat.

41 napos útjuk alatt a katonák hegyekre fel, erdőkön át, sivatagokon keresztül és folyók fölött tekertek, kövezetlen utakon, dűlőkön és néhol a vasúti síneken hajtva. Naponta több mint 80 kilométert tettek meg, miközben hóvihart, jégesőt, perzselő hőséget egyaránt kiálltak. Teljesítményükkel országszerte a címlapokra kerültek, és megmutatták, mire képesek a Buffalo-katonák egy olyan korszakban, amikor a katonaságban és azon kívül is elterjedt volt a rasszizmus.

„Elképesztő dolgot műveltek” – mondja Kristjana Eyjolfsson, a Fort Missoula-i történeti múzeum oktatási igazgatója. „Fantasztikus belegondolni, hogy mit éltek át, amíg keresztülvágtak az országon, hogy milyen hatással voltak az emberekre, akikkel találkoztak, és hogy miként ragadták meg a világ figyelmét az újságok tudósításain keresztül.”

Idén a 125. évforduló alkalmából helyi hagyományőrző csoportok számos rendezvénnyel emlékeznek meg a Vaslovasok útjáról. A sorozat Missoulában, közösségi kerékpározással indult június 14-én hajnali 5:40-kor – a katonák indulásának időpontjában.

A Vaslovasok nyeregbe szállnak

A kerékpár a 19. század elején bukkant fel, és a következő évtizedek során jelentős fejlődésen ment keresztül. 1897-re a csapatok ilyen módon történő szállításának ötlete már több kísérletet is látott. Bizonyos források szerint a porosz–francia háborúban a futárok és felderítők kétkerekű járgányokat használtak; Nagy-Britannia, Spanyolország és más országok tesztelték a kerékpárokat, és arra jutottak, hogy kiválóan alkalmasak felderítésre és különféle terepeken történő üzenettovábbításra. Ráadásul olcsóbbak és könnyebben karbantarthatóbbak voltak a korábban használt lovaknál.

Az Egyesült Államokban Nelson A. Miles altábornagy, a polgárháború és az indián háborúk veteránja vált a kerékpárok katonai használatának fő szószólójává. Követve a connecticuti Nemzeti Gárda híradósainak példáját, akik az amerikai katonaságban elsőként alkalmaztak hivatalosan kerékpárokat, Miles számos tesztre adott utasítást, amelyekkel az új közlekedési mód hatékonyságát próbálta felmérni, például kerékpáros stafétával továbbított üzeneteket Chicago és New York, illetve Washington és Denver között.

„A kerékpár kiemelkedően hasznosnak bizonyult a felderítésben az ország különféle területein, és célom, hogy a különböző posztokon állomásozó csapatok egy részével felderítési és menetgyakorlatokat végezzek” – írta Miles egy 1895-ös jelentésben.

Egy újonnan kinevezett, a West Point-i akadémiáról éppen kikerült hadnagy nem sokkal később egy szélesebb körű kísérletet javasolt. James A. Moss, a 25. gyalogezreddel Fort Missoulában állomásozó fehér tisztek egyike a Buffalo-katonákat küldte volna hosszú kerékpártúrára a nehéz nyugati terepen. Kérése, amivel a katonák és a kerékpárok tűrőképességét is tesztelni akarta, végül Miles asztalán kötött ki, aki 1896-ban jóváhagyta azt.

Miles támogatásával Moss mozgásba hozta a kerekeket a Vaslovasok számára. Több kerékpárgyártót is megkeresett, hogy felszerelést kérjen tőlük adományként. A később nagy sportszergyárrá fejlődő A.G. Spalding & Bros. hajlandó volt részt venni ebben, és egy népszerű modelljük továbbfejlesztésével megalkották a „Military Special”-t. A változtatások között szerepelt az úthibák okozta rázkódásokat elnyelő, erősebb első villa, a hosszú távú használatot kényelmesebbé tevő ergonomikus ülés, és a fém felnik. (A biciklik kerekei ebben az időben gyakran fából készültek, és az igénybevételtől sokszor eltörtek.)

Moss a katonák gyakorlatoztatását is szinte azonnal elkezdte, napi rendszerességű, egyre hosszabb és nehezebb kerékpárutakra vezetve őket. 1896 augusztusában a biciklis alakulat, Moss-szal együtt kilencen, a Fort Missoulától 440 kilométerre fekvő Yellowstone Nemzeti Parkba indult expedícióra. A gyakorlat jól sikerült, de nem volt mentes a nehézségektől. A katonák kerékpárja a felszerelésükkel együtt mintegy 35 kg-ot nyomott; haladásukat rossz időjárás, defektek és más meghibásodások hátráltatták; valamint a számos meredek emelkedőn feltekerés igen fárasztónak bizonyult a katonák egysebességes biciklijével. (A modern verseny- és túrakerékpárok akár 27-nél is több sebességfokozattal rendelkeznek, amelyek helyes beállítása segít legyőzni a legkülönfélébb terepeket.) Mindezek ellenére a 126 óra kerékpározás alatt összesen 1282 kilométert tettek meg.

Úttalan utakon, hóban-fagyban

A következő évre Moss és emberei készen álltak a St. Louis-ig tartó, jóval hosszabb útra. A művelet jelentős előkészítést igényelt, beleértve az élelmiszer- és alkatrészkészletek feltöltési menetrendjének és helyszíneinek kijelölését is. Az 1897-es útra Moss már húsz emberrel indult, valamint kiegészítette a csapatot egy orvossal és a Daily Missoulian egy újságírójával is. Utóbbi cikkeit szerte az országban közölték a lapok, részletesen beszámolva a közönségnek a nem mindennapi útról.

Moss jelentésein kívül a riporter, Edward H. Boos tudósításai a történelmi jelentőségű út egyedüli ismert leírásai. (Minden törekvés ellenére a kutatók nem találtak a Vaslovasoktól maguktól írásos feljegyzéseket.) Mindkét forrás beszámolóit erősen átitatják a kor faji sztereotípiái és rasszista megközelítése, gyakran kiemelik például a fekete katonák által használt köznyelvi formákat.

A Daily Missoulian július 17-i számában Boos leírta, hogy a kerékpárosok hogyan tekertek „hegyi utakon, kaktuszföldeken és szekérnyomokban”. Hozzátette: „Ez egy hatalmas utazás volt, számtalan nehézséggel övezve, amelyek közül a szakadatlan esőzés csak egy volt. Kevés baleset következett be, és azok is jelentéktelenek voltak. A fiúk nem késlekedtek a szórakozás kedvéért, és keményen hajtottak, hogy jó időt érjenek el. Az egész világ figyelte az eredményt.”

Az útvonal összesen öt állam: Montana, Wyoming, Dél-Dakota, Nebraska és Missouri erdein és sivatagjain át vitte a kerékpárosokat. Sebes vizű folyókon kellett átgázolniuk, sokszor a biciklijüket a fejük fölé emelve, vagy épp a vasúti síneken kellett haladniuk, hogy ne ragadjanak bele a kerekeiket elnyelő mély, ragacsos sárba.

„Rendkívül kimerítő volt számukra” – mondja Erick Cedeño extrém kalandkerékpáros, aki a 125. évforduló alkalmából megismétli a Vaslovasok útját. Július 24-én, a megérkezésük évfordulóján tervez St. Louis-ba érkezni. „Van egy szakasz közvetlenül a montanai Helena előtt, ami 19 kilométer folyamatos emelkedő. Nagyon fárasztó… A legtöbb katona csak rövidebb távokon gyakorolva tanult kerékpározni. Az igazán elképesztő rész az, hogy képesek voltak ezt a 3000 kilométert egysebességes kerékpáron megtenni.”

Még magasan jártak a Sziklás-hegységben, amikor egy júniusi hóvihar elkapta a csapatot, beterítve sátraikat; a reszkető katonáknak órákat kellett várniuk, hogy a hó elolvadjon, és tovább tudjanak tekerni. A jelenet erős hatással volt a megemlékezéseket idén szervező Bobby McDonaldra, aki az Orange Megyei Fekete Kereskedelmi Kamara elnökeként és a 9. & 10. Lovasezred – Buffalo-katonák Nemzeti Szövetségének tagjaként az elmúlt hónapokban sokat utazott Kalifornia és Montana között az évfordulót előkészítve. Májusban Fort Missoulában nagyon meglepte az időjárás hirtelen, szeszélyes változása.

„Havazott” – mondja McDonald, akinek apja a 24. gyalogezredben szolgált a II. világháborúban és Koreában. „Ekkor értettem meg igazán. Ezeknek a fiúknak ezt kellett kibírniuk. Rájöttem, milyen hatalmas eredményt is értek igazából el.”

Június végén és július elején a Vaslovasok extrém hőséggel és az ivóvíz hiányával néztek szembe a nebraskai prérin. Többen, köztük Moss is, betegek lettek, miután az ivóvíznél magasabb pH-jú lúgos vizet ittak, és vonattal kellett a csoport után menniük. Moss így írt a hadügynek szóló jelentésében: „Súlyosan megszenvedtük a hatását. Több száz mérföldnyi távon az Államokon keresztül kizárólag a vasúti ciszternákból lehetett iható vízhez jutni.”

Az esetek túlnyomó részében a fáradságos útra vállalkozó Buffalo-katonákat meleg fogadtatásban részesültek az útjukat követőktől. Azonban ahogy egyre délebbre jutottak, egyre többször szembesültek faji megkülönböztetéssel. Missourihoz közeledve, mely állam csak 1865-ben törölte el a rabszolgaságot, több farmról is elküldték őket, amikor szállást kerestek.

„Az útjuk végére érő kerékpárosokat fogadó lelkesedés nem párosult egyenlő bánásmóddal” – írta Alexandra V. Koelle egy 2010-es, a Western Historical Quarterlyben megjelent cikkében. „Míg útközben a katonák együtt főztek, ettek és aludtak, St. Louis-ban az expedíció fehér és fekete résztvevői külön helyen étkeztek: a tisztek a Forest Park-i College Hotelben, a közkatonák pedig a biciklitárolóban.”

A történelem csapdájában

Július 24-én, az út végén lovasrendőrök és a helyi klub majdnem ezer amatőr kerékpárosa kísérte a Buffalo-katonákat St. Louis-ba, ahol felvonulást és fogadást rendeztek a tiszteletükre. Táborhelyüket mintegy tízezer ember látogatta meg a következő napokban.

Moss számára az expedíció maradéktalanul sikeres volt. A 3057 kilométert emberei 34 nap alatt tették meg, naponta átlagosan 89,9 kilométert tekerve, 10,1 km/h-s átlagsebességet tartva; a maradék hét napot pihenésre és karbantartásra fordították.

„Az út a gyakorlatban is bebizonyította, hogy a hadsereg kerékpáros alakulatai bármilyen körülmények között kétszer olyan gyorsan képesek haladni, mint a gyalogság vagy akár a lovasság, egyharmadnyi költséggel és erőfeszítéssel” – nyilatkozta Moss a United States Army and Navy Journalnak.

A terv szerint a katonák a visszaút egy részét is kerékpárral tették volna meg, de a hadsereg végül vonatra ültette őket. Bár Moss további kerékpáros expedíciókért küzdött, a technológiai fejlődés és egy közelgő háború a tervei ellen dolgoztak. A hadsereg feloszlatta kerékpáros alakulatait, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a jövő a gépesített gyalogságé.

1898 tavaszán, a spanyol-amerikai háború kitörésekor a 25. gyalogezredet az elsők között mozgósították. Tagjai kitüntették magukat Kubában, ahol a San Juan Hill-i csatában Theodore Roosevelt és az Első Önkéntes Lovasezred (a „Rough Riders”) segítségére siettek. Ezt a dicsőséges epizódot azonban gyorsan elhomályosította a Brownsville-ügy, ami 1906 augusztusában történt a texasi Brownsville-ben. A fehér helyiek és a közeli Fort Brown fekete katonái közti feszült hangulatban kitört egy tűzharc, ami egy fehér lakos halálával és egy másik sérülésével végződött. Bár az ezredparancsnokok tanúvallomásai szerint a harc idején minden katona a laktanyában volt, a fehér helyiek a Buffalo-katonákat hibáztatták az esetért.

1908-ban Roosevelt elnök elrendelte a 25. gyalogezred „néma összeesküvéssel” vádolt 167 katonájának ún. „megbecstelenítő kicsapását” (dishonorable discharge) a hadsereg kötelékéből. Fehérek és feketék egyaránt kritikával illették a döntést, a katonák támogatói pedig a vád koholt természetét hangsúlyozták. Több fehér katonatiszt és tisztviselő is megpróbálta visszavonatni a döntést, de hiába álltak jót személyesen az embereikért, nem jártak sikerrel. A kicsapottak között volt Mingo Sanders is, a Vaslovasok egyike, a spanyol-amerikai háború hőse. Mindössze egy éve volt hátra a leszerelésig, és a kicsapás megfosztotta őt a katonai nyugdíjától is.

Andrew Burt dandártábornok, aki korábban ezredesként szolgált a 25. gyalogezrednél, egy szenátusi bizottság előtt tanúskodva így nyilatkozott: „az egész hadseregben nem volt nála jobb törzsőrmester; Sanders megbízhatósága kétségbevonhatatlan volt, és minden körülmények között számítani lehetett rá.”

A Kongresszus csak 1972-ben vonta vissza Roosevelt döntését, miután egy történész nyomozása újra ráirányította a nyilvánosság figyelmét. A törvényhozó testület utólagosan mind a 167 katonát érdemei elismerésével szerelte le, 25 ezer dollárt ajánlva a még élő két érintett egyikének, és fejenként 10 ezer dollárt egy tucatnyi már elhunyt katona özvegyeinek.

A Louisianában született és felnőtt Moss karrierje hátralévő részében is afroamerikai katonákat vezetett. Bár rasszista nézeteket is hangoztatott, mégis tisztelte a férfiakat, akik mellette harcoltak és estek el a spanyol-amerikai háborúban és az első világháborúban, mely utóbbi során Moss a csupa feketékből álló 367. gyalogezred ezredese volt.

„Színes bőrű katonákat vezettem a kubai és a fülöp-szigeteki hadjáratokban” – írta. „Soha nem tétováztak, amikor előre kellett nyomulni, és soha nem haboztak, amikor rohamot vezényeltem. Örülök, hogy színes bőrű katonákat vezényelhetek most, a harmadik hadjáratomban – a legnagyobb háborúban, amit a világ valaha látott.”