Palóc időutazás a szentendrei skanzenben

Gondosan megtervezett, ám mégiscsak kitalált "észak-magyarországi falu" mutatja be a hét végétől a szentendrei skanzenben az Ipoly és a Bodrog közötti terület hagyományos népi építkezését és életmódját. Egyfajta utazás ez térben és időben, a szegény summások barlanglakásaitól a kisnemesi lakóházakon át a korszerű szobákig, 1900-tól 2001-ig.

Az Ipolytól a Bodrogig

Hét portán tucatnyi, vályogból, téglából és vegyes módon épült lakóház, huszonhat melléképület és több ezer tárgy idézi fel Nógrád, Heves, Borsod és a történeti Gömör jellegzetes portáit a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum új tájegységében.

A Nagyné Batári Zsuzsanna muzeológus irányítása mellett és Román Árpád, a tájegységért felelős építész vezetésével létrejött "faluban" látható az a mai Magyarország határain túlról származó lakóház is, amelynek "lelőhelye" Radnóti Miklós édesapjának szülőfaluja, Nemesradnót volt. Az új tájegység kiállításait egy-egy életkép, szituációt köré építették fel azért, hogy minél átélhetőbbé tegyék a múltat annak hétköznapjaival és fontos eseményeivel.

"Márianosztrán" disznótorra érkeznek a látogatók. Malacvisítás, poharak koccanása hallatszik, a konyhában már melegszik a víz a mosogatáshoz, a szobában vacsorához készülődik a család. "Karancskeszin" az udvarlás körül forog minden, hiszen a fonóban járunk, ahol magunk elé képzelhetjük a guzsalyért kapkodó legényeket és lányokat. A perkupai ház egykori lakói a hátsó szobát alakították át lakodalmas szobává, a szépen terített asztalok mellől már csak a násznép hiányzik. A látvány mellé itt is eredeti gyűjtésből származó zene társul. A reformátusok lakta gömöri "Nemesradnóton" pedig épp karácsony ideje van - meséli sorban Vass Erika néprajzkutató.

De nemcsak térben, hanem időben is kitágul az utazás, sőt megismerkedhetünk a társadalom egy-egy szegmensével is. A húszas évek márianosztrai házát egyszerű parasztemberek lakják, a nemesradnóti épületben a kisnemesi család tagjai gyűlnek össze a harmincas évek végén, "Domaházán" a 60-as évek ózdi ingázói élnek.

Kemecsi Lajos tudományos igazgató egy másik időutazásra is elkalauzol. A halászhomoki cselédházban négy generáció élete és lakáskörülményei láthatók - időben széttagolva. Mint az igazgató kiemeli, a skanzenben csak itt jelenik meg a cselédség története, pedig ez fontos része a magyar társadalom történetének, hiszen volt idő, amikor számuk az egymilliót is elérte. A cselédház első két szobája 1900-ba és 1930-ba röpíti vissza az időutazót.

Az 1986-os és 2001-es szobáknak - az időben való ugrás mellett - egyéb különlegessége is van: ezekben a helyiségekben egy létező család történetét rajzolják ki a tárgyak. A szobában - ahol a tévében éppen az 1986-os csernobili atomrobbanás követhető nyomon - nem műtárgyak, hanem úgynevezett demonstrációs tárgyak vannak. "Az volt a célunk, hogy a látogatók lépjenek be ide, és próbálják ki a tárgyakat" - hangsúlyozza Kemecsi Lajos, hozzátéve, hogy 2001-t azért választották dátumnak, mert ebben az évben vezették be a vizet a lakásba.

A száz évet átfogó időutazás alatt a látogatók korabeli visszaemlékezéseket, summás dalokat, cselédtörténeteket hallhatnak.

Kulissza- és műhelytitkok

Egy-egy tájegység előkészületei már jóval hamarabb elkezdődnek, mint ahogy végül a valóságban megépül. "Előfordul, hogy egy kiállításba harminc év munkája sűrűsödik bele" - magyarázza Kemecsi Lajos. Vass Erika ehhez hozzáteszi: a kivitelezés előtt a látványtárban még "lejátsszák" a ház berendezését, hogy ne érje meglepetés őket az utolsó pillanatban.

Az igazgató elmondásából kiderül az is, hogy általában is igyekeznek minden tárgyat gondosan, aprólékosan mérlegelve a helyére tenni. "Olyannyira megtartjuk a tárgyak eredeti helyét, hogy a vizeskorsó akkor is az ajtó mögé kerül, ha úgy éppen takarásban marad" - egészíti ki a néprajzkutató.
"A tárgyak összegyűjtése is hatalmas feladat. Ha eredeti tárgyakat már nem találnak a megvásárolt épületben, akkor az adott faluban és a környező településeken gyűjtenek hozzá. Nagyon lényeges, hogy abból a miliőből, abból a környezetből származzon, és úgy álljon össze, ahogy az eredetileg volt" - húzza alá Vass Erika.

Van azonban, amikor ez nem elég. A nemesradnóti kisnemesi ház berendezéséhez műgyűjtőkkel is fel kellett venni a kapcsolatot, hogy olyan lámpa kerüljön bele, amely hiteles. Arra a kérdésre, hogy mi motiválja a tulajdonosokat a ház eladásakor, a néprajzkutató szerint kétféle választ szoktak kapni. A tulajdonosok vagy úgy látják, hogy a háznak helyben nincs esélye a megmaradásra, mégis szeretnék, ha valamiképp fennmaradna. Ilyenkor szívesen adják el a skanzennek, így történt ez például a nemesradnóti épület esetében is, ahol a család maga is sokban segítette a munkát. Vagy azért döntenek az eladás mellett, mert a szegénységüket látják benne, szégyellik, és szabadulni szeretnének tőle.

A kutató úgy véli, ha egy épületet nem lehet helyben épségben fenntartani, akkor nagyon is jó, hogy a skanzenbe kerül. Ha viszont az ott élő közösség értéknek tekinti, fontosnak tartja, hogy megőrizze, akkor azt segíteni kell. A múzeumnak éppen ezért szoros kapcsolata van a tájházszövetséggel, és ha kérik, a szakemberek helybe mennek.

Fókuszban a múzeumpedagógia

Kemecsi Lajos nemcsak a kiállításokról mesél lelkesen, hanem azokról a modern lehetőségekről is, amelyek közelebb viszik a tudást a látogatókhoz. "Más skanzenekben is van interaktivitás és multimédia, de ilyen mennyiségben és ilyen komplex módon sehol másutt. Nemzetközi viszonylatban is újszerű, hogy egy egész tájegységet eleve úgy terveztek, hogy annak szerves része az interaktivitás, a multimédia és egyéb számítógépes lehetőségek" - mutat rá.

"A népi tudás átadása persze "hagyományos" módon is fontos" - hangsúlyozza a tudományos munkáért felelős vezető. A 19. század végi Filkeházát például nem az eredeti bútorokkal, hanem azok másolataival rendezték be, hogy bárki kedve szerint kipróbálhassa, milyen a fekvés egy százéves ágyban.

A Nagyné Batári Zsuzsanna ötleteire épült módszertani házban azt is megmutatják a látogatóknak, hogyan dolgoznak a néprajzosok, mi az a leltározás, a tárgygyűjtés, és hogyan kell restaurálni. A filmvetítőben a kosárfonásról vagy a kalácssütésről szóló kockák peregnek. Az erdőhorváti ház üvegfalú részében a bontás módszertanát tanulmányozhatják a gyerekek, a magtár emeletén működik a nyitott muzeológiai műhely, ahol múzeumi feladatokat - textilrestaurálást, kerámiaragasztást, digitálisfotó-archiválást - oldhatnak meg.

A tudományos igazgató szeretné, ha úgynevezett interpretátorok segítenék az élményszerűséget. Ők egy-egy hagyományos tevékenységet - mosást, varrást - mutatnának be, "ehhez azonban nehéz megfelelő embert találni, mert Magyarországon még nem elterjedt, hogy önkénteseket, például nyugdíjas pedagógusokat fogadjanak fel a múzeumok".

Az "észak-magyarországi falutól", illetve a 2,2 milliárd forint összköltségű, uniós támogatással megvalósult Skanzen Örökség Programtól - amelynek eleme volt a skanzen vasút és az új bejárati épület is - a múzeum szakemberei azt várják, hogy emelkedik majd a látogatók száma. "A hatvanhektáros terület naponta 15-20 ezer embert is elbírna, ugyanakkor tavaly összesen 210 ezer vendég fordult meg a skanzenben" - teszi hozzá Kemecsi Lajos.