Kádár nem volt a nők bálványa
Kádár János életében több nő is kiemelkedő szerepet játszott: édesanyja, Csermanek Borbála és felesége, Kádár Jánosné Tamáska Mária, akinek alakját Kornis Mihály balladában örökítette meg. Az egykori pártvezérről még a rosszindulatú utókor sem állította, hogy Casanova lett volna.
A harisnyagyárban
Politikusi pályafutása során Kádár János kevésszer látogatott el többségében nőket foglalkoztató gyárakba, 1968. október 24-én a Budapesti Harisnyagyárban, 1984. július 25-én pedig a Habselyem Kötöttárugyárban tette tiszteletét. Míg az első látogatás egy pusziról – amelyet az egyik munkásnő adott az ország vezetőjének –, a második alkalom arról a fotóról híresült el, amelyen az ország első embere – talán elfeledkezve a protokoll-előírásokról – önfeledten bámulta a divatbemutatón a fiatal manökent, Sütő Enikőt. A politikus szájából lógott az elmaradhatatlan cigaretta. A cigarettának egy másik képen is nagy szerepe volt, amikor az ünnepelt színésznő, Törőcsik Mari adott tüzet a politikusnak.
Az 1968-as harisnyagyári látogatásnak elsősorban politikai jelentősége volt: az első titkár a csehszlovákiai magyar katonai bevonulás után ekkor szerepelt először nagy nyilvánosság előtt. A gyárlátogatáson szó esett a politikáról is, de – a korabeli filmfelvételek tanúsága szerint – Kádár János tudatos fogyasztóként is viselkedett: a gyár termékei közül értelemszerűen a zoknik keltették fel érdeklődését. A kötöde műhelyfőnöke elmondta, hogy ők elsősorban exportra termelnek. Kádár váratlanul kiemelt egy zoknit a kupacból, és a következőket mondta: „Ezt szeretem én viselni, csak ritkán jutok hozzá”. Majd egy másikra mutatott: „Ilyen nekem is van”. Érdekes, annak ellenére, hogy az ország egyetlen harisnyagyárába látogatott el, eszébe sem jutott szóba hozni, hogy felesége milyen harisnyát visel, és hozzájuthat-e olyanhoz, amilyet szeretne, netán elégedett-e az áru minőségével.
A látogatásról a Nők Lapja is tudósított. Az „Otthonos vendég a gyárban” című cikk tanúsága szerint az újságírót félrehívta az egyik munkásnő, a 11–es kötöde brigádvezetője, M. Jánosné és elárulta, hogy Kádár Jánosban elsősorban kedvességét, közvetlenségét kedveli. Kádár jó arcmemóriáját gyakran emlegették munkásnő visszaemlékezőim is, azonban érezték azt is, hogy a rendszerváltás után már nem illik azt a politikust isteníteni, aki szovjet tankokon érkezve leverte az 1956-os forradalmat.
A már említett 1984-es gyárlátogatásról tudósító „Habselyem” című üzemi lap cikkének tanúsága szerint viszont Kádár János ekkor már kevésbé érezhette magát otthonos vendégnek a gyárban: a munkásnők ugyanis kritikát is megfogalmaztak neki. Arról panaszkodtak, hogy mennyire keveset keresnek, fizetésükből ők nem tudnak borravalót adni, ruhájukat vegytisztítóba vinni, esetleg mirelit terméket vásárolni. Ezért sokakat csábítanak át a gyárból a többet fizető, könnyebb munkát ajánló kisiparosok. Az eseményről a Nők Lapja - „Pesterzsébeti látogatás” címmel - csak fényképes riportban számolt be. Az utóbb híressé vált MTI fotót nem közölték. A hetilap szerkesztői a sütőenikői idomokon elidéző pártvezér bemutatása helyett inkább a kevesebb kockázattal járó „Szvetlana Szavickaja első nőként űrsétát tett a világűrben” címmel közöltek rövid cikket.
A fiatal férfi
A fiatal Kádár Jánost nők társaságában láthatjuk egy fényképen, amikor Kaszab-Esernyőgyár munkatársnőivel kirándul ment. A hat, sorban álló lány mögött a későbbi politikus az utolsó, kezét könnyedén az előtte álló legutolsó leány vállára helyezi. Későbbi titkárnőjének azonban mégsem őt választotta, hanem a sorban harmadik leányzót.
Házassága előtti magánéletéről Pető Andrea Nőhistóriák című kötetében olvashatunk egy történetet. Eszerint a D.P.-ként jelzett Döme Piroskát visszaemlékezésének megírására a politikus halálhíre késztette. 1940-es évek eleji szerelmi románcukat a puritanizmus jegyében írta meg, kedvesét olyan férfiként jelenítette meg, aki még egy krumplinyomót sem fogadott el tőle, s Kádár nem költözött a válófélben lévő nőhöz, annak ellenére sem, hogy egy ágyban volt kénytelen aludni öccsével. (Csermanek Jenő egyébként nem sokkal a második világháború után tragikus körülmények között hunyt el: leszakadt az az erkély, amelyen állt.)
Azonban a nő önálló háztartásában segített (villanyt is szerelt), tehát igazi férfiként állt helyt a mindennapokban. A párt, az illegalitás, az azzal járó életveszély összekötötte, társadalmi helyzetük azonban szétválasztotta őket: a kispolgári család nem fogadta be a munkásfiút, csúfolódtak piros nadrágján. A visszaemlékező, az egykoron szerelmes nő azt is hangsúlyozta azonban, hogy a férfit sokkal inkább a mozgalom érdekelte, és legendás volt az önfegyelme. Érzelmei egyetlen alkalommal uralkodtak el rajta, édesanyja temetésén, amikor úgy zokogott, mint egy gyermek. Döme Piroska a második világháború után – visszatérvén a koncentrációs táborból – még találkozott a szeretett férfival, azonban kapcsolatukat nem újították fel s csak távolról figyelhette évtizedeken át az ország első emberét, akinek felesége szintén elvált asszony volt.
A puritán férj
A fentebb idézett zoknis sztori is szimbolikusan jeleníti meg Kádár János viszonyát a nőkhöz. A köztudatban puritán pártvezérként megjelenő politikus mellett ugyanis a feleségén kívül ritkán lehetett más nőt látni, s maga Kádár Jánosné is – annak ellenére, hogy kosztümjeit a Rotschild Szalonból is rendelték – nem kimondottan First Ladyként jelent meg az ország vezetője mellett. Ruhaviseletében és külső megjelenésében sokkal inkább Nyina Hruscsovára, mint Raisza Gorbacsovára hasonlított. A Kádár Jánosról és feleségéről készített legismertebb, leggyakrabban szerepeltetett fotók is inkább időskori ábrázolások. Ezek közül a leggyakrabban publikált az, amelyiken a bukott politikus feleségével távozik a pártértekezlet után.
Mindenesetre Kádár Jánosnak nőkhöz fűződő viszonyáról kortársai semmit sem pletykáltak s ma sem lehetne újonnan felbukkanó dokumentumokkal megtölteni a bulvárlapok hasábjait. Hivatalos életrajzírói magánéletéről csak érintőlegesen szólnak, így megfelelve annak az elvárásnak is, hogy a politikus politikai tetteiről legyen híres, ne a magánéletéről – annak ellenére, hogy az embereket sokkal jobban érdeklik a hálószobatitkok, mint a nagy politikai döntések háttere. Manapság is sokkal olvasottabb egy olyan cikk, amely a Kennedy fivérek Marilyn Monroe-hoz fűződő esetleges kapcsolatáról szól, mint JFK elhíresült berlini beszédéről.
Kádár János és Kádár Jánosné 1954-1964 közötti levelezése fennmaradt, ezek egy részét Huszár Tibor Kádár Jánosról szóló politikai életrajzában elemezte. A levelekben első olvasásra meglepő a viszonylag távolságtartó hangnem. A feleség férjét sokszor „Jánoskámnak” nevezi. Politikai kérdésekről alig írtak egymásnak, azonban a sorokat átfűti az egymás iránt érzett aggodalom, gyengédség: Kádárné például aggódott, férje nehogy megfázzon a vadászaton. Leveleikbe beszüremkedtek családi problémák is: egyik rokonuk kórházi kezelése és az azzal járó nehézségek (a feleség tanácsa, hogy az infúziót kapó beteg nyalogasson citromot, amit viszont szerezni kell, mivel a hiánygazdaságban nem lehetett bárhol megvásárolni a savanyú gyümölcsöt). A levelekből és a börtönévek alatt férje mellett feltétel nélkül kitartó asszony magatartásából egy olyan házasság képe bontakozik ki, amelyben a felek sírig tartó véd- és dacszövetséget kötöttek egymással, és ezt nem is rúgták fel soha. Kádár János házasságon kívüli kapcsolatáról nem tudunk.
A Huszár Tibor válogatta Kádár-levelezésben természetesen találhatók más nők (értelmiségiek, politikusfeleségek) levelei is, azonban ezek nem a férfinak, hanem a politikusnak szólnak: vagy hivatalos ügyekben íródtak, vagy elsősorban segítséget kérnek, vagy kapott segítséget (pl. lakást) köszönnek meg. Farkas Mihályné például börtönben raboskodó férje szabadon bocsátását kérte, Jánosi Ferencné, Nagy Imre leánya pedig a börtönben sínylődő férje körülményeinek javítását. Sólyom Ildikó, a koholt vádak alapján kivégzett Sólyom László tábornok leánya a kapott lakást köszönte meg, Radnóti Miklósné pedig a találkozásukat.
Kádár, a nőpolitikus
1957 júniusában, amikor Kádár a párt országos értekezletén a hozzászólásokra válaszolt, hangsúlyozta, hogy nem tartja jónak, hogy a küldötteknek mindössze 6 százaléka nő. Ezért azt javasolta, hogy amíg nem változik kedvezően e helyzet, ha egy funkcióra férfit és nőt is jelölnek, egyenlő feltételek esetén a nők javára döntsenek.
Az MSZMP IX. kongresszusán (1966) tartott beszámolójában kiemelte: „Hazánkban a nők egyenjogúsága törvény”. E megállapítás jól illeszkedett a korszak hivatalos beszédmódjába, amely a nők egyenjogúságát hirdette az élet minden területén. Azonban öt évvel később, a X. kongresszus vitabeszédében arról szólt, hogy „eleven, égető kérdésekben” még nem született megoldás, így például nem érvényesül az „egyenlő munkáért egyenlő bért elve”, nehezen kerülnek nők vezető posztokba és kevés bölcsődei, óvodai férőhely van. Hangsúlyozta azt is, hogy rosszul értelmezik az egyenjogúságot azok, akik nem köszönnek előre a nőknek és nem adják át nekik a helyüket a villamoson.
Részben a népesedési problémák enyhítésére 1967-ben bevezetett gyes nyomán, 1969-ben átfogó vizsgálatot kezdtek a nők helyzetéről. Már az 1958-as munkásvizsgálatnál bevált módszerekkel dolgoztak: pártfunkcionáriusok, szakszervezetisek és a Magyar Nők Országos Tanácsának aktivistái kérdezték a nőket helyzetükről. A jelentéseket összegezték és 1970-ben megszületett a Központi Bizottság határozata, melyet az 1970. február 18-19-i ülésen fogadtak el. A határozat sajtóvisszhangja szerint bár a nők egyenjogúsága deklarálva van, tudati és gazdasági tényezők hátráltatják annak érvényesülését.
A határozat nyilvánosságra hozatalával egyidőben két vita is zajlott a Nők Lapja hasábjain, amely az egyenjogúság nem érvényesülését vizsgálta. Egyrészt a „Milyen az ideális nő? – Nőideál 1970-ben” sajtópolémia hozzászólói sokszor foglalkoztak a háztartási terhek egyenlő megosztásával. F. Gáborné, aki férjében „eleven érdeklődésű, derűs embert” ismert meg, arra panaszkodott, hogy hiába osztották be napokra, ki mikor vasal, takarít, a férje egyre többet követelt tőle: nemcsak azt, hogy egyetemre járjon, hanem iratkozzon be spotkörbe. A férje ugyanis azért aggódalmaskodott, hogy az asszony alakja tönkremegy és 10 év múlva már nem fogja tudni szeretni. E házaspár a gyermek születése után el is vált. Egy másik hozzászóló, F. Lajosné Orosházáról szintén a terhek nem egyenlő megosztására panaszkodott. Szerinte az ő férjének az lenne ideális feleség, aki mesével ringatná álomba, mint Seherezádé, majd este 11-kor kiosonna a konyhába, hangtalanul mosogatna, mosna, porszívózna az éjszakában, és reggel üdén és fitten vinné ágyba a reggelit.
Az 1969. december 6-án indított másik vita azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy „Háromévesek lesznek…” a gyes bevezetése óta született gyermekek. És az újságíró úgy vélte, hogy a rendelet hatására vége van annak az időszaknak, amikor „bebugyolált kis csomagokat cipeltek a mamák hajnalok hajnalán Kispestről Óbudára” a bölcsődébe, hogy időben beérjenek a munkahelyükre. Ám az óvodai hálózatot sem bővítették megfelelő mértékben, így mi lesz azokkal az anyukákkal, akik mégsem töltik otthon a 3 évet, és bölcsődébe szándékoznak adni gyermeküket, amely férőhelyeket tekintve az összes bölcsődés korú gyermek 9%-át volt képes akkoriban befogadni. A cikksorozatot végül optimistán zárták le, mivel pénzügyminiszteri rendelet született gyermekintézmények közös létesítéséről, a férőhelyproblémákat azonban ez a döntés mégsem oldotta meg.
Az ország vezetője saját családjában nem szembesült sem a háztartási terhek megosztásának problémájával, sem a gyermekintézmények gondjaival: a házaspárról háztartási személyzet gondoskodott, gyermekük pedig nem született. 1985 márciusában, a XIII. kongresszuson tartott vita összefoglalójában Kádár János mindenesetre családpárti volt: a válások nagy számát olyan valós problémának tartotta, amely meggyötri a gyermekeket, sújtja az asszonyokat. Hangsúlyozta, hogy nagyon jó volna a harmonikus család kultuszát erősíteni a társadalomban.
Ez is érdekelhet
Ami Kádár Jánost és a nőket illeti, egyszerre küzdünk a források szűkszavúságával és bőségével. Mivel azonban a politikus magánéletéről viszonylag kevés írásos dokumentum maradt fenn, az egykori pártvezérről még a rosszindulatú utókor sem lenne képes azt állítani, hogy Casanova lett volna.
