Menekülés a népirtás elől

1941-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti, galíciai zsidókkal szemben két évtizede gyakorolt szórványos állami kitoloncolási gyakorlatot részleges deportálással váltsa fel. A keletről bevándorolt zsidókat visszaszállították a háború miatt szinte teljesen elnéptelenedett, nyomorban tengődő Galíciába. Ez az 1941 július–augusztusában végrehajtott „visszaszállítás” a Horthy-korszak addigi legnagyobb, fizikai erőszakot is alkalmazó zsidóellenes akciójává nőtte ki magát. Két hónap elteltével azonban leállították, hiszen az elfoglalt régióban a biztos éhhalál, illetve az ukrán parasztok terrorja várta őket - olvasható a Betekintő 2013/3. számában.

Vissza Galíciába

A Horthy-korszak antiszemitizmusában kiemelkedő szerepet játszott a keleti, a kor szóhasználatával élve, galíciai zsidók bűnbakká tétele. Az akkori érvelés szerint őmiattuk nemcsak megakadt, hanem egyenesen lehetetlenné vált a magyarországi zsidóság asszimilációja. Ahogy az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény indokolásában áll: „Ezeknek a tömegeknek gyökértelensége, […] és az a körülmény, hogy a régebben itt élő zsidóság ezek iránt a jövevények iránt az országba belépésüktől fogva erősebb közösséget érzett, mint az ország nem zsidó lakossága iránt, okozzák azt, hogy a lelkiségében és fajában oly élesen különböző és oly szívósan sajátos zsidóság a magyar nép életében sokkal súlyosabb problémát jelent, mint Nyugat-Európa bármely népének életében."

1941-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti zsidókkal szemben két évtizede gyakorolt szórványos állami kitoloncolási gyakorlatot részleges deportálással váltsa fel. Mindehhez megfelelő alkalmat nyújtott a Szovjetunió elleni háború, amelynek a kirobbanásakor Bárdossy László miniszterelnök megfogalmazása szerint: „Itt az országban a zsidókkal kapcsolatban kívánság volt abban az irányban, hogy akik megállapíthatólag Galíciából átjött zsidók voltak, szállíttassanak oda vissza.”

Ez az 1941 július–augusztusában végrehajtott „visszaszállítás” a Horthy-korszak addigi legnagyobb, fizikai erőszakot is alkalmazó zsidóellenes akciójává nőtte ki magát. Mintegy húszezer, az ország területén élő embert kényszerítettek otthonaik elhagyására. Egész közösségeket űztek el és szállítottak a magyar honvédség által újonnan elfoglalt galíciai területre. Itt azonban csak éhezés, nélkülözés, folyamatos üldöztetés és halál várta a deportáltakat. Aki tehette, megpróbált valahogy visszajutni a viszonylag közelinek tűnő magyar területekre. Minderre így emlékezett vissza az egyik túlélő:

„Az út szörnyű volt. Huszonhat órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autó hátsó részében. Összekuporodva feküdtünk, meg sem mozdultunk. Étlen-szomjan voltunk, és remegtem, hogy a gyermekem mikor fogja elsírni magát, mert akkor menthetetlenül végünk. Az autót állandóan megállították. Kolomeában meg is vizsgálták. Isteni csoda volt, hogy nem vett észre senki. Mikor Kőrösmezőre értünk, és én boldogan fellégeztem, hogy átléptünk a határon, és most már talán nem történik semmi, a férjem idegösszeomlást kapott. Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tette tönkre a tehetetlenség, a félelem, a bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét.”

A deportáltak túlnyomó többségének nem volt ilyen szerencséje, s legfőképp anyagi lehetősége, hogy visszajusson Magyarországra. Még ha maradt is volna pénzzé tehető értékük, hogy megvásárolják a visszatérésüket, a magyar hatóságok mindent elkövettek, hogy még a határsávban megakadályozzák a deportáltak „visszaszivárgását”. Ahogy Weiss Edith bárónő fogalmazott egy Ravasz László püspöknek írt levelében: „Ha ezek a szerencsétlenek a határon megjelennek, a határőrök felülvizsgálat nélkül visszalökik őket a semmibe, a halálba.”

Áttelepítés vagy deportálás?

A deportálást a legfelső magyar hadvezetés – Bartha Károly hadügyminiszter és Werth Henrik vezérkari főnök – javasolta a minisztertanácsnak. A kormány a minisztertanács 1941. július 1-jei ülésén hagyta jóvá az ún. galíciai zsidók deportálását Magyarországról a Szovjetuniótól elfoglalt területekre. A katonák természetesen nem deportálásról, hanem áttelepítésről beszéltek. Ígéretként az is elhangzott, hogy a kiszállítandó zsidókat az üresen maradt falvakban fogják elhelyezni, ahol majd mezőgazdasági munkát végezhetnek.

Werth Henrik vezérkari főnök július 7-i utasítására a Kárpát-csoport parancsnoksága nekilátott a „Galíciából Kárpátalja területére bevándorolt nem magyar állampolgárú zsidó lakosság azonnali kitelepítésének” az előkészítéséhez. Az utasítás feladatul szabta a Kárpát-csoport parancsnokságnak, hogy vizsgálja meg, lehetséges-e további zsidók kitelepítése, mert „tervezem az anyaország egyéb területén lévő nem magyar állampolgár zsidóknak, elsősorban az internálótáborokban lévőknek – a kormányzattal egyetértésben – Galíciába való kitelepítését is”. Azt azonban nem szabályozta, hogy miképpen birkózzon meg az éppen megalakulóban lévő katonai közigazgatás a még ismeretlen számú kitelepítendő és a terv szerint őket követő, szintén meghatározatlan számú személy elhelyezésének és ellátásának gondjával.

Már július végén beszámolók érkeztek arról, hogy mi is várja valójában a deportáltakat: „Biztos információnk van, hogy a Galícia területen máma minden elpusztult, ottan a katonaságon kívül csak a madár létezik. A vidék zord és puszta, mert a katonai hadműveletek folytán minden elpusztult és az oroszok a kivonulásuk előtt mindent elégettek. A vidék a külvilágtól el van zárva, élelmiszer hiányában az oda kiutazott emberek a biztos éhhalálnak vannak kitéve.” Mint később láthatjuk, ez a Ravasz László püspöknek írt levél drámai hangvétele ellenére sem volt túlzó.

Szombathelyi Ferenc altábornagy, a Kárpát-csoport parancsnoka a július 7-i parancs kézhezvétele után papírra vetette aggodalmait. A deportálások megkezdésének előestéjén, július 14-én felhívta feletteseinek figyelmét, hogy kockázattal fog járni a németekkel előzetesen nem egyeztetett magyar akció. Ezért javasolta a vezérkarnak, hogy kérjék ki a németek véleményét, „mielőtt ezen nagyszabású és hosszabb ideig tartó műveletbe belekezdenénk”. Hiszen a magyar királyi honvédség által megszállt terület közigazgatását a németek hamarosan átveszik, „s ekkor a zsidóknak a tervezett áttelepítése esetleg akadályba ütközhet vagy talán nem találkozik a németek helyeslésével”.

Szombathelyi utasításai között egyébként nem szerepelt, hogy a honvédség köteles lenne a deportáltak elhelyezéséről vagy ellátásáról gondoskodni. Mindennek elmaradása, a kitoloncolásra ítéltek brutálisan és sietősen végrehajtott összegyűjtése, valamint a hamarosan megkezdődő kiszállítás körülményei egyaránt arra utalnak, hogy a deportálás kitervelőinek és végrehajtóinak – fogadkozásuk ellenére – esze ágában sem volt letelepíteni a kitoloncoltakat.

Nyomorban tengődő galíciai zsidók

A deportálások elrendelésekor a magyar hadsereg már hetek óta mélyen bent járt a szovjet területeken, így – figyelembe véve az előzetes felderítést is – a hadvezetésnek pontos ismeretei kellett hogy legyenek az elfoglalt területeken uralkodó állapotokról. Még ha propagandisztikus céllal is készült, de jó jellemzi a helyzetet a honvéd haditudósító század augusztus eleji leírása: „Az az érzés, hogy Kamenyec-Podolszkijnál elhagytuk Európát. Az utak járhatatlanok. Messziről ideálisan szép fekvésű falvak tűnnek fel a hajlatokban és csak amikor házaik közé ér az ember, töri le lelkét valami szomorúság. A távolról oly hívogató falvakban: nyomor, rongy, éhség és legyek milliója tanyázik. Sem betűvel, sem mikrofonnal, sem fényképezőgéppel nem tudjuk igazában érzékeltetni a valóságot. Mert, ha mindent is vissza tudna adni mondjuk a hangosfilm, azt a bűzt, amely abból a nyomorból árad, kimaradna belőle és semmiféle hasonlattal nem tudjuk kifejezni.”

A magukra hagyott, a lakosság és a felfegyverzett ukrán alakulatok által üldözött, településről településre vándorló zsidó kitaszítottak megmenekülésük fő esélyét a viszonylag közel lévő lakhelyükre való visszatérésben látták. Egy magyar katona korabeli beszámolója szerint volt mi elől menekülniük: „Ha valahol megállunk, százan és százan vesznek körül bennünket, a kenyérért, amit tudtunk összeszedni, azt mind kiosztjuk, de mi ez a szükséglethez képest. Jellemzésül a következő jelenet: Vettünk cigarettáért málnát, a rossz szemeket kiöntöttük, felnőtt emberek a földről szedték össze és úgy tömték magukba, az éhhalál szélén állnak, az ukránok napról-napra rabolják ki őket, sokat agyonvernek, az egyik községben a házukat rágyújtották, a magyar katonaság mentette ki őket és szegényes holmijukat a biztos pusztulásból. […] A Dnyeszterből naponta szedték ki a zsidó hullákat, öreg-fiatal, sőt 3–4 éves gyermekeket, de legfőképp fiatal lánykákat, megbecstelenítve, nyomorékká kínozva, hogy nem lehetett nézni őket, a mi katonáink temették el őket jeltelenül, volt nap, hogy száz is leúszott, végül már nem is szedik ki őket, csak ha a hídnál fennakad, kiigazítják, hogy tovább utazhasson.”

A korabeli hivatalos magyar iratokban törekvésüket azonban nem az életveszély elől való menekülésnek, hanem törvénytelen, az ország érdekeivel szembenálló visszaszivárgásnak minősítették, és ezért teljességgel megakadályozandónak tartották. Mindezt arra hivatkozva, hogy a magyar hatóságok kizárólag külföldi állampolgárokat vittek vissza az általuk nem régen – két éve – elhagyott szülőföldjükre. Az állítás többszörösen is hazug. A kitoloncoltak legnagyobb része ugyanis nem két éve, hanem évtizedek óta élt ott, ahonnan elvitték. Másrészt magyar állampolgárságuk csak a trianoni rendszer revíziójának a zsidóságot diszkrimináló módja miatt vált bizonytalanná.

Az újonnan Magyarországhoz került kárpátaljai területen igen sokan feleslegesnek tartották a bizonyítvány kérelmezését, mert személyi okmányaik egészen eddig e nélkül is bizonyították őslakos mivoltukat. Harmadsorban pedig a kitoloncoltak tekintélyes része magyar állampolgár volt, vagy olyan személy, aki igazolni tudta volna magyar állampolgárságát, ha erre elég időt adnak.

Jogtalan kitoloncolás

Hogy ez mennyire így van, arra Stern Samu, a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke már július 17-én – két nappal a kiszállítások megkezdése után – felhívta a belügyminiszter figyelmét: „A legújabb kiutasítási intézkedéseket Kárpátalján és Kelet-Magyarországban, főként pedig Máramaros-vármegyében kiterjesztik oly zsidó vallású egyénekre, akik egyrészt még nem is kerültek jogerősen kiutasítási eljárás alá, vagy akiket egyelőre csupán állampolgárságuknak okiratilag való igazolására szólítottak fel, de kiterjesztik más részt olyanokra, akiknek a magyar állampolgársága a fennálló rendelkezés értelmében valószínűsítve van, sőt akik sok esetben állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkeznek.”

Stern Samu azt is felpanaszolta, hogy sok kiutasított a hatóságok lassú, vagy éppen önkényesen lassított eljárása, továbbá a belügyminisztériumi ügytorlódás következtében nem tudta megkapni és felmutatni már kérelmezett állampolgársági bizonyítványát. Stern Samu mindezek alapján kérte a belügyminisztert, hogy szólítsa fel nyomatékosan az alsó fokú hatóságokat: „A szóban forgó kormányrendelkezést ne foganatosítsák semmiképpen sem azok ellen, akik egyáltalán nem származnak sem Lengyelországból, sem Oroszországból, akik ellen továbbá egyáltalán jogerős kiutasítási határozat még nem hozatott, végül különösen semmiképpen se foganatosítsák azok ellen, akiknek magyar állampolgársága igazolva van, vagy igazolás alatt, illetve előtt áll.”

Egy másik, később keletkezett dokumentumból tudjuk, hogy csak az utóbbiaknak a száma több ezerre rúgott. Dr. Weiss Endre az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) elnöki tanácsának és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) végrehajtó bizottságának készített 1941. december 9-i jelentésében ugyanis arról számolt be, hogy a belügyminisztérium hozzájárult ahhoz, hogy Galíciába deportált mintegy százötven, magyar állampolgársággal bíró és körülbelül négyezer állampolgársági kérvényét már benyújtott egyént: „Ha és amennyiben vissza tudnak az országba jönni, úgy az internálási eljáráson kívül más konzekvencia nem fenyegeti, sőt lakóhelyükre való hazatérésük is lehető, rendőri felügyelet alá helyezés mellett.”

Ez nem jelentette azt, hogy az iratok birtokosai ekkor még életben voltak. A Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája a deportálások lezárulta után megvizsgált 10653 esetet, és arra a következtetésre jutott, hogy 170 esetben magyar állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkező személyt deportáltak, 3490 esetben pedig olyanokat is, akik szabályszerűen kérelmezték annak kiadását. Az a fenti jelentésben olvasható minisztériumi biztatás pedig, hogy több ezer személy az internálási eljárás után végső soron otthonába visszatérhet, párosulva azzal a kitétellel,hogy „ha és amennyiben vissza tudnak az országba jönni”, önmagában is a zsidó szervezetek cinikus megtévesztésének értékelhető. A fennmaradt dokumentumokban kivétel nélkül az eltávolítottak visszatérésének megakadályozásáról esik szó, visszaengedésük fel sem merült. A minisztériumi állásfoglalás annak is bizonyítéka, hogy hivatalosan elismerték, a deportálásnak volt lehetséges alternatívája: internálás Magyarország határain belül.

Gellért Ádám és Gellért János teljes cikke a Betekintő 2013/3. számában található