Hivatalos békedelegáció vitte Párizsba a csíksomlyói beszédet

2009. június 19.-Nagy József-Múlt-kor

A deportálások és Trianon ellen egyaránt felszólaló erdélyi püspök, Márton Áron háború utáni csíksomlyói beszédét a Külügyminisztérium béke-előkészítő osztálya kézbesítette a szövetséges és társult hatalmak illetékeseinek. A beszédet azonban a sajtó már nem közölhette, csak a bukaresti magyar követségnek köszönhetően terjedt el.

Vértanú nép vértanú püspöke

Márton Áron székely földművesek gyermekeként iskolái befejeztével Doberdónál teljesítette katonai szolgálatát. A háború után a Gyulafehérvári Papneveldében teológiai tanulmányokba kezdett. Gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi hittanárként, később gyulafehérvári püspöki levéltárosként, majd titkárként teljesített szolgálatot. 1938. december 24-én XI. Piusz pápa gyulafehérvári püspökké nevezte ki. Kolozsváron a Szent Mihály plébániát is vezette, s a szószékéről foglalt állást a zsidók deportálása ellen.

A második világháború után Rákosi ugyan megakadályozta bíborosi kinevezését, de a romániai magyarság jogaiért és az egyházat elnyomó politika ellen folytatott küzdelmet nem adta fel. Az erdélyi magyarság hiába bízott az etnikai állapotokat figyelembe vevő területi rendezés elvében, az 1946. május 7-i párizsi határozat az 1938-as román-magyar határt hagyta jóvá. A döntés élénk tiltakozást váltott ki az erdélyi értelmiség körében, ekkor már azonban a romániai magyar politikai elitet nem tudták érdemben befolyásolni. A nemzeti önrendelkezés elvét feladó magyar politikusok a Román Kommunista Pártot kiszolgálva állították félre a velük egyet nem értőket.

1946. június 11-én a csíksomlyói pünkösdi búcsúra tiltakozó megmozdulást terveztek. Több mint 150 ezer katolikus zarándok érkezett a Somlyó-hegyre, sokan Márton Árontól várták a segítséget. A tömeg már a zarándokhelyre érkezéskor nézeteltérésbe került a csendőrökkel, akik nem akarták engedélyezni a nemzeti színű zászlók használatát. A csíksomlyói búcsú több százéves katolikus hagyomány, a hívők Szűz Mária (a magyar katolikus szóhasználatban: Magyarok Nagyasszonya) előtt róják le hitüket mindmáig. Az ünnepi Szentmisének abban az időben a csíksomlyói kegytemplom adott helyet. Márton Áron püspök történelmi beszédében az elkeseredettséget és az indulatokat igyekezett lecsillapítani, egyben tiltakozását is fejezte ki a párizsi határozat ellen.

Vízióját a következőképpen vázolta: Olyan társadalom a célunk, amely elismeri, tiszteletben tartja és védi a keresztény házasság szentségi jellegét, felbonthatatlanságát és Istentől rendelt célját; amely a munkás számára elismeri és tiszteletben tartja a tisztességes családi bérhez, a vélemény szabad nyilvánításához és az emberi életfeltételekhez való jogot; olyan társadalomban kívánunk élni, amely kizárja az emberi önkény érvényesülését; amely igazságos törvényekkel és azok igazságos végrehajtásával biztonságos jogrendet tart fenn; és amely megvédi minden polgár elidegeníthetetlen jogát minden emberi hatalom támadásával szemben. (…) Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívánunk lenni. A múltkori békeszerzésnél az önrendelkezés jogán számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy államban éljen; tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre. (…) Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk egy igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen.

Az 1946-os csíksomlyói beszéd elmondása után a püspököt felkereste a jelenlevő községek küldöttsége, s megkérték, hogy beszédét továbbíthassák a szövetséges nagyhatalmak képviselőinek. Később a Külügyminisztérium Kertész István által vezetett béke-előkészítő osztálya el is vitte Párizsba a híres beszédet. A pünkösdi búcsú után Márton Áron Gyulafehérvárra hazavezető útján a Marosvásárhelyen ülésező református esperesi kerület tanácsa is közölte a püspökkel, hogy támogatják kezdeményezéseit. Beszédét azonban már ekkor a sajtó nem közölhette, a bukaresti magyar követségnek köszönhetően mégis elterjedt szerte a világon.

Az egyház kommunista elnyomása miatti tiltakozásként hét másik püspöktársával 1948. március 19-én levelet intézett a román minisztériumhoz, s kérték a vallás és lelkiismereti szabadság kiterjesztését a Romániában gyakorolt összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden fokú és jellegű iskolában, valamint a vallásgondozás lehetőségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban.

1949-es bérmaútján a Gyimesben híveitől fehér lovat kapott ajándékba, s azzal vonult a csíksomlyói búcsúba. Itt tartotta meg 1949. június 12-én utolsó csíksomlyói beszédét. Ekkor az erdélyi katolikus egyház számos vezető tisztviselője már börtönben ült. Letartóztatása esetére titokban ordináriusokat nevezett ki, akik átvették volna a püspökség irányítását a megfelelő sorrendben, így gátolva meg az állam beavatkozását. Csak sofőrjének köszönhette, hogy a székelyudvarhelyi úrnapi körmenet után kerülő hegyi utakon menekítette a püspöki palotáig, Gyulafehérvárra.

Mivel tiltakozó leveleivel hatni nem tudott az államvezetésre, elhatározta, hogy személyesen keresi fel Petru Groza miniszterelnököt. 1949. június 21-én taxit rendelt, hogy a tövisi vasútállomásra vitesse magát, de a sofőrje már nem a régi volt, mint később kiderült, nem vállalta a közrejátszást letartóztatásában. Félúton a sofőr motorhibát észlelt, félreállt. Nemsokára szembe jött civil ruhás rendőrökkel egy autó, s felajánlotta, hogy továbbviszi: szemét bekötötték, kijelentették, hogy nem kérdezhet semmit és Nagyszebenbe szállították, ahol börtönbe került.

1955-ig nem volt hír róla. Még a Vatikánban is elhitték halálhírét, s mint ”egy vértanú nép vértanú püspökéről” emlékeztek meg róla. Ekkor szabadlábra helyezték, s kiderült, hogy megpróbáltatásait előbb Máramarosszigetén, a hírhedt haláltáborban töltötte, ahonnan a Vatikán közbenjárására egy bukaresti börtönbe vitték, s csak újabb hatévi rabság után szabadult.

A megalkuvásnak jelét sem mutatta a diktatúrával szemben, egyévi szabadság után 1957 és 1967 között 11 éven át házi őrizetben volt egykori püspöki székhelyén, a gyulafehérvári püspöki palotában. A fölajánlott kompromisszumokat nem fogadta el, csak olyan papokat nevezett ki, akiket ő maga akart. Az erdélyi magyarság kulturális, erkölcsi és szociális felemelkedéséért, jogainak elismertetéséért, a nemzeti gyűlölködés felszámolásáért harcolt.

A püspök tisztelete már életében igen nagy volt, személyének varázsára 1966-ban papszentelés alkalmával Hesz Márta nagyváradi vincés nővér így emlékszik vissza: „Kilenckor elindultak a papok a szentelendőkkel együtt a Főpásztor fogadására. A templom zsúfolt. A szentélyben csizmás, fehérharisnyás székelyek, idősek és szép szál legények, piros-fekete szőttesben lányok, rokonság, Erdély népe. Mikor Márton Áron püspök úr bevonult az „Ecce sacerdos magnus” hangjai mellett, és amikor ugyanúgy kivonult a „Christus vincit” zengése közben, előtte az út két oldalán a térdelő, kezét csókoló, áldását fogadó nép között, s látjuk azt a fönségesen nyugodt, mosolygó, apai arcot, önkéntelenül tör fel a lélekből: ez a kicsi ember az igazi, egyetlen hatalmasság ma Erdélyben, aki mint Erdély fejedelme uralkodik népe fölött. Hiába zárják be Gyulafehérvár falai közé, hiába próbálják megtörni, megbénítani, ő az igazán szuverén valaki, mert nem fél a börtöntől sem, leszámolt a mai „hatalmasok” kegyével és teszi azt, amit a lelkiismerete, mint kötelességet diktál neki. Csak egyetlen Hatalmat ismer maga fölött: Istent” (Vértanúink- Hitvallóink, 2003. szeptember, IX. évfolyam, 34. szám).

Fáradhatatlan munkájának köszönhetően a romániai kommunista rendszer teljesen nem tudta szétverni az erdélyi katolikus egyházat. 1980. szeptember 29-én sok szenvedés után, életének 84. évében hunyt el. Temetési szertartását Lékai László bíboros, a magyar katolikus egyház akkori feje vezette.

Az 1946-os csíksomlyói beszéd

„A katolikus székelység ősi szent helyén – mely egyben a nyugati kereszténységnek is egyik legkeletibb őrhelye – gyűltünk össze, hogy apáink példájára Isten Szent Anyja előtt hódolatunkat bemutassuk és magunkat és gyermekeink jövőjét az Ő hatalmas pártfogásába ajánljuk. Zarándok-csapatok vannak jelen Erdély távoli vidékeiről is. A Székelyföld népe pedig az ősi parancsnak engedelmeskedve tömegében kelt útra most is. Mezei ösvényeken, erdei csapásokon és minden úton napok óta templomi zászlók vonulnak, s a búcsúsok fölött, mint láthatatlan zászló hímes szövete: imák tömör hangja, bűnbánati zsoltárok panaszos dallama, a Mária-énekek üde csengése száll és követi a szélben lengő lobogókat.

Így járnak ide a nemzedékek századok óta. Ugyanazokon az ösvényeken, csapásokon és utakon; és ugyanazokkal az imákkal, énekekkel, áhítat-gyakorlatokkal. Itt imádkoztak apáink, amikor visszaverték az ősi katolikus hit ellen fegyverrel felvonuló fejedelmet. (...) Ide zarándokoltak a kitartás kegyelméért, valahányszor elemi csapások sújtották, avagy az emberi önkény megalázásai és igazságtalanságai alatt lélekben kifáradtak. És ide jöttek árvaságukban is, hogy Istent engesztelve és Mária támogatását kérve fogjanak hozzá feldúlt életük újjáépítéséhez.

A nagy háború megrázott és megtisztította látásunkat. Ma egységesebben és élőbb hittel, mint bármikor, Istennel és Krisztus által meghirdetett igazságok szikláin és alapjain készülünk felépíteni a jövőt. A magunk életében olyan társadalmi rendet akarunk, amely Isten gondolatának megfelel. Olyan társadalom a célunk, amely elismeri, tiszteletben tartja és védi a keresztény házasság szentségi jellegét, felbonthatatlanságát és Istentől rendelt célját; amely a munkás számára elismeri és tiszteletben tartja a tisztességes családi bérhez, a vélemény szabad nyilvánításához és az emberi életfeltételekhez való jogot; olyan társadalomban kívánunk élni, amely kizárja az emberi önkény érvényesülését; amely igazságos törvényekkel és azok igazságos végrehajtásával biztonságos jogrendet tart fenn; és amely megvédi minden polgár elidegeníthetetlen jogát minden emberi hatalom támadásával szemben. Tudjuk – mert tapasztaltuk –, hogy nincs rendezett emberi élet, ha nem igazodik az Istentől adott rendhez. Ezért választottuk a téveteg emberi elme találmányai helyett az Isteni Bölcsesség biztos útját.

Sorsunkat azonban másik oldalon a világ hatalmasságai tartják kezükben. S amikor mi a jog, a rendezettebb, igazságosabb, emberibb jövő kialakításán gondolkozunk, aggódva figyeljük, hogy vajon a föld hatalmasai mit terveznek felőlünk? A háború alatt és után felelős vezető személyiségek ajkáról – nem egyszer közös megbeszélés eredményeként – biztató nyilatkozatok hangzottak el.

Az igazságos és tartós békét ígérték. S bíztunk abban, hogy ez alkalommal csakugyan a mellőzhetetlen erkölcsi elvek alapján – és nem hatalmi politikai szempontok szerint – döntenek. XII. Pius pápa már a háború alatt ismételten felhívta a világ figyelmét a béke nagy művének erkölcsi feltételeire: „Az igazság – mondja az 1941. évi karácsonyi beszédében – csak az erkölcsi törvények változhatatlan szikláján épülhet.

Ugyanebben a beszédében az igazságos és tartós béke egyik feltételét így fogalmazza meg: „Az erkölcsi elvekre épült új rendben nincs helye a nemzeti kisebbségek nyílt vagy rejtett üldözésének, kulturális vagy nyelvi sajátosságai elnyomásának, gazdasági képességük akadályozásának, természetes szaporodási képességük csökkentésének.

Nekünk is jogunk van azt kérni, hogy ilyen szenvedéseknek ne vessenek alá. Több mint 25 éves kisebbségi életünk alatt, megtapasztaltuk a politikai és gazdasági elnyomás nyílt vagy rejtett rendszereit és különböző fokozatait, folyamatos és egyre súlyosabb küzdelemre kényszerültünk kulturális és nyelvi értékeink megvédéséért; s a politikai, gazdasági és társadalmi helyzet, mely osztályrészünk lett, komoly akadályt vetett népünk természetes szaporodása elé.

Nem vállalhatjuk többé ezt az igazságtalan és megalázó helyzetet. És kérjük: ne kényszerítsék ezt reánk azok sem, akik a sorsunk fölötti döntés jogát maguknak tartják fönn.

Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívánunk lenni. A múltkori békeszerzésnél az önrendelkezés jogán számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy államban éljen; tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre.

Aggódtak a hatóságok, hogy nyílt politikai tüntetések lesznek. De Ti imádkozni jöttetek ide, s én épültem azon példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek vissza.

A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondani azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani. Azok a százezrek, akik ezeket hazulról lélekben kísérték, ezért is imádkoztak.

Ez azonban nem politika. Itt az életünkről van szó! S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot. Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk egy igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen.

A Mindenható Isten áldása és a Nagyasszonyunk védelmező jósága legyen veletek!”