A kétszer száműzött császár

Százkilencvenhárom évvel ezelőtt örökre lehunyta szemét a világtörténelem egyik legismertebb és legnagyobb hatású szereplője, Bonaparte Napóleon. A kitűnő hadvezérről, későbbi francia császárról - akit neveztek kis káplárnak és korzikai szörnynek is - számtalan érdekesség, rejtélyes történet látott már napvilágot. Jelentős részük a legenda kategóriájába sorolható, de Napóleon élete mindezek nélkül is számtalan fordulatot, akciófilmbe illő eseményt és mindenekelőtt rengeteg háborút hozott. A korzikai születésű katona, aki egy államcsínnyel szerezte meg a hatalmat Franciaországban, császárként harcban állt egész Európával. Első, Elba-szigeti száműzetése alatt nem volt hajlandó belenyugodni vereségébe, így kalandor módon pár hónapos kényszerpihenő után visszatért a francia trónra, hogy aztán rövid úton ismét számkivetetté váljon. Napóleon másodjára már a hazájától távol eső Szent Ilona szigetén találta magát, itt érte utol a halál 1821. május 5-én. 

A kis káplár leigázza Európát

A korzikai 1769-ben látta meg a napvilágot, s jellemzően már fiatalon is a katonai pálya vonzotta leginkább. A kilencvenes években Itáliában az osztrákok ellen vívott győztes hadjáratainak köszönhetően komoly hírnevet harcolt ki magának, majd némi sikertelen egyiptomi kitérő után 1799-ben államcsínnyel szerezte meg a hatalmat Franciaországban.

A „kis káplár” 1804-ben a császári címmel is megjutalmazta magát - a pápa jelenlétében saját maga tette fejére a koronát Párizsban -, majd így folytatta Európa hódoltatását. Nagy-Britannia kivételével egymás után kényszerítette térdre az ellene szervezett koalíciók részvevőit, a kontinens nagyhatalmait: legyőzte az osztrákokat, a Porosz Királyságot, az Orosz Birodalmat, később lerohanta Spanyolországot és Portugáliát is. Példátlan sikerszériája végül az 1812-es évben tört meg, amikor is az Oroszországgal kapcsolatos konfliktusokat egy nagyszabású hadjárattal próbálta kezelni. Keleten azonban Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnokának elképzelése, a felperzselt föld taktikája és „tél tábornok”, azaz az orosz hideg megálljt parancsolt a császár diadalmenetének. 

Napóleon 1813 októberében Lipcsénél a népek csatájában súlyos vereséget szenvedett az egyesített orosz-porosz-osztrák-svéd haderőtől. A császárnak ezt követően meg voltak számlálva napjai, a hatodik franciaellenes koalíció győzelme után pár hónappal a szövetséges csapatok bevonultak Párizsba, aminek következtében Napóleon végül - tábornokai követelésére - 1814 áprilisában lemondott a trónról fia javára. A kis káplárt a közeli Elba szigetére irányították.

Az első száműzetés Elbán

Napóleon és csapatai az orosz télben 

Napóleon 1814 májusában vette birtokba Elba szigetét. A térség uralkodójaként nagy aktivitással vetette bele magát a munkába, átalakítva a sziget közigazgatását, megreformálva a kórházak és a vámhivatal működését, mellette erdőket és szőlőket telepített és egy színház megépítéséhez is nekilátott. Az ekkor negyvenötödik életévében járó császár - merthogy címét itt is megtarthatta - ereje teljében volt. Mialatt folyamatosan fogadta a különböző országokból hozzá érkező látogatókat, nyitott szemmel és éles füllel figyelte, mi folyik Franciaországban.

A korzikai számára biztató volt a tény, hogy a trónra visszatérő Bourbonok nem tudták megszerezni a társadalom széles körű támogatottságát. Politikájuk elégedetlenséget váltott ki a munkásság, a parasztság, a polgárság és a hadsereg jelentős részéből is. Napóleont azonban más szempontok is arra vezérelték, hogy megszervezze visszatérését.

Habár a fontainebleau-i szerződés értelmében évi kétmilliós járadékot kellett volna számára biztosítani, a folyósítás ennek ellenére akadozott, így a hadvezér pénzszűkében volt. Közben fülébe jutott: az európai politikai döntéshozók Bécsben felvetették annak ötletét, hogy egy távolabbi szigetre vigyék, de amennyiben ez a terv sikertelennek bizonyul, egy merénylet is szóba kerülhet. Mindezek következtében 1815 februárjában Napóleon úgy döntött, maga mögött hagyja Elbát és maroknyi seregével visszaszerzi birodalmát.

A korzikai szörny visszatér

Az Európa napóleoni háborúk utáni új rendjének kialakításán ügyködő bécsi kongresszust 1815 márciusában egy igen kellemetlen jelenet zavarta meg: egy futártiszt érkezett a hírrel, miszerint „Napóleon visszatért…”.

A korzikai alig ezer fős kompániájával játszotta ki az Elba szigetét őrző angol és francia hajókat és - miközben az út során kijelentette, hogy „puskalövés nélkül fogok Párizsba vonulni” - szállt partra a Cannes közelében fekvő Juan-öbölben. A császár komoly ellenállás nélkül masírozott északra, Párizs irányába, miközben serege egyre inkább gyarapodott. A parasztság örömmel köszöntötte az országukat felemelő uralkodót, aki bátorságával és szuggesztív jellemével valóban puskalövés nélkül fegyverezte le és nyerte meg magának az ellene küldött csapatokat.

Úgy tűnt, a Bourbonok által arcátlan kalandornak és emberevőnek is nevezett hadvezért Laffrey falunál megállítják. Vele szemben komoly katonai erők vonultak fel XVIII. Lajos király útmutatásával, miszerint ártalmatlanná kell tenni Napóleont. A kalandor a két csapat találkozásakor megparancsolta katonáinak, hogy puskájukat a jobb kezükből tegyék át a balba és fordítsák lefelé. Közben ő egymaga közelített a királyi csapatok felé a rá szegezett puskák célkeresztjében, majd amikor már egy pisztollyal is kiolthatták volna életét, csak annyit mondott: „Katonák, megismertek-e? Ki akar közületek lőni a császárára? Tessék, itt vagyok!”. Az „ellenséges” alakulat az „éljen a császár” kiáltások közepette átállt a visszatérőhöz - Napóleon később ehhez hasonló módon növelte csapatai létszámát.

A Párizs felé menetelő Napóleon számára a hadsereg megnyerését igazolta a Párizsban kiragasztott plakát, amelyen a következő állt: „Napóleon - XVIII. Lajoshoz. Király, testvérem, ne küldjön nekem több katonát, van már elég”. A Bourbonok sebtében elhagyták a fővárost, az „emberevő” pedig március 20-án este a tömeg üdvrivalgása közepette bevonult a Tuillériákba. 

Csodálatos száz nap és katasztrofális waterloo-i vereség

A „kis káplár” országában népszerűsége tetőpontján volt 1815 márciusában. Az egyszerű nép szemében ő volt a hadvezér, aki rohamtempóban szabadította meg őket a királypárti emigránsoktól, akik kiszipolyozták a franciákat. A régi-új császárt azonban ekkor már egészen más feladatok kötötték le. Célja volt, hogy békét kössön Európa országaival, hiszen a háborúzásból kiábrándult nép támogatottságát csak így tudta volna megtartani. A kontinens uralkodói - köztük apósa, Ferenc osztrák császár - viszont úgy döntöttek, hogy a békeajánlatot visszautasítva koalíciót szerveznek a törvényen kívül álló Napóleonnal szemben. Európa hadat üzent, a császár sorsa a harcmezőn kellett, hogy eldőljön.

A döntő összecsapás júniusban zajlott le a mai Belgium területén, ahol Napóleon francia alakulatai a Blücher vezette porosz és a Wellington által irányított angol hadsereggel találta szembe magát. A francia császár merész haditerve az volt, hogy a két csapat közé ékelődve győzi le őket külön-külön, ennek megfelelően a poroszokon sikerült is felülkerekedni, majd Grouchy marsall által üldözőbe vették őket.

Waterloo mellett a brit-holland csapatokkal harcolt június 18-án, és amikor már úgy tűnt, a francia győzelem is kilátásban van, északról egy hadsereg közeledett a csatatérre. Napóleon Grouchyt várta, helyette azonban a francia marsalltól elszakadt Blücher érkezett, és vele együtt a vereség is. A francia csapatok porosz-angol harapófogóba kerültek, a harc kimenetele egyértelművé vált.

A császár hazatérve - látva, hogy a francia nép támogatása már közel sem egyértelmű - levonta a vereség tanulságát. Tudva azt, hogy az osztrák és az orosz csapatok is készen állnak a háborúra, úgy döntött, a további ellenállás hosszú távon kilátástalan, így 1815. június 22-én lemondott a trónról.

Az utolsó évek – merénylet vagy betegség?

Lemondását követően Rochefort kikötőjéből két hajóval akart elmenekülni, de terve meghiúsult, miután az angolok elzárták a kikötő kijáratát. Harc helyett Napóleon menedékjogot kért a britektől, akik ennek örömére és a korzikai heves tiltakozása ellenére a távoli Szent Ilona szigetét jelölték ki új lakhelyének.

Napóleon Szent Ilona szigetén

A hosszú, több mint két hónapos utazás után a másodszorra is száműzött kalandor a szigeten berendezkedve emlékiratainak szentelte ideje jelentős részét. Munkatársainak fáradhatatlanul diktálta nézeteit politikáról, hadászatról, s tudatta velük nagyobb csatáit. A tollbamondás mellett a visszaemlékezések szerint sokat olvasott és sétált a számára kijelölt mozgásterületen.

A tízes évek végén már betegség gyötörte, amely egyre inkább elhatalmasodott szervezetén. 1820 végén már nem tudott lóra ülni, 1821 áprilisában pedig a végrendeletét fogalmazta. Május első napjaiban orvosai jelezték, hogy halála a küszöbön áll, amit Napóleon egy jelentés formájában el is kezdett lejegyezni a sziget kormányzójának, de az írás befejezésére már képtelen volt. A napokig tartó agónia végül május 4-ről 5-re virradó éjszaka ért véget. Az orvosok a lehetséges gyógymódok feletti vitái nem jártak eredménnyel, a császár hajnali ötkor elvesztette eszméletét, majd este valamivel hat óra előtt már a légzése is leállt.

Jóval a halála után, a 20. században elterjedt az az elmélet, hogy Napóleont megmérgezték. A száműzött hajában talált arzén több kutatót arra engedett következtetni, hogy a vég nem betegség következménye volt, hanem egy az esetleges második visszatérését megakadályozó szándéké. Az elképzelést a későbbiekben megcáfolták, mondván, az arzén a betegsége miatti tisztítókúrák következtében kerülhetett szervezetébe.

A volt császár kifejlett gyomorrákban szenvedett, tíz centiméteresnél is hosszabb daganata, fekélye, gyomorvérzése, a nyirokcsomók megnagyobbodása elkerülhetetlenné tették halálát. Amennyiben 1821 előtt el tudott volna menekülni Szent Ilona szigetéről, betegsége akkor is utoléri, így a történelem menetén már nem tudott volna fordítani.