Sikító múmiák és lefejezett vikingek: rémisztő régészeti felfedezések

A régészek élete nem csak játék és mese: a legtöbb felfedezés megfilmesítése bizonyára maga után vonná a 18-as karikát. Olyan régészeti leletekből válogattunk, amelyek feltárása gyomorforgató, undorító, meghökkentő vagy éppen elszomorító lehetett.

Sikító múmiák

1886-ban Gaston Maspero, az Egyiptomi Régészeti Szolgálat vezetője igencsak különös felfedezést tett, amint egy múmiát csomagolt ki. Már az önmagában furcsa volt, hogy a test juhbőrbe volt csomagolva, amely állatot ugyanis az egyiptomiak tisztátalannak tartották. Az elhunyt keze és lába tisztázatlan okból kifolyólag meg volt kötözve. Mikor Maspero a fejéhez érkezett, a fent látható kép tárult a szeme elé: egy „sikíltó múmia”.

Egy másik "sikító múmia"

A szakemberek akkor arról beszéltek, hogy valószínűleg haláláig kínozták a szerencsétlen egyiptomit, de az is lehet, hogy még előtte élve eltemették. A legutóbbi kutatások azonban már jóval prózaibb magyarázatot kínálnak: ha a mumifikálás során az alany állkapcsa nincs megfelelően leszíjazva, a procedúra során természetes módon kinyílik, s igen ijesztő állapotba kerül. Erre azonban a legtöbb esetben odafigyeltek a mumifikálást végző szakemberek.

Lefejezett vikingek sírgödre

A brit régészek a dél-angliai Dorset mellett egy régi út közelében ástak, amikor egy tömegsírba botlottak: 54 lefejezett viking katona maradványait tárták fel. Igencsak különös volt, hogy az egyes csontokat, koponyákat, lábszárcsontokat, valamint az alkar csontjait elkülönített gödrökben temették el.

A régészek első elmélete szerint a falut vikingek támadták meg, de az északi hódítók húzták a rövidebbet, s a felkészült falusiak egytől-egyig kardélre hányták őket. A holttesteket meztelenre vetkőztették, feldarabolták, majd eltemették a testrészeket. Azonban ez az elmélet nem magyarázta meg, hogy a szerencsétlen vikingek feje miért volt hajszálpontosan ugyanott elmetszve a nyakukról. Utóbb módosítottak a kutatók az elméleten: valószínűleg nem a felbőszült falusiak vágták le a fejeket, hanem egy szigorúan ellenőrzött rituálé keretében áldozhatták fel a harcosokat.

Csak a moák

1986-ban egy kutatócsapat ereszkedett le az új-zélandi Mount Owen sziklás lejtőin azzal a szándékkal, hogy feltérképezze a hegy alatt rejtőző hatalmas barlangrendszert. A régészek egy rakás rejtélyes csontot találtak, amelyen az aszott szövet még mindig frissnek tűnt.

Mint később kiderült, az expedíció tagjai a háromezer év óta kihalt moa egyik egyedének természetes úton mumifikálódott maradványaira bukkantak. A moafélék vagy moák egykor Új-Zéland szigetein éltek, hatalmasra nőtt röpképtelen madarak voltak, amelyek létezését a hegynek is a nevét kölcsönző Richard Owen a 19. század közepén fedezett fel.

Az elsüllyedt koponyák sírja

2009-ben a régészek a svédországi Motala város melletti, már régóta kiszáradt ősi tómederben az állatcsontok, kőeszközök mellett tíz darab nyolcezer éves koponyát találtak, amelyek egykori gazdái a kisgyermektől az aggastyánig szinte minden korosztályt képviseltek. Később a tó alján egy 11. koponyára is ráleltek, amelynek belsejében a többi csontmaradványból való darabkákat találtak. A szakértők egy igen brutális mészárlás kései tanúi lettek: a tettes (vagy tettesek) az egyik áldozat fejével verhette agyon a többieket, majd rájuk gyújtotta a kunyhót.

Csecsemők csatornája

Egy régészcsoport az izraeli Ashkelon római és bizánci fürdőháza alatti csatornarendszerben végzett kutatást, ahol egyre másra kerültek elő az apróbbnál apróbb csontok, majd végül kis koponyákat is kiforgatott az ásó. Hamarosan kiderült, hogy ezt a csatornát a rómaiak egykoron kifejezetten arra használták, hogy nem kívánt újszülött gyermekeik holttestétől megszabaduljanak.

Közel száz csontvázhoz tartozó maradványokat tudtak elkülöníteni a kutatók, akik a vizsgálatok előtt úgy gondolták, bizonyára nagyrészt leánygyermekek csontjaival fognak találkozni, akiket az édesanyjuk azért taszítottak el maguktól, mert férjeik fiú utódokat akartak. Azonban az elemzések pont az ellenkezőjét állapították meg: a maradványok között a fiúk képviseltették magukat nagyobb számban, ami alapján a szakértők egy még bizarrabb elmélettel álltak elő: a prostituáltak ide dobhatták fiaikat.

Lápi testek

Az Észak-Európa mocsaraiban található ún. lápi testek számát megbecsülni sem tudjuk. A konzerválás szemszögéből nézve kiváló körülmények (magas savtartalom, alacsony hőmérséklet, oxigénhiány) biztosítják a véletlenül a mocsárba került, vagy szándékosan oda helyezett ókori vagy középkori testek állagának megőrzését.

Ezek a maradványok nagyrészt gyilkosságok áldozataiból származnak, akiket általában feláldoztak. A képen látható test története jól jellemzi a több mint ezer évvel ezelőtti északi viszonyokat: a dániai Grauballében megtalált férfi egy rosszt termést hozó évet követő télen halt meg, s a következő év jó terméséért „adták oda” a mocsárnak. Mindezt alátámasztja az a tény, hogy állán borosta nyomait találták meg, ami azt jelzi, hogy elfogása után néhány napig nem engedték megborotválkozni, illetve hogy sírhelye egy megszentelt terület kellős közepén állt.

Vegyi fegyver az ókorban

A 3. századi római-perzsa konfliktus egyik ütközete során alkalmazott gáztámadás lehet a legkorábbi olyan eset, amelyről sikerült bebizonyítani, hogy már az ókorban is használtak vegyi fegyvereket. Kétezer évvel ezelőtt tizenkilenc római katona a szíriai Dura-Európosz városát készült volna megvédeni, de legnagyobb meglepetésükre nem a perzsák, hanem egy fekete füst állta útjukat. A katonák fegyvere hatástalannak bizonyult a láthatatlan ellenséggel szemben, a római harcosok szinte azonnal megfulladtak. Mellettük egy perzsa katona is szörnyet halt – valószínűleg ő volt az, aki a mérges gáz „csapját” megnyitotta.

A petrolkémiai tüzek használata gyakori volt a Közel-Keleten, mivel a hadviselő felek könnyedén jutottak gyúlékony naftához és kátrányhoz. A legkorábbi példa i. e. 189-ből származik, amikor a görögök csirketollakat égettek, s hozzá fújtatókat használtak, amellyel a rómaiak alagútját gázosították el – így könnyen elképzelhető, hogy Duránál is valami ilyen jellegű támadás történt.

Amint a perzsák észlelték a rómaiak közeledését, csapdát állítottak: tüzet gyújtottak a saját alagútjukban, majd ként és kátrányt irányítottak feléjük. Ez a rómaiak gyomrába már kénsavként került be, amitől azonnal meghaltak, de az ott maradt perzsa harcos is életét vesztette. Látva társaik vergődését, a várakozó rómaiak visszafordultak, s mire az alagút kitisztult, a perzsák könnyedén lerombolhatták az ellenfél által épített rejtett útvonalat.