Öt bámulatos régészeti felfedezés a Szentföldről

Igaz-e a zsidók tömeges öngyilkosságáról szóló történet? Hol győzte le Dávid Góliátot? Hogy nézett ki az ősi Jeruzsálem? Milyen hajót használt Jézus? A Szentföld a bibliai régészet kimerítetlen aranybányája, de ahogy az az alábbi összeállításból is kiderül, inkább a kérdőjelek sorakoznak, s kevés a készpénznek vehető állítás.

Ahol Dávid és Góliát összecsapott

Az Elah-völgyben, Jeruzsálemtől 30 kilométerre délnyugatra található erődített város, Hirbet Kejjafa az ókorban az Izraeli Királyság és a filiszteusok területeinek határán feküdt, szemben a Gát nevű filiszteus várossal. Egy elszenesedett olajmagból vett mintán végzett C14-es radioizotópos vizsgálat segítségével megállapították, hogy a település rövid ideig, mindössze i.e. 1020 és i.e. 980 között létezett, majd megsemmisítették.

A település valószínűleg azonos a Józsué könyvében is szereplő Saarajimmal (nevének jelentése: két kapu), mint Júda fiai törzsének városa, s a felsorolásban Szoko és Azeka után szerepel. A Biblia szerint itt zajlott Dávid és Góliát küzdelme: miután Dávid megöli ellenfelét, a filiszteusok megfutamodnak „és hullának a Filiszteusok sebesültjei és a Saraim felé vezetõ úton Gáthig és Ekronig” (1 Sám 17:52).

A 2,3 hektáron elterülő, 700 méter hosszú városfallal körülvett település fontos szerepet tölthetett be az egységes Izraeli Királyság idejen. Hirbet Kejjafa egyébként a júdeai várostervezés legkorábbi példája, s a hat éve folyó feltárások arra utalnak, hogy összetett társadalom alakult ki a korai időkben. Korábban 3000 éves szentélyeket találtak, idén júniusban pedig egy hatalmas, ezer négyzetméteres épület romjaira bukkantak: a feltételezések szerint egy palotára, amit maga Dávid király használt.

Rejtélyes kőhalom a Galileai-tengerben

Idén áprilisban számoltak be a kutatók arról a hatalmas, négyezer éves kőhalomról, amelyet az izraeli Galileai-tengerben sikerült azonosítani. A 10 méter magas, 70 méter átmérőjű, faragatlan bazaltkövekből álló, összesen 60 ezer tonnás hegy rendeltetése ismeretlen, s bár több száz ilyennel találkoztak már a tudósok világszerte, vízben lévőt még csak keveset fedeztek fel. A kőhalom kétszer olyan széles, mint a Stonehenge, s nehezebb a legtöbb modern hadihajónál.

Az ember alkotta képződményre először 2003-ban, szonár segítségével bukkantak rá a kutatók a tenger délnyugati részén. A szakértők szerint a kőhalom még a szárazföldön épülhetett fel, ám később a Galileai-tenger szintjének emelkedésével belephette a víz. Ha a kutatók által megbecsült dátum valós, a rejtélyes kőhalom a "Bet Jerah" vagy más néven "Kirbet Kerak" városához köthető, amely ebben az időben a térség legnagyobb települése volt.

Jézus hajója

Jézus hajóját, azat a Galileai hajót 1986-ban, a Galileai-tenger sárrétege alatt találta meg két szerencsés halász. Az amatőr történész testvérpár a vízszint drasztikus csökkenése után fedezte fel a roncsot, majd a felfedezésről értesítették az Izraeli Régészeti Hatóságot. A régészeti munkálatok tizenkét napon át tartottak, s közben éjjel-nappal őrizni kellett a leletet, mert olyan szóbeszédek kaptak lábra, hogy a hajó tele van arannyal.

Miután sikerült kiszabadítani a sár fogságából, a hajót egy kémiai fürdőbe helyezték, s csak hét év után mutatták meg a nagyközönségnek. A ladik 8 méter hosszú, 2,2 méter széles és 1,2 méter magas; a feltételezések szerint halászásra és szállításra egyaránt alkalmas volt, s akár egyszerre 15 ember is tartózkodhatott rajta.

A radiokarbonos vizsgálatok a hajót i.e. 40-re (plusz-mínusz 80 év) datálták, a ladikon talált szegek és kézművestermékek pedig i.e. 50- i.sz. 50 közé helyezik – ahogy a hajótörzs technikája is ezt támasztja alá. Bár semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valóban Jézus utazott vele, elgondolkodtató, hogy a Megváltó akkoriban a Galileai-tenger mentén élt, a hajózás pedig fontos szerepet játszott életében és tanításában.

A keresztények számára azért is volt fontos a ladik megtalálása, mert az evangéliumok szerint Jézus első tanítványai halászok voltak, Isten fia pedig a hajó tetejéről intézte beszédeit hallgatóságához. A zsidók pedig testközelből szemlélhették meg, milyen típusú hajó szolgált az i.sz. 1. században a halászathoz és a közlekedéshez a Galileai-tengeren, hiszen addig csak a római szerzők, a bibliai leírások és a mozaikok révén volt fogalmuk erről.

Vár a júdeai hegyekben

A Holt-tenger mellett, Izrael területén álló maszadai erődöt Nagy Heródes (i.e. 73-i.e. 4) eredetileg téli pihenőhelynek szánta, miközben arra is gondolt, hogy az építmény biztonságot nyújtson egy esetleges zsidó felkelés, vagy római támadás ellen. Az egyetlen hatalmas, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült erőd luxuspalotákkal, barakkokkal, raktárokkal, fürdőkkel és – mivel saját vízforrással nem rendelkezett – ciszternákkal büszkélkedett; az erőd a tengerszinttől 60 méteres magasságban (a Holt-tengertől számítva 400 méterre) helyezkedett el.

A helyszínt 1842-ben azonosították, de csak 1963 és 1965 között tárta fel Jigael Jadin izraeli régész. A távolságok és a száraz időszak miatt gyakorlatilag kétezer éven át háborítatlan maradt, a rómaiak nyugati oldali rámpáját még meg lehetett mászni. Az épületek restaurálása azóta tart: felújították Heródes két palotájának falfestményeit és a római fürdőket, de azonosították és helyrehozták a zsinagógát, a raktár- és lakóépületeket is, s még megvan a római ostromsánc, illetve a falakon kívül épült 11 római barakk is.

A jól ismert történet szerint az Eleázár ben Jáir vezette maroknyi zsidó felkelőcsoport i.e. 72-ben a megközelíthetetlen erődöt választotta a rómaiakkal szembeni ellenállás utolsó bástyájának. Nagyjából 960 zsidó: férfiak, nők és gyermekek vették be magukat az erődbe, de a nyolc-kilencezer római legionárius ellen esélyük sem volt. A szinte bevehetetlen vár több mint három évig állt ellen a római támadásoknak. Végül a megmaradt zelóta védők tömeges öngyilkosságba menekültek, hogy ne kerüljenek élve az ostromlók kezére.

Az öngyilkosság történetét az első századi zsidó történetíró, Josephus Flavius örökítette meg, ám azt korábban többször is kétségbe vonták, és ma több szakértő úgy gondolja, hogy a műben az eredeti történetet vagy nagyon felnagyították, vagy sosem történhetett meg. A régészeti eredmények már eddig is többször cáfolták Josephus elbeszélését: a történetíró például a két feltárt palota közül csak egyről tesz említést, 960 áldozatról beszél, de csak 28 ember csontvázát találták meg, s miközben több épület is leégett, ő csupán egy tűzesetet említ.

Mit mutat a Madaba-térkép?

Az 1884-ben a jordániai Madabában felfedezett, a város nevét viselő térkép az eddigi legkorábbi kartográfiai ábrázolása a Szentföldnek. A nagyjából 560-565 között készült mozaiktérkép Dél-Szíriától Egyiptomig mutatja be a régiót. A mozaik ma már a görög-ortodox Szent György-templomban található, ugyanis 1986-ban a romok fölé egy bizánci templomot építettek.

Egy része megsérült, de Jeruzsálemet például csodálatos részletességgel ábrázolja: tisztán felismerhető az óváros legfontosabb részei, így a Damaszkuszi kapu, az Oroszlán kapu, az Aranykapu, a Cion kapu, a Szent Sír templom, vagy éppen Dávid tornya. De hasonlóan részletes Náblusz, Gáza és Askelón városa is.

A mozaik jelentőségét mutatja, hogy általa több, a Szentírásban található helyet sikerült azonosítani, s a Madaba-térkép volt az, amelynek segítségével feltárásokat végeztek Jeruzsálem zsidó negyedében, illetve a mozaikból kiindulva kezdték meg Szodoma és Gomora egyelőre sikertelen lokalizálását is.