Háztól házig: királyi családok és házasságok Nagy-Britanniából

Ha az angol uralkodók dinasztikus kapcsolatai kerülnek szóba, elsőre VIII. Henrik magánéleti kalandozásai jutnak eszünkbe. Ez azonban csupán a felszín: előtte is és utána is voltak bőven a brit trónon, akiknek házasságáról van mit beszélni. A sokszor érdekből kötött frigyekről elmondható: többségük boldogtalan, nem egy esetben gyermektelen volt - utóbbi nem minden esetben az asszony meddősége miatt alakult így, hanem mert az uralkodó jobban vonzódott saját neméhez. A királyi család 20. századi kapcsolatai kiváltképp bővelkedtek meglepetésekben, és sajnos válásokban is. Harminc évvel Diana és Károly násza után a Buckingham-palota most ismét ünnepre készül: a brit trón várományosa, Vilmos herceg ma délben oltárhoz vezeti a polgári származású Kate Middletont. A fiatal hölgyre - a nemesi rang hiánya miatt - néhányan pfújolnak a palotában. Ez sem példa nélküli. Az angol királyi házak ezeréves történetében ugyanis már minden megesett.

"Meghalt a király, éljen a király"

A királyság egyik legfontosabb funkciója jogfolytonossága, legfőbb szakaszait pedig a trónra kerülésben, a koronázásban, a házasságkötésben, az utódnemzésben, továbbá a trónutódlás zökkenőmentességének biztosításában jelölhetjük meg. Ugyanakkor a király halálhírének bejelentése, illetve – trónörökösének kikiáltását követően – temetése ugyancsak fontos politikai, társadalmi és kulturális szerepet játszik, az a vizuális kommunikáció fontos eszközének tekinthető.

A korabeli „meghalt a király, éljen a király” felkiáltás pedig messze túlmutatott egy szimpla udvariassági vagy információ-átadási formulánál. Eric Kantorowicz „a király két testéről” írt tanulmányában – a fizikai test mellett – hangsúlyozza a király ún. politikai testének fontosságát, s ennek illusztrálására példának hozza a temetéseken a koporsóra tett, többnyire fából készült királyi mellszobrot, azaz „hű képmást” (effigy), amely az intézmény folytonosságát illusztrálta: a király fizikailag ugyan halott, ám intézménye utóda megkoronázásáig is tovább él, mindvégig jogfolytonos.

A cikk eredetileg a Múlt-kor magazin 2011/1-es, tavaszi számában jelent meg

A királyság legfőbb funkciói közé tartozik tehát a királyi/királynői cím átörökítése, a trónutódlás intézménye, amelynek irányelve a primogenitúra volt, a nőágon történő örökösödést pedig az ún. „száli tv.” (Salic law) szabályozta. A király uralkodása is végződhetett azonban – békés halál és sima trónutódlása helyett – „rosszul”. A legszélsőségesebb eset az angol történelemben egyszer előforduló kivégzés (I. Károly király az angol polgárháború alatt, 1649-ben halt meg ily módon). További példák rögzítik a háborúban lelt halált, a – nehezen bizonyítható – gyilkosságot, a letevést (deposition) vagy a lemondatást (abdication).

Hasonlóképpen a házasság, illetve az örökös(ök) – a primogenitúra miatt lehetőleg fiúörökösök – világra hozásának útjába is számos akadály gördülhetett. Kezdve a házasulandók túl közeli rokonsági fokától, az ehhez kellő pápai különengedélyektől, a legitimitási problémáktól egészen a – fiúgyermek(ek) híján – a lánygyermek trónutódlásának esetleges biztosításáig.

Az anglikán reformációt (1533) követően már a trónörökös vallása is meghatározóvá vált. Az egyházi birtokok 1530-as években történt feloszlatása, majd az elkobzott birtokok a közép-rétegek között való szétosztása után az új (gentry) földbirtokosi-tulajdonosi réteg már az anglikán protestantizmus fenntartásában, a rekatolizáció mindenáron való elkerülésében volt érdekelt, így a trónutódlásban a királyi ház protestantizmusa kiemelt és fokozott fontossággal bírt. Ezt aztán a 17. század polgárháborúját, s a vallási szempontból kétesebb restaurációt követően az ún. középosztály 1688-ban a protestáns (holland) Orániai-ház, illetve az 1701-es trónutódlási törvény révén a szintén protestáns Hannoveri-ház angol trónra ültetésével (1714) biztosította gazdasági-pénzügyi érdekei megőrzésére.

Alább az angol királyi házakat tekintjük át röviden, s egy-egy példán keresztül azok fontosabb házassági, illetve trónutódlási problémáit szemléltetjük, megmutatva, hogy az angol trón jogfolytonossága minden más szempontnál előbbre valónak bizonyult az évszázadok során. S ugyan az angol királyi házak és családok gyakran váltogatták egymást a trónon – a mai napig szaftos történetekkel szórakoztatva az utókort, amelyekből igyekeztünk is összegyűjteni egy csokorra valót –, a monarchia intézménye mindezt mindenkor túlélte, s nem csupán az ország politikai intézményrendszere (alkotmányos monarchia), s vallási szerkezete (az angol király/nő 1533 óta mind a mai napig az anglikán egyház feje), hanem az egyéb gazdasági és kulturális aspektusai is a rendszer fennmaradását, folytonosságát szolgálják.

"Editek útján”

Az Angol-Szász Krónika (Anglo-Saxon Chronicle) szerint a Wessex- (más néven Cerdic-) házat az 519 és 534 között uralkodott Cerdic királyról nevezték el, s eleinte az Anglia déli területei (Wessex) felett uralkodó királyokat értették alatta. Legismertebb uralkodója a 9. században élt I. (Nagy) Alfréd volt, aki a dán invázió visszaszorításával párhuzamosan nagyobb területekre is kiterjesztette a ház fennhatóságát.

Hitvalló Edward

A normann hódítás (1066) előtt a Wessex-ház utolsó uralkodói közé tartozott Hitvalló Edward is, aki 1045-ben Wessex-i Editet (1029-75) vette feleségül. Házasságuk azonban meddő volt, egyes egyházi krónikaírók szerint ennek oka Edward cölibátusa lehetett. A legenda szerint Edit családja, a Godwins família iránti ellenszenve miatt nem akarta ugyanis a frigyet elhálni. Amikor Edward száműzte Edit családját Angliából 1051-ben, a nőt kolostorba záratta, de a Godwinek visszatérését követően, 1052-ben visszaállították felesége státuszát, sőt, Edward belső tanácsosi körébe is bekerült.

Hitvalló Edward halála után, 1066-ban Edit bátyja, Harold Godwinson, más néven II. Harold került Anglia trónjára. II. Harold húsz éven át élt vadházasságban, ún. „dán módra” Edith Swannesha-val, akitől hat gyermeke született, az egyház azonban e frigyet nem fogadta el érvényesnek. Vitalis krónikája szerint Harold ugyan hivatalosan eljegyezte Hódító Vilmos lányát, Adelizát, de sosem vette nőül. Helyette trónra kerülését követően, 1066-ban Mercia grófjának lányát, egy másik Editet vett feleségül.

Két fiuk született, akik apjuk halála után Írországba menekülve sikertelen lázadást szítottak a normannok ellen. II. Harold tíz hónapig ült az angol trónon, mielőtt 1066. október 14-én Hódító Vilmos megölte a hastingsi ütközetben. Harold azon három angol király egyike – Oroszlánszívű Richárd és III. Richárd mellett –, aki csatában vesztette életét. Hódító Vilmos, a Normandiai-ház első uralkodójaként 1066 karácsonyán királlyá koronáztatta magát a Westminsteri Apátságban. A normann hódítást a Godwin család tagjai közül egyedül Wessex-i Edit élte túl. Férje, Hitvalló Edward mellett temették el a Westminsteri Apátságban. (A művészettörténész Carola Hicks nemrégiben Editnek tulajdonította a normann hódítást képekben megörökítő Bayeaux-i faliszőnyeget.)

A Wessex-ház utóda, a Normandiai-ház (1066-1154) nem csupán a feudális struktúra angol meghonosításáról, hanem terjeszkedését szolgáló házasságpolitikájáról is jól ismert.

I. Henrik (1068-1135) Hódító Vilmos negyedik fiaként az 1100-ban „végzetes vadászbalesetben” elhunyt fivérét, II. Vimost követte a trónon, meglehetősen különös körülmények közt. (Különös egybeesés: Hódító Vilmostól éppen legkisebb fia, Henrik nem örökölt sem koronát, sem hercegséget, s testvére, II. Vilmos „véletlen” vadászbalesetét követően éppen ő volt a „közelben”, hogy a wincesteri kincstárat és a koronát magához vegye, s királlyá koronáztassa magát, mielőtt másik bátyja, Robert visszatér a kereszteshadjáratból, hogy aztán Robertet, Normandia hercegét is legyőzve újraegyesítse Angliát és Normandiát 1106-ban.)

Adeliza

A krónikások I. Henriket „tanult”, illetve az „igazság bajnoka” jelzőkkel illetik, melyek latin és jogi műveltségére utalnak, s az igazságszolgáltatási reformjára emlékeztetnek. I. Henrik ambiciózus politikájába illik, hogy 1100-ban feleségül vette a skót király lányát, Editet, s e friggyel egyesítette a régi angol és az új normann vonalat. A normann urak elégedetlenségét látva Edit nevét Matildára változtatta, míg I. (Normandiai) Henrik az angol-szász népesség számára vált elfogadhatóbbá e házasság révén. Négy gyermekük született Matilda 1118-ban bekövetkezett haláláig, ám egyetlen fiuk hajószerencsétlenségben meghalt.

Henrik 1121-ben újranősült, feleségül véve a brabanti herceg lányát, Adelizát, ám házasságuk gyermektelen maradt. Fiú örökös híján I. Henrik feleskette a nemességet lánya, Matilda, V. Henrik német-római császár özvegyének angol trónutódlására. Henriknek amúgy több, mint húsz fattyúgyermeke született számos szeretőjétől, s ezzel rekordtartónak számít a házasságon kívüli angol királyi sarjakat illetően. Gyermekeit rangra emelte, akik ezáltal később politikai-diplomáciai szerepet játszottak Henrik ambiciózus terveinek megvalósításában, s a birodalom összetartásában.

"Idegen asszonyok hozományai a Plantagenet-házban"

Az Anjou/Plantagenet-ház első tagja – I. Henrik lányának, Matildának és Anjou hercegének közös gyermeke – volt II. Henrik (1154-89), aki Aquitániai Eleonórát vette feleségül. Aquitaniai Eleonóra először (1137-1152) VII. Lajos francia király felesége volt, akitől két lánya született. 1152-ben azonban francia házasságát közös megegyezéssel semmisnek nyilvánították, s 1154-ben hozzáment II. Henrik angol királyhoz, akitől 5 fia – köztük a későbbi uralkodók, I. (Oroszlánszívű) Richárd és I. (Földnélküli) János –, továbbá 3 lánya született.

Aquitaniai Eleonóra

Eleonóra tetemes hozományát, Acquitania hercegségét 15 évesen örökölte, később ez a terület Anglia és Franciaország közt állandó konfliktus forrása lett. Henrik rendszeres hűtlensége Eleonórát lázadó fia mellé állította 1173-ban. A lázadás leverését követően Henrik bebörtönözte fiát és feleségét, így Eleonóra házi őrizetben raboskodott 15 éven át, egészen II. Henrik 1189-ben bekövetkezett haláláig. Fia, I. (Oroszlánszívű) Richárd keresztes hadjárata idején, a király távollétében Eleonóra irányította az országot, s megakadályozta másik fia, János puccskísérletét. Eleonórának 1194-ben sikerült megbékéltetnie fiait egymással, s így biztosítani I. János zökkenőmentes trónutódlását 1199-ben.

A híres középkori királynék sorába tartozik II. Edward (1308-1327) felesége, Francia Izabella (1295-1358) is. Edward 1308-ban vette feleségül Francia Izabellát, IV. (Szép) Fülöp lányát, ám házasságuk nem sikerült, Edward ugyanis gyerekkori barátjával, bizalmasával, Piers Gavestonnal (annak halála után pedig a Despenser fiúkkal) töltötte ideje javát, akikkel a politikai retorika szintjén „a nemesek visszaszorítására törekedett”, a korabeli krónikák ugyanakkor fajtalankodásról, valamint a király homo-, illetve biszexualitásáról számoltak be.

II. Edwardnak Francia Izabellától ugyan két fia és két lánya is született (egyik fia később III. Edward néven a Százéves Háború elindítójaként és a Térdszalagrend megalapítójaként került az angol történelemkönyvekbe), illetve egy házasságon kívül született fiáról (Adam FitzRoy) is tudunk. A Westminster-krónika hűtlenséggel vádolta II. Edwardot, hogy „Gaveston kedvéért elhanyagolja szépséges feleségét”, a később íródott Meaux-krónika azonban már egyenesen szodómiát emlegetett, Christopher Marlowe drámái pedig tovább erősítették ezt a nézetet.

Francia Izabella

Annyi bizonyos, hogy a 12 éves Francia Izabella már házasságuk első évében levélben panaszkodott apjának arról, hogy férje, Edward elhanyagolja őt. Izabellát Franciaország „nőstényfarkasának” hívták, s mind szépségéről, mind intelligenciájáról és diplomácia tehetségéről híres volt. Gavestonnal is jó viszonyra törekedett, ám a király második kegyencét, Hugh Despensert már nem tudta elfogadni, s házasságuk 1325-re mély válságba került. Diplomácia céllal Franciahonba utazva viszonyt kezdett Roger Mortimerrel, akivel szövetségre lépett férje és a Despenserek lemondatására.

Izabella 1326-ban egy kisebb zsoldossereggel tért vissza Angliába; sikerült II. Edwardot lemondatnia, s megkoronázott fia, III. Edward mellett régensnek kiáltotta ki magát. A közvélekedés szerint Izabella később meggyilkoltatta férjét. Izabella és Mortimer uralma azonban nem volt hosszú életű, főként költekező életvitelük és a skót háborúk vezettek anyagi, majd politikai ellehetetlenedésükhöz. Végül 1330-ban III. Edward megfosztotta birtokaitól és kivégeztette Mortimert, ugyanakkor édesanyjának, Izabellának megkegyelmezett. Ő rangjának megfelelően, kényelmesen élhetett 1358-ban bekövetkezett haláláig.

III. Edward (1327-1377) 1328-ban kelt egybe unokahúgával, Philippa of Hainault-val (1314-1369) XXII. János pápa különengedélyével. Philippának négy gyermeke született a királytól, köztük a híres lovag s katonai vezér, Edward, a Fekete herceg (the Black Prince). Több éven át volt régens, míg Edward király külhonban csatázott. Népszerűségét kedvessége és hűsége mellett irgalmának is köszönhette, 1347-ben rábeszélte a királyt, hogy kímélje meg az angolok által elfoglalt Calais lakosságát; népszerűsége ugyanakkor segített biztosítani az ország békéjét III. Edward hosszú, fél évszázados uralma alatt. Negyvenéves házasságuk többnyire boldog volt, még a király uralkodása vége felé udvarhölgyével, Alice Perrersszel folytatott viszonya ellenére is. Philippa a Westminsteri Apátságban, méltó rangban, alabástrom sírban lett eltemetve.

A Fekete herceg

Bár nem koronázták királlyá, hasonlóan híres lett III. Edward elsőszülött fiának s trónörökösének, Edwardnak, a Fekete hercegnek a házassága: ő – a királyi pár tiltakozása ellenére – Kenti Johannát (1328-1385), a „szép kenti szüzet” vette nőül, akit Froissart krónikája „a legszebb és legszeretőbb angol nőnek” nevezett. Egyrészt Johannának még élt exférje, gyermekei apja, Salisbury grófja, ráadásul e frigyhez VI. Ince pápa különengedélye kellett, mivel Johanna és Edward herceg elsőfokú unokatestvérek voltak.

1340-ben kötött titkos házasságuk érvénytelen lett volna a különengedély nélkül, ám III. Edward nyomására a pápa végül megadta azt, így 1361-ben összeházasodhattak a windsori kastélyban. 1362-ben a Fekete herceg Aquitánia hercege lett, így Johannával a hercegség fővárosába, Bordeaux-ba költözött a következő kilenc évre. Két fiuk született: a hatévesen elhunyt Edward és a később megkoronázott (II.) Richárd. (A Fekete herceg 1376-ban halt meg Westminsterben, egy évvel apja, III. Edward király előtt, így fia, III. Edward unokája, a 10 éves Richárd örökölte az angol trónt 1377-ben.)

II. Richárd gyümölcstelen házasságai

II. Richárd (1377-1399), a Fekete herceg fia 1367-ben francia földön született, s nőtt is fel, így francia szimpatizánsként ellenezte a nagyapja által a franciák ellen kezdett Százéves Háború folytatását – ami viszont sértette az angol háborús párt érdekeit. A Wylton Dyptich című szárnyasoltáron „imádkozó s térdeplő” II. Richárdot érzékenysége, vallásossága, s franciahoni gyerekkora békepártivá tette, így a Százéves Háború útjából történő félreállítása elkerülhetetlenné vált 1399-re. II. Richárd Bohémiai Annát, IV. Károly német-római császár lányát, a későbbi Zsigmond császár testvérét vette feleségül 1382-ben VI. Orbán pápa különengedélyével (a nagy egyházszakadás során Orbán saját pozícióit akarta javítani az angol király szövetségével az ellenlábas franciapárti Kelemen pápa ellen.)

Anna nem kapott hozományt, sőt Richárd fizetett 13 000 fontot a kezéért. Walsingham krónikája a házasság „rossz ómenének” tartotta, hogy az Angliába érkező Anna hajója ripityára tört partraszállását követően. A királyné valóban nem szült gyermeket, a krónikásoktól mégis a „jó” jelzőt nyerte el irgalmáért, valamint – a szokás szerint „feketítő” krónikások szerint – kissé őrült Richárd király lecsillapításáért. Walsingham krónikája viszont Richárdot később homoszexualitással vádolta a Robert de Vere gróffal való szoros barátsága miatt.

Anna halála után Richárd a hatéves Valois Izabellát, VI. Károly francia király lányát vette nőül 1396-ban egy, a franciákkal kötendő 28 éves béke keretében. Ezzel Richárd béketörekvése megerősödött, de az angol trón utódlásának esélye nagyban csökkent, márpedig az angol nemesség egyiket sem nézte jó szemmel. Lázadás tört ki. Amikor nagybátyja, John of Gaunt halála után, 1399-ben kitagadta s száműzte nagybátyja fiát, azaz unokatestvérét, Henry Bolingbroke-ot, az kisebb sereggel visszatérve lemondatta a háborúellenes királyt, magát pedig IV. Henrik néven királlyá kiáltotta ki az őt legitimáló parlamenttel.

Ez lett aztán a III. Edward után yorki és lancasteri ágra szétvált Plantagenet család széthullásának, továbbá a Rózsák Háborúja néven elhíresült XV. századi polgárháborúnak az előjátéka. A Towerben, majd a Pontefract várában fogvatartott Richárd a korabeli legenda szerint éhen halt. (illusztráció javaslat: Wylton Dyptich szárnyasoltár)

A Lancaster-ház: az „őrült” VI. Henrik (1422-1461) házassága és lemondatása

VI. Henriket 1461 tavaszán lemondatta és bebörtönöztette unokatestvére, Yorki Edward, aki aztán IV. Edward néven lett uralkodó. Az elborult elméjű VI. Henrik „végigdudorászta” a sorsát s uralkodását megpecsételő második St Albans-i csatát. A király és a királyné, Anjou Margit Skóciába menekült, hogy megszervezzék a restaurációt. Henriket azonban IV. Edward seregei elfogták 1465-ben, s a Towerbe zárták.

Anjou Margit azonban a francia királlyal, XI. Lajossal, az Edward ellen forduló Richard Neville-lel, Warwick grófjával (akit az utókor a „királycsinálóként” ismer), valamint Clarence hercegével szövetkezve 1470-ben hat hónapra visszaültette bábnak az őrült VI. Henrik királyt Anglia trónjára, ám valójában Warwick és Clarence irányította az országot. Warwick azonban túlzottan ambiciózus lévén hadat üzent Burgundiának, amely viszont visszasegítette IV. Edwardot a trónra. A Lancaster-házra nézve végzetes volt, hogy VI. Henrik utóda, Edward herceg meghalt a csatában, VI. Henriket pedig újra a Towerba zárták, ahol hamarosan elhunyt. Fennáll a gyanú, hogy nem „bánata emésztette el”, hanem politikai riválisa, IV. Edward ölette meg.

A gyönyörű, érett, erős akaratú és szenvedélyes Anjou Margit 15 évesen ment hozzá VI. Henrikhez. Francia király nagybátyja, VII. Károly csak azzal a feltétellel adta áldását unokahúga s a francia koronára pályázó riválisa, VI. Henrik frigyéhez, hogy cserébe az angolok átengedik Maine és Anjou területét. Ez hatalmas áldozat volt, hisz a több évszázados harc nyeresége forgott kockán. A házassági áldozat magyarázható azzal, hogy amikor VI. Henrik elvette Anjou Margitot, elmeállapota már nem volt stabil.

Egyetlen fiuk, Edward születésekor, 1453-ban pedig összeomlott, minekutána még az apaságot is elvitatták tőle: az a pletyka járta, hogy Edward vagy Edmund Beaufort, vagy James Butler gyermeke; persze ez a tény az ellenséges tábor, a York-ház malmára hajtotta volna a vizet. A pár Greenwichben visszavonultan, békésen nevelte a trónörököst mindaddig, amíg Richard Plantagenet, York harmadik hercege régens nem lett 1453 és 54 között, s el nem kezdett a király lemondatásán munkálkodni.

A York-ház: IV. Edward (1461-1483) rangon aluli angol frigye

A korábban említett híres – főként külföldi – királynék után többszörös felháborodást keltett IV. Edward választása, aki közrangú angol családba nősült be Woodville Erzsébettel kötött házasságával. Testvére, s halála után gyermekei nagybátyja, gyámja, majd a korona elbitorlója, III. Richárd 1484-ben Woodville Erzsébetet boszorkánysággal vádolta meg. Anne Sutton és Livia Visser-Fuchs a közelmúltbeli kutatásaikban Woodville Erzsébet keresztény hitét dokumentálják, napi háromszori imádságai és zarándokútjai mellett ő alapította a Szent Erasmus kápolnát a Westminsteri Apátságban. Woodville Erzsébet rossz híre elsősorban köznemesi származásából, illetve irigyeiből táplálkozott, valamint abból is, hogy IV. Edward felesége rokonait birtokokkal és nemesi címekkel halmozta el. Persze később a trónbitorló testvér, III. Richárd hírbehozó, befeketítő propagandájának, valamint az azt továbbvivő Shakespeare-drámáknak is betudható, hogy elég negatív kép maradt fenn róla.

Hasonlóan hírhedt a Tudor-ház (1485-1603) házasságpolitikája VIII. Henrik hat felesége (Aragóniai Katalin, Boleyn Anna, Jane Seymour, Howard Katalin, Cleves-i Anna és a királyt túlélő Parr Katalin), illetve ún. válásai révén. Második feleségével, Boleyn Annával kötött házasságához szükséges volt elválnia első feleségétől, Aragóniai Katalintól. Ez valójában nem válásról szólt, hanem a házasság érvénytelenítéséről (annullment), amelyet azonban a pápa politikai okokból nem mert megadni: a lépés Aragóniai Katalin jogfosztását jelentette volna, aki viszont unokaöccse, V. Károly spanyol király s egyben német-római császár védelmét élvezte. Így az angol király a pápasággal való szakításra kényszerült, s „válásának” melléktermékeként lett „a hit védelmezőjéből” VIII. Henrik az angol egyház feje.

A Tudor-ház házasságpolitikájából szintén izgalmas fejezet a kevésbé ismert VII. Henrik házasságdiplomáciája. A lancasteri ágból származó VII. (Tudor) Henrik a házasság stratégiai megközelítését IV. Edward lánya, Yorki Erzsébet feleségülvételével kezdte, s az immár a Tudor néven egyesített Lancaster-York-házból származó közös gyermekeik szomszédos (tehát stratégiai fontosságú) és nagy-presztízsű országok családjaiba való beházasításával folytatta.

Ismert az elsőszülött fiú, Arthur herceg a nemrégen egyesített, ekként megerősödött spanyol királyság hercegnőjével, Aragónia Katalinnal való frigyét követően az Anglia jövőjét meghatározó skót házasság (Tudor Margit és IV. Jakab frigye); illetve kisebbik lánya, Tudor Mária tervezett házassága 1508-ban a későbbi V. Károllyal, majd Arthur 1501-ben bekövetkezett halálát követően a spanyol szövetség megtartását célzó Aragóniai Katalinnal kötött házasság Henrik fiára (a későbbi VIII. Henrikre) való átörökítése.

Kevéssé ismert viszont, hogy az idősödő, s vallásos hírben járó VII. Henrik király maga is fontolgatta az újabb nősülést felesége, Yorki Erzsébet 1503-ban bekövetkezett halála után, ám mind a spanyol származású, de Németalföldön regnáló özvegy, (Őrült) Kasztíliai Johanna, mind a megözvegyült savoyai hercegnő, Savoyai Margit kikosarazta, így maga is özvegyként halt meg.

A Stuartok uralma

I. Erzsébet gyerektelensége miatt 1603-ban a Tudorokat követő Stuart-ház (1603-1649, illetve restaurációjuk: 1660-1688) mondható talán a leghányattatottabb angol királyi családnak.

Az egyetlen kivégzett angol királyra, I. Károlyra lesújtott végzet előszelét láthatjuk a soha angol trónra nem került Stuart Mária életében s kudarcában. Stuart Mária V. Jakab skót király és a francia Guise Mária egyetlen gyermeke volt. Hat napos volt édesapja elvesztésekor, s kilenc hónaposan koronázták skót királynővé. 1558-ban feleségül ment a francia trón várományosához, Ferenc koronaherceghez, aki a következő évben II. Ferencként lépett a francia trónra. Stuart Mária azonban egy éven belül, 1560-ban megözvegyült, s ekkor visszatért hazájába, Skóciába.

1561-ben Mária újra férjhez ment, ezúttal unokatestvéréhez, Stuart Henrikhez, Lord Darnley-hoz. (A család a nevét amúgy eredetileg Stewartként írta, az írásmódot maga Stuart Mária változtatta át a franciásan helyes Stuart betűzésre.) Házasságukat 1567-ben azonban szó szerint „nagy megrázkódtatás” érte: felrobbantották házukat. Darnley meghalt, ám felettébb furcsa, hogy Darnleyt a kertben megfojtva találták. Mária népszerűségét nem növelte, hogy hamarosan hozzáment Darnley vélt gyilkosához, James Hepburnhöz, Bothwell negyedik grófjához.

James Darnley és Stuart Mária

A pár elleni felkelés során Stuart Máriát Loch Leven kastélyába börtönözték be, s egyéves fia, VI. Jakab javára lemondatták trónjáról. Sikertelen trónvisszaszerzési kísérletét követően Stuart Mária unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő oltalmát kérte. Stuart Mária a gyerektelen Erzsébet utódaként remélte az angol koronát örökölni, és sok angol katolikus is reménykedett ebben a rekatolizációt jelentő fordulatban. Máriát ezért számos angol katolikus felkelésbe belekeverték (az északi lázadástól kezdve a Ridolfi-összeesküvésen át a végül halálos ítéletét jelentő, 1586-os Babington-összeesküvésig), minekutána Erzsébet a kivégzése mellett döntött. A sors iróniájaként azonban a gyerektelen Erzsébet trónját Stuart Mária fia, I.Jakab örökölte meg 1603-ban.

A polgárháborút követő restauráció alatt került a trónra II. Károly után utolsó katolikus uralkodóként II. (illetve Skóciában VII.) Jakab (1633-1701) 1685-ben. Mikor azonban katolikus utóda született, a rekatolizáció lehetőségétől megrettent nemesek meghívták a trónra Mária lánya férjét, azaz vejét, III. (Orániai) Vilmost 1688-ban. II. Jakab első botrányát Károly király miniszterének lánya, a közsorból származó Anne Hyde elcsábítása, teherbe ejtése, majd a szülők egybehangzó tiltakozása ellenére való feleségülvétele jelentette 1660-ban. Első közös gyermekük, Károly két hónapra született, ám gyermekágyban meghalt, ahogy további 5 gyermekük is. Csak két lányuk, Mária és Anna élte meg a nagykorúságot. (Samuel Pepys lejegyzése szerint Jakab jó apa volt, köznapi emberként foglalkozott gyermekeivel. Felesége nagyon szerette, szilárdan állt mellette – számos szeretője ellenére is – 1671-ben bekövetkezett haláláig.)

II. Károly ellenezte testvére, Jakab későbbi rekatolizálását, s megtiltotta, hogy Jakab lányait, Máriát és Annát katolikusként neveljék, így kerülhettek később trónra protestáns nevelésükből adódóan, mint a Stuart-ház utolsó leszármazottai. Károly ugyanakkor hozzájárult, hogy testvére, Jakab katolikus nőt vegyen feleségül másodszor a 15 éves Modenai Mária személyében 1673-ban. 1688-ban III. Vilmos és II. Mária protestáns társuralkodóként lépett trónra, s a Boyne-i csatában legyőzte a restaurációra készülő Jakabot 1690-ben, aki eztán a francia udvarba menekült, ahol élete hátralevő részét, unokatestvére és katolikus szövetségese, XIV. Lajos udvarában töltötte.

A Stuartokat tehát III. (Orániai) Vilmos révén az Orániai-ház követte.

III. Vilmos (1650-1702) 1672-től Hollandia helytartója volt, 1689-től angol és ír király, illetve II. Vilmosként Skócia királya apósa, II. Jakab lemondatását követően haláláig, 1694-ig. Protestáns uralkodóként hosszan tartó háborúkat vívott a katolikus európai országok ellen. A franciák elleni háború során Vilmos feleségül vette unokatestvérét, II. (Stuart) Máriát politikai helyzetének megszilárdítására. Mária hamarosan teherbe esett, de elvetélt, így a pár gyerektelen maradt. Vilmosnak csak egyetlen bevallott szeretőjéről tudunk, Villiers Erzsébetről, ám számos pamflet írt a király homoszexuális hajlamáról. Igaz, hogy több holland férfi a kegyence volt, s a kortársak gyerektelenségét, a megszokott udvari minta szerint a tucatnyi szerető és fattyú hiányát homo-, illetve biszexualitásával magyarázták. Mária halála után őt testvére, Anna királynő (1701-14) követte a trónon utolsó Stuart uralkodóként.

A Hannoveri-ház

I. György (1660-1727) 1698-tól a Német-Római Császárság részét képező protestáns Hanover fejedelme volt, 1714-től pedig Stuart Anna utóda Anglia, Skócia és Írország trónján az 1701-es protestáns trónutódlási törvény értelmében, annak ellenére, hogy Annának sokkal több közeli rokona lett volna, ám azok nem voltak protestánsok. I. György uralkodása alatt alakul ki a kabinet rendszere, s Nagy-Britannia első hivatalos miniszterelnöke, Sir Robert Walpole 1721-ben lép hivatalba. I. György unokatestvérét, a jó hozománnyal bíró, de kevésbé előkelő családból származó Celle-i Szófia-Dorotheát vette feleségül, aki egy György nevű fiúutóddal és később egy lánygyerekkel ajándékozta meg.

I. György

A pár később elhidegült, s I. György szabadidejét inkább szeretőjével, Schulenburg-i Melusine-nal töltötte, akitől két lánya is született. Mindeközben felesége, Szófia-Dorothea svéd herceg szeretőjével múlatta idejét, akit 1694-ben megöltek – feltehetőleg György király beleegyezésével a további botrányok elkerülése végett. Eztán a királyi pár házasságát felbontották, mondván, hogy Szófia-Dorothea elhanyagolta házastársi kötelezettségeit, majd a király – apja beleegyezésével – Ahlden várába záratta volt feleségét. Haláláig, harminc éven át raboskodott ott mind gyermekei, mind apja láthatásától eltiltva, s bár némi apanázzsal ellátták, sem újbóli férjhezmenetelét, sem őrizet nélküli sétáit nem engedélyezték.

A házasság növekvő fontosságának elismerését jelenti az 1772-es Királyi Házasságokról (Royal Marriages Act of 1772) hozott, s mai napig életben levő törvény, miszerint 1772-től, III. Györgytől kezdve (12 Geo III c. 11) a királynak vagy a királynőnek engedélyeznie kell a királyi sarjak frigyét. Az engedély nélkül kötött házasság még bűncselekménynek is számított 1967-ig, amikor is azt a büntetőtörvény (Criminal Law Act) eltörölte.

Az 1772-es Házassági törvényt III. György azért kezdeményezte, mert testvére, Henrik herceg (Cumberland és Strathearn hercege) 1771-ben elvett feleségül egy közrangú nőt, Anne Hortont, egy másik fivére, Vilmos Henrik (Gloucester és Edinburgh hercege) pedig Sir Edward Walpole „fattyú” lányát, Máriát vette feleségül. Bár ez utóbbira csak a törvény meghozatalát követően derült fény, III. György elégedetlen volt mindkét friggyel, s a nemkívánatos házasságok jövőbeli megakadályozására kezdeményezte az új törvény bevezetését.

Viktória és Albert

A Hannoveri-házat Viktória királynő után 1901-ben követő, mai napig uralkodó angol „Windsor-házat” az első világháború előtt – származásuk helyéről – Szász-Coburgi és Gotha-háznak hívták. A két német hercegség, Szász-Coburg és Szász-Gotha 1826 és 1918 közt perszonálunióban egyesültek, majd szétváltak, s két évvel később Türingiába olvadtak. Az angol uralkodó család a németekkel vívott első világháború miatt „angolosította” nevét Windsor-házra.

A család legrövidebb ideig uralkodott és leghírhedtebb tagja, VIII. Edward (1894-1972) 1936-ban 9 hónapig volt az Egyesült Királyság királya. Még megkoronázása előtt lemondatták, amikor megkérte az elvált amerikai Wallis Simson kezét. Edward tudta, hogy nősülése Stanley Baldwin kormányfő lemondását vonná magával, így inkább ő maga távozott a trónról a nő kedvéért. A trónon Albert öccse követte VI. György királyi néven. Újabb port kavart, hogy lemondása után Edward „Windsor hercege”-ként körbeutazta a náci Németországot, s miután náci-szimpatizáns vádakkal illették, visszavonult kormányzónak a Bahamákra, majd a II. világháború után végleg elzárkózott a közélettől.

Diana és Károly

A II. világháború után sem volt botrányoktól mentes a Windsor család; II. Erzsébet királynő legidősebb fia, Károly herceg és felesége, Diana hercegnő története csak a jéghegy csúcsa, ám az angol korona a növekvő elégedetlenség és a monarchiaellenes hangok szaporodása, valamint a sajtó által felfújt botrányok ellenére szilárd, hiszen legfőbb funkcióit, az alkotmányos monarchián belül a királyság jogfolytonosságát (átörökítését) és az egyházfői tisztet a mai napig maradéktalanul betölti.

II. Erzsébet nem csupán azt bizonyította be 1953-as megkoronázása óta, hogy hasonlóan királynő elődeihez (I. Erzsébethez és Viktóriához) hosszú életű, ami a stabilitás egyik záloga, de fiúgyermekek, illetve unokák veszik körül, akik a stafétabotot minden botránytól és rangon aluli házasságtól függetlenül átvehetik.