A Romanov-ház utolsó évtizedei

2013. november 25. 13:00 Bebesi György

Az 1500-as évek végén kihalt a Rurik-dinasztia, az orosz állam első normann eredetű uralkodóháza. A kelet-európai állam életében válságos évtized következett: az orosz történelemben „szmutának”, vagy zavaros időszaknak nevezett periódus, amelyben az anarchiába süllyedt országot lengyel trónkövetelők, az úgynevezett „álcárok” („Lzse Dimitrijek”) próbálták uralmuk alá hajtani.

Korábban

„Isten akaratából”

A nemesség tehetetlen volt, az állam nem működött, s ebben a helyzetben a moszkvai alsóvárosok iparosainak, a „fekete embereknek” a katonai századokba szervezett felkelése mentett meg az országot, egy hentes, Kuzma Minyin vezetésével. A „Feketeszázak” országmentő lázadásának napja, november 4-e ma ünnep Oroszországban. Ám ettől még nem lett saját orosz uralkodója az államnak. A Zemszkij szabor, a bojárok Országos Gyűlése - ellentétben a nyugat-európai rendi parlamentekkel - nem rendelkezett törvényalkotói, döntési jogkörrel, csupán tanácsadói, véleménynyilvánító szerepköre volt. Ám a rendkívüli helyzetben - ugyan a döntés felelősségét nem vállalva fel, de „kifürkészve Isten akaratát” - cárrá választotta Mihail Romanovicsot, a legtekintélyesebb bojárt. Ezzel 1613-ban megszületett a Romanov-dinasztia, amely több mint 300 évig uralkodott az egyre növekvő területű és hamarosan birodalommá váló ország felett.

Oroszország a közel 300 évig tartó tatár megszállásnak, és annak a ténynek köszönhetően, hogy a keleti szláv kultúra nem antik gyökerekre épült, elmaradott volt Európától. Történetét a Romanovok alatt felfoghatjuk úgy is, mint folyamatos felzárkóztatási kísérletek sorozatát, amelyek alkalmasint eredményesnek mutatkoztak, máskor pedig egyáltalán nem. I. (Nagy) Péter a XVII-XVIII. század fordulóján kőkemény és erőszakos reformokkal próbálta európaizálni az országot, amelyek komoly eredményeket hoztak: az ország megnyerte a svédek ellen a Nagy Északi Háborút, birodalommá vált, modernizálódott, ám a háborúk, lázadások és járványok elpusztították az ország lakosságának 40 százalékát.

II. (Nagy) Katalin a század második felében már jóval humanizáltabb formában kísérelte meg államát a fejlettebb régiókhoz közelíteni. De felvilágosultsága felemás volt, inkább az ország imázsán javított csak, s fontos kérdésekben ő is kíméletlenül az orosz birodalmi szempontokat érvényesítette. I. Sándor (1801-1825) uralkodása első felében titokban próbálkozott a reformokkal, hogy elkerülje a konfrontációt a nemességgel, ám Napóleon legyőzése után a folyamat félbeszakadt, sőt sok tekintetben regresszió, súlyos visszalépés következett be.

A CIKK FOLYTATÁSÁT KERESSE A MÚLT-KOR TÖRTÉNELMI MAGAZIN ŐSZI SZÁMÁBAN!