Kisbali László
Pásztó, 1954. április 30. – Budapest, 2009. május 7.
Az 1954-ben a Nógrád megyei Pásztón születő Kisbali László gyermekkorát Nagybátonyban töltötte, az általános- és a középiskoláit is ott végezte. A történelem iránt érdeklődő kamasz 15 éves korában már Hegelt olvasott, s gyakran megfordult tanulmányi versenyeken is, ahonnan rendszerint első helyezésekkel tért haza.
Még le sem érettségizett, de már a Megyei Levéltárban kutatta a nógrádi térség bányászainak mozgalmait, így nem volt kérdés, hogy 18 évesen melyik pályát választja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történelem és népművelés szakjainak óráit látogatta, miután részt vett az egy éves katonai szolgálaton.
1973-ban kezdte el látogatni az egyetemet, szabadidejének legjavát az Országos Széchényi Könyvtárban töltötte az ekkor már esztéta szakos, s minden igyekezetével filozófussá válni akaró Kisbali. Kedvenc filozófusa Immanuel Kant volt.
Diplomázását követően nem tudott elhelyezkedni kutató filozófusként; dolgozott nevelőtanárként és múzeumi kérdezőbiztosként is. Majd jelentkezett az ELTE Szociológiai Intézetének vezetőképzésére. 1984-ben a Pécsi Tudományegyetem újonnan induló „művészettudomány” nevű képzésének vezetője lett.
Az 1990-es évektől kezdve visszatért Budapestre, s a Magyar Iparművészeti Főiskolán (a mai MOME, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) művelődéstörténetet tanított, mellette a Képzőművészeti Egyetemen oktatott. Később az ELTE-n vállalt állást, s a Judaisztika Tanszéken a zsidó asszimiláció eszmetörténetéről tartott előadásokat. Az 1990-es évek első felében a „Ki beszél?” című rovatot vezette a Beszélő nevű liberális hetilapban.
Főbb tanulmányait a Sapere aude! Esztétikai és művelődéstörténeti írások (Szerk.: Szécsényi Endre, előszó: Anghy András, L'Harmattan, Budapest, 2009.) című mű foglalja egybe.
