Befolyásos tanácsadók a középkortól a hidegháborúig

Ki a jó tanácsadó? Aki egyszerűen tanácsokat osztogat, aki valamilyen tisztsége révén meg is valósítja azt, vagy esetleg az, aki teljesen befolyása alá vonja feljebbvalóját? Mindháromra találhatunk példát a történelemben. Összeállításunkban öt híres tanácsadót mutatunk be a középkortól a 20. századig.

Sir William Marshall

Pembroke első grófja, másik nevén: William the Marshal (1147-1219) az egyik leghíresebb és legsokoldalúbb angol katona és egyben „állami tanácsadó” volt a középkori Angliában, Stephen Langton canterbury érsek jellemzése szerint a „legnagyobb lovag, aki valaha élt”. Hosszú élete során négy angol királyt is szolgált – II. Plantagenet Henriket, Oroszlánszívű Richárdot, Földnélküli Jánost és III. Henriket –, s ezalatt az idő alatt az ismeretlenségből Európa egyik legerősebb, leghatalmasabb és mindemellett talán leglojálisabb földesurává lépett elő.

William volt Földnélküli János angol király – mai kifejezéssel élve – főtanácsadója is. Habár a két férfi viszonya az 1200-as évek elején sokszor igen hűvös volt, s a király miatt a grófnak többször is a bíróság elé kellett járulnia birtokügyletei miatt, William mindvégig hű maradt az uralkodóhoz, habár egyre több nemes lázadozott ellene, s a gróf támogatta a társadalmi feszültség oldását biztosítani igyekvő Magna Charta kiadását is.

János király annyira megbízott benne, hogy a halálos ágyán rábízta kilencéves fia, a leendő III. Henrik sorsát is. A gróf tartotta szavát, s meglett kora ellenére is fiatalos lendülettel vetette bele magát a politikába, a gyermekkirály, illetve a helyette kormányzó régens (amelynek tisztét maga töltötte be) ellen lázadozó főurak és az országra rontó franciák elleni csatározásokba.

Niccolò Machiavelli

Machiavelli, korának egyik legnagyobb gondolkodója ifjúkorában falta a könyveket, s mivel mindenevő volt (a lovagregényektől a Biblián át a legunalmasabb jogi szakkönyvekig szinte mindent elolvasott), műveltsége a kora újkor hajnalán az egyik legnagyobb lehetett a háborúk dúlta Európában. A jogi egyetemről friss diplomásként kilépő Machiavelli tehetségére sokan felfigyeltek, s tanácsadói megbízatása hamar körvonalazódni látszott.

Kezdetben a köztársasággá váló Firenze kancelláriájának titkára, majd a Tízek Tanácsának tagja lett. A művelt férfiú a kontinens számos pontján megfordult, ami látóköre szélesítését segítette. Machiavelli már a 16. század elején Itália egyesítéséről álmodott, jóval megelőzve korát, hiszen az Olasz Királyság létrejöttére még több mint 350 évet kellett várni.

Miután a Mediciek visszafoglalták Firenzét, a titkárnak távoznia kellett posztjáról, s rövid ideig fakereskedésből tartotta fenn magát. Ám a híres uralkodócsalád tagjai hamar felismerték, hogy saját és a gondolkodó céljai végtére is ugyanazok, csak a Mediciek Itália egyesítését a saját uralmuk alatt képzelték el, így gyakran kikérték véleményét az állam- és a külügyekben.

Machiavelli nem ragadt le az egyik oldalnál, s olykor az ellenséges Borgiákat is hasznos tanácsokkal látta el, de gyakran a firenzei színházak is kikérték a bölcs ember véleményét. Főként olasz területeken tevékenykedett, bár fő művét, az időtállónak bizonyuló A fejedelem című munkáját bármelyik európai uralkodó kezébe vehette.

Richelieu bíboros

Armand-Jean du Plessis de Richelieu családja a családfő halála és a rossz gazdasági vezetés miatt nehéz időszak elé nézett. Ahhoz, hogy a fő jövedelmi forrásul szolgáló luconi püspöki birtokot megőrizhessék, sürgősen püspökké kellett szentelni a család egy tagját, ez pedig Armand-Jeanra várt, akit vonzott a tudomány és az egyházi pálya. Miután megkedveltette magát V. Pál pápával, hihetetlenül fiatalon, mindössze 22 esztendősen püspök lett.

Éles esze miatt, illetve mivel a hatalom érdekeit tartotta szem előtt, hamar bekerült a királyi tanácsba, s nemsokára a gyerekkirály XIII. Lajos felesége, Ausztriai Anna lelkésze lett, majd a külügyek irányítását is rábízták. Később egy puccs során száműzték az udvarból, azonban rájöttek, hogy szinte csak ő képes lecsillapítani a lázongó tömeget, így a király visszahívta. Négy éven át folyó tárgyalások és heves viták után a megegyezés egyik pontjaként Richelieu-t jelölték bíborosnak. A bíboros 1624-ben kereskedelmi és tengerészeti államtitkár és a Királyi Tanács feje lett. 1628-ban létrehozták számára a főminiszteri posztot, hatalma kiszélesedett. Két fő célja a korlátlan királyi hatalom és az európai francia hegemónia megteremtése lett.

Külpolitikája a spanyol és német Habsburgok hatalmának gyengítésére irányult. A nemes cél érdekében mindent bevetett, sokszor saját maga vezette a francia csapatokat az ellenség ellen. Az anyakirályné, Medici Mária szerette volna leváltatni az államügyekben egyre nagyobb befolyást szerző Richelieut, de XIII. Lajos ragaszkodott hozzá; az édesanyja ekkor Németalföldről próbált lázadást szítani, de a bíboros meghiúsította szándékát.

Támogatásával katolikus missziók jöttek létre Afrikában, Amerikában és a Közel-Keleten, ezek a későbbi francia gyarmatbirodalom alapját jelentették, a holland hajók vásárlásával pedig lerakta a francia kereskedelmi és haditengerészet cövekeit. Ő tette hazáját európai nagyhatalommá, ugyanakkor soha nem riadt vissza az önkényuralmi eszközök használatától, a modern nemzetállam és a modern központi hatalom mellett a modern titkosszolgálatok alapítóját is benne tisztelhetjük. A történészek egy része a monarchia hazafias támogatóját látja benne, míg mások a hataloméhes cinikust - ezt a nézetet erősíti Richelieu ábrázolása is Dumas A három testőrében. Hazájában azonban egyöntetű elismerés övezi emlékét, csatahajót és hajóosztályt neveztek el róla, sőt eredetileg az ő nevét viselte volna az első francia atommeghajtású anyahajó, ez a megtiszteltetés azonban végül Charles de Gaulle-t érte.

Raszputyin

Az egyik eldugott szibériai faluból származó Raszputyin fiatalkorában nem vetette meg az italt, így társai sokszor „részeges Griskának” becézték. Később vándor szerzetesnek állt, majd 1903-ban, miután megérkezett Szentpétervárra, a miszticizmus felé nyitott arisztokrácia és városi elit ünnepelt embere lett. A főként nőkből álló, hatalmasra duzzadt rajongótábora gyakran Szentpétervár fürdőiben rendezett szertartásszerű orgiákon „szabadult meg” bűneitől.

Raszputyin politikai pályafutása 1905-ben kezdődött, amikor hipnotizőri képességét felhasználva a vérzékenységben szenvedő trónörökös, Alekszej betegségének tüneteit le tudta csillapítani. A hálás cári pár politikai, kormányzati kérdésekben is egyre többször hallgatott Raszputyinra, aki hamarosan a hatalom középpontjába került. Beleszólt a miniszterek kijelölésébe és az orosz ortodox egyház vezetőségének, a Szent Szinódus tagjainak a kiválasztásába is.

A parasztból lett szerzetes növekvő hatalma egyre több embernek szemet szúrt a cári udvarban. 1916-előtt két alkalommal is megpróbálták megölni az „őrült papot”. Az első gyilkossági kísérlet egy szerzetes és egy püspök számlájára írható, akik feszületekkel próbálták agyonverni a „Gonoszt”, majd pár évvel később egy feltehetően felbérelt prostituált akarta leszúrni a hatalomtól megrészegedő, és egyre inkább züllött életmódot folytató orgia-királyt. Hírnevét nem csak életvitele, hanem háborúellenes magatartása is csorbította. Ellenfelei neki tulajdonították az udvar „hazafiatlan viselkedését”, és azt híresztelték, hogy szerelmi kapcsolatra lépett a cárnéval.

1916. december 30-án a mágust végül elérte a végzete. Feliksz Juszupov herceg vacsorára invitálta Raszputyint, aki elfogadta a meghívást. Juszupov ciánnal mérgezett borral és süteménnyel kínálta vendégét, aki a tekintélyes adag elfogyasztása ellenére sem fordult az asztal alá. Az elképedt herceg végül pisztollyal hátba lőtte a mágust. Juszupov és összeesküvő társai ujjongtak, azonban örömük nem tartott sokáig, mert az „őrült pap” hamarosan talpra állt, és támolyogva a kijárat felé indult. Ekkor egy másik nemes fejbe lőtte, majd a biztonság kedvéért a konspirátorok összeverték és a jeges Néva folyóba dobták áldozatukat. Raszputyin szívósságát bizonyítja, hogy a boncolásnál vizet találtak tüdejében, ami a fulladásos halál jele, azaz a hipnotizőr feltehetően még életben volt, amikor a folyóba hajították.

Kissinger

A németországi születésű, a mai napig akcentussal beszélő Henry Kissinger a második világháborúban az amerikai belső elhárításnál dolgozott, a világégést követően pedig a Harvardon tanult, egy anekdota szerint ő volt az egyetlen a nagy múltú egyetem történetében, aki színötössel („A” jegyekkel) végezte el tanulmányait. (egy „B” az utolsó évben becsúszott neki, ám ez mit sem von le tehetségéből.)

Az 1950-es években állami cégek tanácsadójaként dolgozott, 1960-tól Nelson Rockefeller, New York állam kormányzójának tanácsadója lett, majd Nixon 1968-ban felkérte nemzetbiztonsági tanácsadójának, amely pozíciót 1969-tól hat éven át töltötte be, még a Watergate-botrány sem ingatta meg helyzetét. 1973 és 1977 között az Egyesült Államok külügyminisztere volt, így személye nagyban meghatározta a hidegháborús amerikai külpolitikát

Részben neki köszönhető a vietnami háború 1973-as befejezése, amiért még abban az évben Nobel-békedíjat kapott. Kissinger dolgozta ki az ún. détente tervét, amely során jelentősen csökkent az USA és a Szovjetunió közötti háborús feszültség. A tanácsadónak köszönheti a világ a SALT-tárgyalásokat, aminek következtében a két szuperhatalom közös fegyvercsökkentésbe fogott, illetve az ő érdeme a Kínához és az Egyiptomhoz való amerikai közeledés is.

Tevékenységére igen negatív fényt vetett a latin-amerikai országokhoz, főként Chiléhez való hozzáállása, ahol tanácsára komoly anyagi támogatást nyújtott a Fehér Ház a kommunista hatalommal szembeni jobboldali tüntetőknek. Az indulatokat lekezelő, Chile szuverenitását lenéző nyilatkozatai csak tovább korbácsolták. „Nem értem, hogy miért kellene állnunk és néznünk, ahogy egy ország kommunistává válik polgárai felelőtlensége folytán” - fogalmazott Kissinger, aki az indiai-pakisztáni háborúval kapcsolatban is erős kijelentéseket tett, miután az indiaiakat „köcsögöknek”, Indira Gandhit pedig „ribancnak” nevezte.