A trónörökös, aki nem szerette a népeit

Pontosan száz éve, 1914. június 28-án dördültek el Szarajevóban azok a pisztolylövések, amelyek kioltották Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák-magyar trónörökös és felesége életét, és amelyek véget vetettek a "boldog békeidőknek". A trónörökösről, ambícióiról, Ferenc Józsefhez fűződő viszonyáról kérdeztük Szász Zoltán történészt (MTA TTI), címzetes egyetemi tanárt.

Minden magyar rebellis

Ahogy a sportban, úgy a történelemben sincs sok értelme a "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdésfelvetésnek, ám a szarajevói merénylet és az első világháború 100. évfordulójának apropóján mintha megszaporodtak volna az ilyen jellegű okfejtések a különböző internetes médiumokban, fórumokon. Az azért mégis érdekelne: milyen uralkodó lett volna Ferenc Ferdinánd?

Mindig kockázatos ilyenkor véleményt formálni, ám elég hosszú volt Ferenc Ferdinánd nyilvános és bizalmas működése ahhoz, hogy mégis lehessen erről valamilyen képet alkotni. A kérdés megválaszolásához egész emberi habitusát kell megnézni, továbbá azokat a tényezőket, amelyek ezt a habitust alakították. Ezen tényezők közül az első a következő: úgy lett trónörökös, hogy tulajdonképpen az apjának kellett volna megörökölnie a trónt. De tekintve azt, hogy Károly Lajos főherceg - Ferenc Józsefhez hasonlóan - már idős volt, 1896-tól Ferenc Ferdinándot tekintették trónörökösnek. Ráadásul mivel korábban Rudolf koronaherceg volt a trónörökös, nem készítették fel arra, hogy ő lesz az uralkodó - emiatt is bizalmatlanság fogadta, különösen Magyarországon. A másik említésre méltó tényező egészségi állapota: Ferenc Ferdinánd beteges volt. A korabeli sajtóban megjelent írásokban arról lehetett olvasni, hogy úgyis meg fog halni, mielőtt trónra kerülne. Mindezek meglehetősen rosszul érintették az érzékeny fiatalembert.

Ferenc Ferdinánd a birodalom egységét akarta megerősíteni, ehhez pedig minden eszközt igénybe vett volna. Bigottan vallásos, nagyon konzervatív gondolkodású ember volt, aki Kelet-Európa jövőjét a cár, a német császár és az osztrák-magyar uralkodó szövetségében látta. A birodalmat átalakító terveihez igyekezett megnyerni a magyarországi nemzetiségeket és bevezetni az általános választójogot. Paradox módon tehát egy konzervatív célkitűzéshez próbált volna radikálisabb eszközöket igénybe venni. Az a sajátos helyzet állt elő, hogy Szarajevó után - amikor a magyar társadalom is lelkesedett, hogy meg kell büntetni a szerbeket - a magyar katonák egy olyan ember halálának megbosszulásáért harcoltak, aki nem szerette a magyar népet.

Honnan jött Ferenc Ferdinánd hírhedt magyarellenessége?

A századfordulón erős averzió alakult ki benne a magyarsággal szemben, ami hamarosan gyűlöletbe csapott át. Amit a kortársak írtak róla - nevezetesen hogy magyarellenes -, enyhe jelző a valósághoz képest, amit valójában érzett, mindenekelőtt a magyar politikai elittel szemben. Úgy látta, hogy a kiegyezés, a dualizmus, a birodalom belső megosztottsága tulajdonképpen a Habsburg Birodalom végének a kezdetét jelenti és ezért a magyarokat tette felelőssé - nem teljesen alaptalanul, hiszen 1867-re elsősorban a magyarok "verekedték ki" a kiegyezést. Ezek a szubjektív momentumok pedig túl erősnek bizonyultak ahhoz, hogy valamilyen uralkodói hivatástudattal leküzdhette volna őket, és nem ritkán adott hangot annak, hogy nem szereti a magyarokat; hozzá kell tenni, hogy nemcsak a magyar elittel voltak fenntartásai, hanem az egész nemzettel kapcsolatban.

Ha megnézzük a különböző népekhez fűződő viszonyait, akkor azt látjuk, hogy a legellenszenvesebbek számára a magyarok voltak, utána következtek a lengyelek, a zsidók és a szerbek, de éppenséggel az olaszokat sem kedvelte. Valamiféle szimpátiát érzett az erdélyi románok iránt, de ott is inkább az "ellenségem ellensége a barátom" logikája érvényesült. Azzal a szokatlan jelenséggel állunk tehát szemben, hogy van egy trónörököse a birodalomnak, mely trónörökös nem szereti a népeit. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem csak spekuláció, Ferenc Ferdinánd néha saját kezűleg is írt le ilyen mondatokat; 1904 táján például megfogalmazza, hogy minden magyar - legyen az gróf, herceg, polgár vagy bíboros - hazaáruló, rebellis.

Érdemes lenne talán megvizsgálni a magyarországi sajtó Ferenc Ferdinánd-képét...

Tudtommal ebben a formában ezt még nem kutatták. De azt ne feledjük el, hogy az első világháborúig az uralkodócsaládhoz való viszonyulás nagyon kényes kérdés volt: kerülni kellett a problematikus, dehonesztáló megjegyzéseket, s nem csak az esetleges sajtóperektől való félelem miatt. Csak áttételesen, áthallásokkal lehetett jelezni a sajtóban a fenntartást. Igaz, eme udvariassági szabályokat már Rudolf halálakor megszegték.

A magyarok kezdettől fogva gyanakodva nézték őt. Bizalmatlanok voltak vele szemben, mert korábban Rudolffal szimpatizáltak. Továbbá ott volt testvére, a vidám természetű Ottó, akit kedvelt a magyar elit és aki a magyar környezetben is jól mozgott. Ferenc Ferdinánd merev mentalitású ember volt, a belső félénkség párosult benne az elhivatottság-tudattal. Minden eljövendő konzervatív reformnak az értelmét pedig abban látta, hogy a magyarok birodalmi túlsúlyát meg kell törni és vissza kell szorítani.

Ettől még persze nem tudjuk, hogy milyen uralkodó vált volna belőle. Óvatos volt, a közkeletű hiedelmek szerint harcias természetű, méghozzá a korábbi időkben háborúpárti - de ez egyszerűen nem igaz. Bár az ő "embere" volt Franz Conrad von Hötzendorf gróf, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke, ennek ellenére 1908-ban és 1913-ban is visszafogta őt és a katonai köröket Szerbia kapcsán, holott többször felmerült, hogy hadjáratot kellene vezetni a birodalom déli szomszédja ellen, megtörve ezzel az ország erejét. Még egyszer mondom, Ferenc Ferdinánd nem volt háborúpárti.

Mit akart a Belvedere-kör?

Az általa támogatott Franz Conrad von Hötzendorf preventív háborúban gondolkodott, ezt a látszólagos ellentmondást mennyire sikerült feloldania Ferenc Ferdinándnak?

Azt hangsúlyozni kell, hogy a trónörökösnek formailag semmi köze a politikához. Egyszerűen nem volt szabad a politikába beleavatkoznia, amire egyrészt az alkotmányos rendszer volt a garancia, másrészt Ferenc József féltékenysége. Az uralkodó soha semmit nem engedett ki a jogköréből, ráadásul nem szerette Ferenc Ferdinándot. Időnként a fiára gondolt és tett olyan megjegyzéseket, hogy Ferenc Ferdinánd a nyomába sem ér Rudolfnak. Ennek ellenére a Ferenc Ferdinánd személye körül csoportosult műhely az osztrák politikai elitben kereste azokat a személyiségeket, akiket a trónra jutás után fel lehet majd használni. És itt jön a képbe Hötzendorf is, amennyiben támogatta, biztatta őt, de rendre azzal a helyzettel találta szembe magát, hogy ha nincs direkt hatalma a trónörökösnek, akkor az ő embereinek a tényleges helyzethez és a császárhoz, Ferenc Józsefhez, illetve a két kormányhoz kell alkalmazkodniuk. Bizalmasai idővel ezért Ferenc Ferdinánd szemében kegyvesztettekké váltak, hiszen akaratlanul is eltávolodtak tőle.

Ferenc Ferdinánd egy ceyloni (ma Srí Lanka) vadászaton

Hötzendorf úgy gondolta, a birodalom megerősítését egy Szerbia erejét megtörő preventív háború szolgálná, ráadásul visszatérően egy Olaszország elleni háborúban is gondolkodott - hiába volt Róma tagja Németország mellett a hármas szövetségnek, valójában álszövetségesnek számított. Ferenc Ferdinándnál azonban inkább az Oroszország, Németország és Ausztria-Magyarország által közösen biztosított stabilitás volt a fontos. Kemény szavakat sokszor használt - persze csak szűk körben -, olykor gorombán fogalmazott, ez azonban meglátásom szerint éppen a mértékletességet és az óvatosságot volt hivatott eltakarni. 

Mennyire lehetett hatalmi pólusként tekinteni az általa fémjelzett Belvedere-körre?

Befolyásos volt, de formailag már nem. Sok jó nevű, magas rangú, részben sértett embernek volt a gyülekezőhelye, ahol a magyarországi nemzetiségi vezetők is feltűntek. Közülük két nevet szokás ismerni: Milan Hodža szlovák politikusét és a későbbi román miniszterelnököt, Alexandru Vaida-Voevodot. Ki kell emelni, hogy a Ferenc Ferdinándhoz kötődő emberek egész sora kerül majd be 1916 végétől - miután IV. Károly kerül trónra - vezető tisztségekbe a birodalom osztrák felében. Hozzáteszem, Magyarországon nem, mert itt Ferenc Ferdinándnak nem volt befolyása - bár éppenséggel lehetett volna. 

A Belvedere-műhely egy titkos, bizalmas csoportosulás volt: spekulált, adatokat gyűjtött, próbált szervezkedni. Ferenc Ferdinándnak magyar bizalmasa is volt, Kristóffy József, a Fejérváry-kormány egykori belügyminiszterének személyében, aki miután kikerült a politika fősodrából - mint sértett ember - megbecsülésnek érezte, hogy a trónörökös környezetének tagja lett. Az iratokból persze tudjuk, hogy őt sem szerette Ferenc Ferdinánd, de elmondhatjuk, hogy mégiscsak volt magyar tanácsadója. S hogy visszatérjek a kérdéséhez: mi történik, ha egy ilyen ember megszerzi a trónt? Hadd idézzek egy esetet. 1911-ben megkérdezi a német nagykövet Khuen-Héderváry Károly akkori miniszterelnököt, hogy - ismerve a feszültségeket - mi lesz akkor, ha Ferenc Ferdinánd trónra kerül. Mire a kormányfő: "megmondom én magának, mi fog történni: nem fog történni semmi"- közölte, hozzátéve, hogy majd fokozatosan meg fogják barátkoztatni Ferenc Ferdinándot a magyar viszonyokkal.

Ez valószínűleg ebben a formában illúzió volt, de az bizonyosnak látszik, hogy a jó eszű, mégiscsak felelősen gondolkodó ember uralkodóként másként viselkedett volna. Azt az előbb felvázoltakból is sejthetjük, hogy Ferenc Ferdinánd trónra kerülése egy sereg problémát jelentett volna, mindenekelőtt a magyar elit számára. Nem lett volna jó uralkodó - bár vannak eltérő vélemények -, még az egyik vele szimpatizáló osztrák kutató is egy olyan formulát használt vele kapcsolatban, amely nagyjából úgy hangzott, hogy Ferenc Ferdinánd nem lett volna más, mint Ferenc József "erélyesebb kivitelben".

Ferenc Ferdinánd frigyét rangon alulinak minősítették, az uralkodó pedig csak hosszú vita nyomán bólintott rá a házasságra. Mennyire romlott meg ezt követően a már addig sem túl felhőtlen kapcsolata a trónörökösnek nagybátyjával?

Mint tudjuk, Ferenc Ferdinánd az uralkodó akarata ellenére vette feleségül a cseh Chotek Zsófiát. Ehhez támogatásra volt szüksége, kézzel írt, könyörgő hangú levelekben kérte Széll Kálmántól, segítsen abban, hogy az uralkodó elfogadja a házasságát. Részben az ilyen levelek lágyították meg Ferenc József szívét - már amennyire az ő szívét meg lehetett lágyítani. Ott volt az is, hogy nem kockáztathatta meg, hogy az akkori trónörökös is netán szerelmi okból öngyilkosságot kövessen el.

Mint ismeretes, Ferenc József csak morganatikus házasság megkötését engedélyezte unokaöccsének: eszerint a feleség nem egyenrangú, az e házasságból születendő gyermekei pedig ki lesznek zárva a trónöröklésből. A magyar Országgyűlésben is kifogásolták ezt az eljárást, mondván, a magyar törvények nem ismerik a házi törvényeket. A viszonyuk azonban nem romlott tovább. Ferenc József rideg, "politikusi" uralkodó volt, aki számára ezek az aspektusok nagyon kevéssé számítottak, ritkán tett kimondottan szubjektív megjegyzéseket. Bár nem szerette Ferenc Ferdinándot és kifejezetten a Belvedere-kört, természetesnek tekintette és elfogadta, hogy idővel olyan utód lesz unokaöccséből, aki jól el fogja látni hivatalát.

A Casus belli-ember

Ferenc Ferdinánd és felesége a ravatalon

Voltak közöttük súrlódási pontok politikai értelemben?

Politikai nézeteiket tekintve - meg merem kockáztatni - nem volt közöttük ilyen, mert arra Ferenc Ferdinánd nagyon vigyázott, hogy direkt politikai megnyilatkozásokat csak az uralkodó kifejezett kérésére vagy jóváhagyása mellett tegyen. Tudott vigyázni arra, hogy a külvilág számára ne manifesztálódjon egyértelműen az, ha valamiben nem értett egyet az uralkodóval. Azt a saját körében is nagyon fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nagy híve Őfelségének és első számú alattvalójának tekinti magát. Ilyen értelemben nem voltak benne rebellis vonások - ellentétben Rudolffal.

Mennyire lett volna életképes politikai reformja, a dualista berendezkedés helyébe lépő trializmus?

A kérdés problematikája, hogy egyik mellett sem kötelezte el magát. Tett ugyan megjegyzéseket a jövendőbeli államberendezkedésre vonatkozóan: célja volt a Monarchia központi hatalmának erősítése, hogy megőrizze az udvarban az arisztokrácia súlyát, fontosnak tartotta a hadsereg fejlesztését és megosztottságának elkerülését. Ugyanakkor a nemzetiségek politikai súlyát is akarta növelni, de ez csak a birodalom magyarországi részére vonatkozott. A lengyelekre, csehekre nem, de még a csehországi németekre sem. Átalakítási tervei csak arra vonatkoztak, hogy a magyar politikai elitet ellensúlyozza. A forrásokat ismerve kijelenthetjük, hogy nem volt egyértelmű terve sem a föderalista, sem a trialista átalakításra.

Szóba került Franz Conrad von Hötzendorf gróf és a Szerbia-kérdés, de érdekelne, hogy volt-e Ferenc Ferdinándnak bármilyen terve a szerbek pacifikálására?

Nem tudok egyetlen ilyen tervéről sem. A probléma számára is súlyos volt, sokszor tett harcias kijelentést, így a szerbek azt hitték, hogy Ferenc Ferdinánd a fő ellenfelük. Nagyon ellenséges volt a szerbekkel szemben, de a birodalmon belüli szerbeket - így a vajdasági, a horvátországi és a boszniai szerbeket - fontos tényezőnek tartotta. Igazából a horvátokra kívánt támaszkodni, róluk gondolta azt, hogy ők egy amolyan katonanemzet. Ferenc Ferdinándnak fontos volt a történelmi örökség, jól tudta, hogy a horvátok mindig harcoltak a Monarchia hadszínterein. Na persze nem lehetett egyenrangúaknak tekinteni őket az osztrákokkal. Fontos volt számára, hogy a horvátok 1848-ban kiálltak a központi hatalom és a császár mellett.

De hangsúlyozom: számomra is érdekes volt a kutatás során - amit a mai napig nem könnyű szakmai ésszel felfognom -, hogy egy jövendő uralkodó nyíltan kimondta, hogy nem szereti az ő népeit. Ferenc József azért tudott arra vigyázni, hogy érzelmeit ne árulja el, másrészt azokat alárendelje a politikai követelményeknek. Biztos vagyok benne, hogy el tudta felejteni - nemcsak 1867-re, hanem jóval később, öregkorára is - azt a súlyos konfliktust, ami a trónra jutásának idejét jellemezte.

Ami pedig Szarajevót illeti: történelmi véletlen, hogy a merénylet sikeres volt. Groteszk, hogy a szerbek benne látták a háborús uszítót és a délszlávok legnagyobb ellenségét, pedig nem volt az. Történelmi véletlen az is, hogy ebből a tragédiából világháború tört ki, mert egyre inkább az a véleményem, hogy ez nem volt törvényszerű, mert nem csak háborúpárti erők voltak akkor Európában. Halála lett a casus belli, a Monarchiának pedig szinte kötelessége volt, hogy nagyon keményen fellépjen Szerbiával szemben. Nem egy újabb területszerző akció volt a célja, hanem a belső stabilitás biztosítása.