7+1 híres merénylet a történelemből

A történelem során nem voltak ritkák a politikusok, uralkodók, állam- és kormányfők elleni merényletek. Ezek némelyike sikerrel járt, más esetekben viszont a támadó húzta a rövidebbet. Cikkünkben a múlt leghíresebb merényleteit mutatjuk be.

Rosszabb, mint testőr: merénylő

India harmadik miniszterelnöke éppen elhagyni készült rezidenciáját nem sokkal reggeli fél 10 előtt. 1984. október 31-e volt.

Közeli irodájában Peter Ustinov várta, aki dokumentumfilmjébe készült vele interjút készíteni.

Amint a 67 éves politikusasszony kilépett a kertbe, két testőre, Satwant Singh és Beant Singh váratlanul tüzet nyitott rá.

Előbbi 30 golyót lőtt Indira Gandhira, utóbbi hármat a hasába. Miután a nő holtan elterült, mindketten eldobták fegyverüket, és azt kiáltották: “Megtettem, amit meg kellett tennem. Tegyétek ti is, amit akartok!”

A kissé távolabb álló többi testőr lassan eszmélt. Előbb Beant Singhet kapták el. Egy közeli irodába vitték, ahol dulakodás közben lelőtték. Satwant - súlyos sérülésekkel ugyan, de - élve megúszta az elfogást. Öt év múlva akasztották fel nagybátyjával, Kehar Singh-gel együtt, akit az egész merénylet értelmi szerzőjének tartottak.

Indira Gandhi mindkét merénylője szikh volt. Egyikük tíz éve szolgált, a fiatal Satwant viszont csak öt hónapja szerelt fel a testőrségbe.

Tettük indítékaként a néhány hónappal korábban történt Kék Csillag Hadműveletet sejtik.

Ebben a katonai akcióban - Indira Gandhi parancsára - többnapos ostromban szétlőttek egy szikh templomot, az armitsari Arany Templomot, amiben fegyvereket és szikh lázadókat sejtett a kormány. Az ötnapos összecsapásban összesen 1000 ember halt meg.

Az Indira Gandhi halálát követő napokban India szerte lincshangulat alakult ki a szikhek ellen, akik közül négyezren életüket vesztették.

A név kötelez

Az amerikai kormány ebben az időben elnökjelölteknek nem biztosított kiemelt védelmet. A Secret Service emberei csak az aktuális és az egykori elnököknek jártak.

Az ifjabb Kennedyt csak egy levitézlett FBI ügynök, William Barry védte két társával.

Robert Kennedy 1968. június 4-én nagy győzelmet aratott a kaliforniai előválasztáson. Az erről szóló hivatalos bejelentést négy órával az urnák lezárását követően tették meg, így a parti bőven átnyúlt a másnapba. Bobbyra még egy sajtókonferencia is várt az ünnepi beszéd után.

Az eredeti terv szerint a báltermen kellett volna áthaladnia, hogy további támogatókkal tudjon kezet rázni. Mivel csúszásban voltak, Fred Dutton, az egyik kampánysegítő azt javasolta, menjenek a konyhán keresztül a sajtó képviselőihez. Kennedy nem vitatkozott.

Barry és Dutton az elnökjelölt előtt mentek és tették szabaddá az utat. Bobby mellett ott volt egy szállodai alkalmazott is, Karl Uecker, aki végig kézen fogva vezette.

A tömeg nagyon sűrű volt, mindenki tolakodott, hogy megérinthesse az ifjabbik Kennedyt. Sirhan Sirhan is köztük volt. A merénylő egy jéggép mellől toppant elő.

Amikor a lövések eldördültek, Barry ügynök visszafordult, és arcon vágta Sirhant. Mások a férfi kezéből próbálták kicsavarni a fegyvert, de az közben folyamatosan lőtt, további öt embert megsebesítve. Kennedyt a földön egy Juan Romero nevű fiú istápolta.

A kettejükről készült kép ikonikussá vált. A szenátor ekkor még eszméleténél volt: “Mindenki biztonságban van, ugye?” - kérdezte, de 26 órával a merénylet után belehalt sérüléseibe.

Sirhan Sirhan Jeruzsálemben született egy keresztény vallású palesztin család gyermekeként. Erősen anticionista érzelmei jelentősen közrejátszottak tettében, amit szándékosan a hatnapos arab-izraeli háború első évfordulójára időzített.

A merénylet hangfelvételeit 2006-ban újra megvizsgálták: a digitális elemzés során 13 lövést számoltak össze. Sirhan Sirhan pisztolyában nyolc golyó volt.

Az utolsó Ravaillac

Ha felütjük a francia telefonkönyvet, nem sok Ravaillac családnévvel találkozunk. Ennek a ténynek történelmi okai vannak.

Francois Ravaillac és IV. Henrik csak egyszer találkoztak az életben. A francia király nem ismerte korábban a fanatikus katolikus hívőt.

Ravaillac annyira elvakult volt, hogy az még az akkoriban sokat próbált jezsuitákat is meglepte, nem is vették fel a rendbe.

A férfi a kudarc ellenére kitartott hite mellett: szentül hitte, hogy a “lelkiekben csapodár” Henriknek mindenképpen katolikus hitre kell térítenie a hugenottákat.

Ravaillac erőfeszítései nem voltak alaptalanok: Henrik vallásilag meglehetősen zaklatott időszakban élt a XVI. század végi Franciaországban.

A hugenották déli fellegvárából, Navarrából származott. Katolikusnak keresztelték, de neveltetése nyomán protestáns lett. 1572-es esküvője sajnos nem róla, hanem az azt követő Szent Bertalan-éji mészárlásról híresült el.

Közel húsz évnyi háborúskodás után, 1594-ben térhetett vissza Párizsba. A korona egy misébe került - ismét katolizálnia kellett cserébe a trónért.

Ravaillac többször kért kihallgatást a francia királytól, de egyszer sem fogadták. Elkeseredésében képes volt a végsőkig elmenni: 1610. május 14-én egyszerűen odalépett Henrik hintójához, és behajolva szíven szúrta a királyt.

A merénylőt két héttel később felnégyelték, családjának pedig megtiltották e név további használatát.

Ezért ne keressék a francia telefonkönyvben a Ravaillac családnevet.

Az éltető opera

A merénylők életútjának elemzésében rendre feltűnik a történelmi ismeretek kiáltó hiánya. Vagyis: nem tanultak történelmet. Pedig nem ártott volna.

1800. december 26-án Bonaparte Napóleon operába készült, Haydn oratóriumának premierjére.

Két okból nem akarta lekésni az előadást: szerette Haydn zenéjét, valamint mindenképpen meg kellett jelennie az emberek előtt azok után, hogy október 10-én – szintén az operában - csupán néhány lépéssel a páholya előtt sikerült ártalmatlanná tenni néhány merénylőt.

Jóllehet nem voltak késésben, a kocsis kegyetlenül hajszolta a lovakat. Épp csak elhagyták a rue Saint-Nicaise sarkát, amikor óriási detonáció rázta meg a konzul hintaját. A hintó megállt. Sűrű füst lepte el a szűk utcát, mindenhonnan jajveszékelés hallatszott.

Amikor jobban lehetett látni, borzalmas látvány tárult Bonaparte szeme elé. Mindenütt halottak, tégladarabok. A konzul kocsisa felé fordult, mondani akart valamit, de meggondolta magát, és visszaült a hintóba.

Napóleon csak azért nem késte le az előadást, mert kocsisa hullarészeg volt, és ha a cseppet sem józan inas nem hajszolja úgy a lovakat, akkor pont alattuk robbant volna az időzített bomba.

Így azonban éppen túlmentek rajta. Az esetet nemcsak Napóleon úszta meg ép bőrrel, hanem másnap a kocsisa is.

1858. január 14-én III. Napóleon készült az operába.

A császári menet fél tízkor ért Felice Orsini elé. Az itáliai merénylő kioldotta a biztosító zárat, és… semmi. A férfi nem jött zavarba: a zsebében ott lapult a másik bomba. Odakiáltott a társainak, hogy jön a B-verzió. A sok gránát közül az egyik éppen Napóleon hintaja alatt lépett működésbe.

Három robbanás, nyolc halott, 160 sebesült. Napóleon és Eugénia császárné épségben szálltak ki abból a hintóból, aminek az alja vastag acéllemezzel volt borítva. Hat óra múlva mindenki rács mögött volt, Napóleon pedig törni kezdhette fejét az olasz kérdés sürgős megoldásán.

A történelmi lecke tanúsága: operába menet ne zaklasd a Napóleonokat!

Végzetes vasárnap

II. Sándor cár - elődeihez képest - mindenképpen haladó szellemiségű vezetőnek számított.

Míg Abraham Lincoln a rabszolgaság eltörlésével bíbelődött 1861-ben, addig az orosz uralkodó a jobbágyság felszabadítását tűzte ki célul. Megreformálta a pénzügyeket, a hadsereget, és egy korlátozottan alkotmányos rendszer kiépítését is tervezgette.

Kortársai mégis elnyomó zsarnoknak tartották, egy keleti despotának, aki cseppet sem jobb az elődeinél. Az elsősorban az orosz értelmiség által támogatott szélsőséges szervezetek gombamód szaporodtak Oroszországban. És mind ugyanazzal a céllal: likvidálni a gyűlölt uralkodót.

Erre többször is kísérletet tettek - sikertelenül. Sokáig úgy tűnt, nem fogja semmi. Hol egy egész tárat lőttek ki rá, hol robbantottak a közelében, de semmi eredménye nem volt. Még a Téli Palotában sem volt biztonságban az uralkodó, egyszer ott is megkísérelték eltenni láb alól.

A végzetét azonban a cár sem kerülhette el: 1881. március 13-án kikocsikázott a Téli Palotából, hogy megtekintse a vasárnapi katonai szemlét. Hét kozák testőrével és még másik két szánnyi biztonsági személyzettel hajtott a tömeg közé.

A Pevcseszki hídon azonban a Narodnaja Volja, a “Nemzet Akarata” nevű terrorista szervezet egyik tagja, Nyikolaj Riszakov bombát dobott a hintó alá. Az egyik testőr azonnal meghalt, a merénylőt elfogták, az uralkodó viszont sértetlenül szállt ki páncélozott kocsijából.

Ez végzetes hibának bizonyult, mert Riszakov nem volt egyedül: társa újabb gránátot hajított a cár felé, aki immár védelem nélkül állt a merénylőkkel szemben. A bomba leszakította II. Sándor lábát, a cár elvérzett.

Mivel a terrorcselekmény a cár fia, III. Sándor és unokája, a későbbi II. Miklós szeme előtt zajlott le, további alkotmányos szabadságjogok kiterjesztése nem volt napirenden Oroszországban.

Az utolsó séta

1898. szeptember 10-én, délután fél kettőkor Sisi élete utolsó sétájára indult a genfi Beau-Rivage szállodából. Az Osztrák-Magyar Monarchia szeretett királynéja Sztáray Irma udvarhölgye kíséretében gőzhajóra kívánt szállni, amikor egy zaklatott fiatalember fellökte az utcán.

A férfi segítségnyújtás nélkül tovább rohant, de a járókelők feltartóztatták.

Erzsébet közben elérte a gőzhajót, aminek fedélzetén többször elájult. Sztáray grófnő meglazította Sisi ruháját, ám amikor kibontotta a fűzőt, rémülten vette észre, hogy a szív tájékán véres az ing.

Azonnal utasította a kapitány, hogy fordítsa vissza a part felé a hajót, mert Ausztria császárnéja, Magyarország királynéja ellen merényletet követtek el, és nagy a baj. Partot érve a már félájult Erzsébetet rögvest bevitték a szállodába.

A kiérkező orvos 14 óra 40 perckor azonban már csak a halál beálltát tudta megállapítani.

Közben a merénylő kihallgatása már javában folyt a csendőrőrsön. Charles Léchet vizsgálóbíró faggatta az alacsony, erősen napbarnította, zömök, bajszos legényt. Váratlanul megcsörrent a telefon: Erzsébet halott. Luigi Lucheni ujjongott örömében: “Éljen az anarchia! Éljen az anarchizmus!”

Bár a motozásnál nem találtak nála fegyvert, vélhetően egy nagyon hegyes és hosszú szerszámmal ejthetett halálos sebet a királynén Lucheni.

A tőr 8,5 cm mélyen megsértette a szívburkot, és még a bal kamra alsó részén is áthatolt. A 61 éves Erzsébetnek esélye sem volt a túlélésre.

A gyilkosságot nyomozás és per követte. Lucheni vélhetően nem volt egyedül, mégsem sikerült társai nyomára bukkanni.

És bár Sisi inkognitóban utazott - Genfben mindössze egy éjszakára szállt meg -, nem tudott rejtve maradni a városlakók előtt, mert a bugyuta szállodaigazgató titokban informálta a helyi lapokat, hogy a Hohenembs grófnő néven bejelentkezett személy valójában kicsoda.

A merénylőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte a 12 esküdt. Lucheni 1910. október 19-én felakasztotta magát cellájában.

A Pazzi-összeesküvés

A Medici-korabeli Észak-Itália ingatag békepillanatai sosem voltak örökéletűek. Firenze uraira mind Velence, mind Milánó tehetősebb családai féltékenyen tekintettek, de időnként Rómában is összevont szemöldökkel figyelték a Mediciek gyarapodását.

A békésen induló egyeztetések idővel véres merényletekbe torkolltak. Ilyen volt a Pazzi-összeesküvés is 1478-ban.

IV. Sixtus pápa támogatta a Medici-uralom megdöntését, csak annyit kért, ne öljenek meg senkit. Csakhogy a Pazziak - Firenze másik tehetős családja - tudták, vagy elpusztulnak a Mediciek egy szálig, vagy sem.

1478. április 26-án, szentmisére időzítették a merényletet. Úrfelmutatáskor két pap, Maffei és Stefano szúrt Lorenzo és Giuliano felé. Lorenzó csak a nyakán sebesült meg, és hamar átlátva a helyzetet, a sekrestyébe menekült.

Áhitatos öccse azonban végzetes döfést kapott, amit Francesco de’ Pazzi - az egyik főkolompos - további 19 kardszúrása követett. Olyan vehemensen és dühvel aprította a már halott Giulianot, hogy még saját magát is megsebesítette közben.

Francesco Salviati, a pisai érsek, aki maga is összeesküvő volt, a Palazzo della Signoriába tartott fegyvereseivel, hogy rögvest átvegye a hatalmat, csakhogy a priorok megakadályozták ebben.

A pápához hasonlóan Lorenzo is azt kérte, ne legyen véres öldöklés, de hívei 80 főig nem álltak meg. A főkolomposok már aznap este lógtak a városfalon, és a többiek sem úszták meg a bosszút. Még a két papot is fellelték: őket előbb kiherélték, és csak aztán akasztották fel.

Aki ezen eset után a Pazzi család megmaradt tagjaiból választott menyasszonyt magának, sosem viselhetett hivatalt Firenzében.

Elvarratlan dallasi szálak

1963. november 22-én Lee Harvey Oswald sikeres merényletet hajtott végre az Egyesült Államok 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy ellen a Texas állambeli Dallasban.

Oswald egy tankönyvraktár hatodik emeletéről távcsöves puskájából nyitott tüzet, és három lövést adott le az elnöki limuzinra.

Az első golyó az első ülésen helyett foglaló texasi kormányzót sebesítette meg, a másik kettő a kormányzó mögött ülő Kennedyt a fején és a nyakán találta el, halálos sérüléseket okozva az elnöknek.

Lee Harvey Oswaldot, aki egy intézkedő rendőrt is meggyilkolt, még a gyilkosság napján elfogták és letartóztatták.

A tárgyalására már nem kerülhetett sor, ugyanis a kommunista és Castro-szimpatizáns Oswaldot, aki korában majdnem három évet élt a Szovjetunióban, két nappal a merénylet után lelőtte egy éjszakai lokál tulajdonosa, bizonyos Jack Ruby.

Oswaldot a dallasi főkapitányságról szállították volna a megyei börtönbe, ekkor lépett akcióba Ruby, aki közvetlen közelről hasba lőtte Kennedy gyilkosát.

Egyébként ez volt az első gyilkosság, amelyet élőben közvetített a televízió. Ruby később úgy magyarázta tettét, hogy az elnök iránt érzett szimpátia miatt gyilkolt.

Hogy pontosan mi motiválta Rubyt, aki a börtönben egy rejtélyesnek mondható tüdőrák következtében hunyt el 1966-ban, a tárgyalások során nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

A Kennedy-gyilkosság elvarratlan szálai hosszú ideig élénken foglalkoztatták a közvéleményt, így az elmúlt évtizedek során számtalan összeesküvés-elmélet született az elnök halálával kapcsolatban.