WC-papírnak használt oklevelek, középkori pecsétekkel viaszosított csizmák

Miután Németország 1944. március 19-én megszállta Magyarországot, a lakosok mellett a műkincsekre is szomorú sors várt. A zsidó állampolgárok műtárgyait zár alá vették, majd a front közeledtével az ország művészeti értékeinek jelentős részét Németországba szállították. Bár a legértékesebb tárgyak ily módon megmenekültek, a katonák, valamint a lakosság vandál viselkedése következtében számos felbecsülhetetlen értékű műkincs tűnt vagy pusztult el. A megszálló alakulatok olykor egészen elképesztő célokra használták fel a vidéki kastélyok legnagyobb értékeit - olvaható Keresztes Csaba archivnet.hu-n megjelent, Műkincsek ebek harmincadján. Veszélybe került műtárgyak Magyarországon 1944-1949 című cikkében. 

A zsidók kifosztása

A második világháború hatodik évének elején a magyar társadalom jelentős része hitt abban, hogy a háború elkerüli az országot, és a fronttal járó borzalmakat és pusztításokat senkinek sem kell megismernie. Ez a csalóka remény sokak számára 1944. március 19-én szertefoszlott, amikor a Német Birodalom hadereje átlépte a nyugati államhatárt, és elfoglalta az ország stratégiai pontjait. A háborúban vonakodva résztvevő kormányt megbuktatták: Adolf Hitler szóbeli követelését katonai erő nyomatékosította, Magyarországon hatalomváltás zajlott le, és határozottan tengelybarát kormány vette át az irányítást. A Szójay Döme vezette  új kormányzat a háború folytatása mellett kötelezte el magát.

A fokozottabb magyar haditevékenységen kívül a nemzetiszocialista Németország mást is elvárt a magyar kormánytól: az ország zsidó lakosságának deportálását a birodalom belső részein felállított koncentrációs táborokba. A magyarországi zsidóságot sújtó jogkorlátozó intézkedések, a gettósítások és a deportálások története mindenki előtt ismert.

A jogi és fizikai elkülönítés folyamata mellett egy másik tendencia is jelentkezett: a zsidóság tulajdonában lévő értékek megismerésének, sőt megszerzésének igénye. A zsidóság vagyonát ráadásul nagy arányban alkották műtárgyak és különböző művészeti értékű tárgyak. A kormányzat elsőként e műkincsvagyont kívánta felmérni.

Fotó: Fortepan

A műkincsek nyilvántartásba vételéhez egy különálló szervezetet hoztak létre, ezért május végén felállították a „Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére" megnevezésű kormánybiztosságot, és vezetőjének Csánky Dénest, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum főigazgatóját nevezték ki.

Csánky azonnal hozzálátott az ekkor már nagy részben „zár alá vett" (vagyis egy korábbi kormányintézkedéssel zárolt) és közületeknél elhelyezett zsidó műtárgyvagyon „számbavételéhez és megőrzéséhez." Sürgős kormányzati támogatást és az egész országra kiterjedően segítő személyzetet igényelt, és minden városban megbízottakat nevezett ki a megbízást elfogadó helyi múzeum munkatársaiból: Ha jelentkező nem volt, akkor a közjegyző, középiskolai tanerő, festő, stb. kezdte meg a zsidó műkincsek összeírását, leltározását.

Az ország legjelentősebb művészeti értékeit őrző múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban az év során egyre több különleges értékű gyűjteményt helyeztek el. Ide kerültek a legértékesebb zsidó tulajdonú műkincsek, és e múzeumban helyezték biztonságba a keresztény gyűjtők is (arisztokraták, nagypolgárok) saját, értékes műgyűjteményüket. A múzeum alagsorát a biztonság fokozása érdekében kibővítették, míg felső emeletét kiürítették.

Barbár tett vagy műkincsmentés?

Az ősz folyamán a fővárosba érkező hírek komolyan aggasztani kezdték a kulturális javak intézőit. Már az ország területén folyó harcokból is láthatóvá vált, hogy ebben az új típusú háborúban a műtárgyak veszélyeztetettsége milyen nagyra nőtt: a harci cselekmények során alkalmazott harceljárások és a „totális" háború minden megismert eszköze a közgyűjtemények állományára nézve rendkívüli veszedelmet jelentett.

A nyilas hatalomátvétel után, 1944 novemberében a Szépművészeti Múzeum értékesebb tárgyait, teherautókon, két szállítmánnyal Pannonhalmára vitték. Az év legvégén és 1945 elején Pannonhalmáról - más, a Dunántúlról összegyűjtött anyagokkal is kiegészítve - Szentgotthárdra, a ciszterci kolostorba szállították. (Útközben baleset miatt veszteség is érte a szállítmányt.) Szentgotthárdról a műtárgyak egy részét bevagonírozták, és Németországba vitték, ahol 1945. május elején az Egyesült Államok hadseregének kezébe került.

Az ehhez hasonló módon lefoglalt és tisztázatlan eredetű műtárgyakat az angolszász erők hivatalos gyűjtőhelyeken őrizték tovább a származási ország azonosításáig. A magyar műkincs-gyűjteményt Münchenbe szállították, majd a származási ország megállapítása után, több részletben, 1946 decembere és 1947 áprilisa között visszaszolgáltatták Magyarországnak.

A Csánky által végrehajtott műkincs-kiszállítást az új budapesti kormány és a sajtó legalábbis rablásnak, de inkább barbár és elvetemült cselekedetnek tekintette. Utólag, több évtized távlatából már árnyaltabb megítélést kap a nyugatra szállítás története. A témával hosszú ideje foglalkozó művészettörténész véleménye szerint: „Az pedig, hogy Budapest ostroma sorra fog kerülni, mindenki előtt világos volt, s hogy egy ilyen ostromot a múzeumok aligha állhatnak ki pusztulás nélkül, ugyancsak bizonyos volt. Csánky tehát - miután a felelős őrzést a »fejesek« közönye miatt nem tudta helyben megvalósítani - az anyagot csak úgy menthette meg, ha továbbviszi, s logikusan nyugatra. Csánky Dénes, akit fasiszta kreatúrától kezdve egyszerűen tolvajig mindennek neveztek, nem elhurcolta, hanem megmentette a Szépművészeti Múzeum állományát.

Freskókhoz vágott dzsemes üvegek

Az országban maradt művészeti értékekre (az épületek díszítéseitől kezdve a berendezéseken át minden mozdítható műtárgyra) pedig valóban sötét jövő várt: a harci cselekményekkel és a katonai jelenléttel együtt járó rombolás mellett a rablás és fosztogatás okozott hatalmas, teljes mértékben fel sem mérhető veszteséget.

Különösen igaz volt ez azokra a területekre, amelyeken hetekig-hónapokig „hullámzott" a front, és az adott területen lévő kastélyok a különféle beszállásolások kényszerét szenvedték el - jórészt függetlenül a csapatok nemzetiségétől. Egyébként a légitámadások okozta veszteség eltörpült a beszállásolt katonák tetteihez képest.

A szovjet csapatok viselkedéséről és zsákmányszerző tevékenységéről számos szám- és tényszerű adat áll rendelkezésünkre. A legnagyobb veszteségek összegyűjtése és elemzése sem történt még meg, jellemző példákban azonban nem szűkölködünk.

A Körmenden lévő Batthyány-oklevélanyag döntő többségét a kastélyt hosszú ideig megszállva tartó szovjet csapatok dúlták szét, és semmisítettek meg rengeteg pótolhatatlan középkori oklevelet. A kastélyt hadikórháznak rendezték be, majd helyőrséget helyeztek el benne, és a fölösleges lomnak tekintett iratokat a lóistálló udvarára dobálták le, ott WC-papírnak használták azokat, vagy a középkori pecséteket a csizmák viaszosítására „alkalmazták". A megmaradt okiratok mentése és biztonságos helyre elszállítása hosszú évekig tartott.

Természetesen a kastélyokat megszállva tartó, és egymást váltó hadseregek hasonló módon, egymást követve okoztak károkat. A csákvári Eszterházy-kastélyban először a németek dzsemes üvegeket vagdostak a freskókhoz, összetörték a kínai porcelánokat, és a metszett tükrökbe lövöldöztek.

Fotó: Fortepan

Őket követték a szovjet „felszabadítók". „A kastélyt az oroszok a németeknél is kevésbé becsülték meg" - írta egy szemtanú utóbb. „Nem jöttek rá, hogyan kell fűteni a sárgaréz lábakon álló, domborműves fajanszkályhákat, vagy nem volt kedvük kitapasztalni - pedig ezekkel a kályhákkal nagyon jól lehetett fűteni, másnapig tartották a meleget.

Az ablakokat, ha véletlenül épen megmaradtak, betörték, aztán bedeszkázták, egy kis vaskályha csövét kivezették egy nyíláson, és úgy fűtöttek a kastély termeiben, mint egy putriban. A parkett tönkrement, füst volt, csípte a szemüket, szalmát szórtak a földre, lefeküdtek a földre. A majolikakályhákat szétverték, apró darabokra.

A Vay család berkeszi levéltáráról az mondható el, hogy a világháború alatt nagy veszteségeket szenvedett, és a háború után olyan állapotban volt, hogy a bizottság a „szó szoros értelmében csak vasvillával tudta gépkocsira rakatni es beszállítani az Országos Levéltárba". (A sors fintora, hogy a beszállított anyag az 1956. novemberi levéltári tűzben égett el.)

Az ehhez hasonló rombolásoknak se szeri se száma. A kastélyok és udvarházak környékén lakók pedig folytatói lettek a katonák tevékenységének: alig volt jobb alkalom a történelemben, hogy a helyi nagybirtokosok kisebb-nagyobb értékei a „kisemberek" tulajdonába kerüljenek. Magyarul mondva, a legtöbb kastélyt a helybéliek egyszerűen kifosztották. A vandál pusztítást a rablás, az értékes műtárgyak összegyűjtése és elszállítása tetőzte be. (A szovjetek a kastélyok értékein túlmenően a bankok trezorjaiból is szállítottak el műtárgyakat.)

Az elképesztő rombolást és fosztogatás követően az 1945 után hivatalba lépő kormányok előtt rendkívül nehéz feladat állt: az eltűnt műkincsek felkutatása és megmentése.

Keresztes Csaba tanulmányának teljes szövegét az archivnet.hu portálon olvashatják.