Véres háborúban bosszulta meg testvérét a lovagkirály, I. Lajos

40 éves uralkodása során alig akadt olyan esztendő, amikor nem indított valamerre hadjáratot Nagy Lajos (1342–1382) magyar király. Uralkodását joggal emlegetik a középkori Magyar Királyság egyik fénykoraként: országában belső béke honolt, a hozzá hűséges bárói réteg és a teli kincstár segítségével pedig a külpolitikában kiváltképp aktívnak bizonyult. Példaképéhez, Nagy Sándor makedón királyhoz hasonlóan Lajos is szeretett részt venni a hadjáratokban, melynek következtében – ahogy az egy-egy vadászat alatt is előfordult – nem egyszer életveszélybe is került. Az ambiciózus lovagkirály által indított ütközeteknél azonban nem egyszer hiányzott a racionális megfontolás, ráadásul azok rendkívül költségesnek bizonyultak. Lajos két ízben vezetett nagyobb hadjáratot Itália területére, hogy megszerezze a nápolyi trónt, és megbüntesse András öccsének gyilkosait. A nápolyi kérdés – nem kevés energiát és anyagi javakat lekötve – a magyar királyt egész uralkodása során végigkísérte.

Az ifjú lovagkirály

Öt nappal azután, hogy Károly Róbert meghalt, 1342. július 21-én királlyá koronázták fiát, a trónörököst, Lajost. Két bátyja korai halála után a tizenhat évesen uralkodóvá előlépő fiatalembert gyerekkorától királynak nevelték és mind elméleti, mind gyakorlati szempontból igyekeztek felkészíteni őt az uralkodásra. A fegyverforgatásban nagy örömét lelte, de a hadjáratok között is szívesen töltötte idejét vadászattal, ami egy alkalommal – mikor egy medve támadta meg – kis híján az életébe került. A harc mellett érdeklődött a történelem és a csillagászat iránt, valamint több nyelvet is elsajátított. A magyar és a napi szinten használt francia mellett megismerkedett a német, az olasz és a latin nyelvvel is.

A korabeli leírások alapján igen színes uralkodói egyéniség rajzolódik ki előttünk Lajos személyét illetően. Küküllei János krónikaíró amellett, hogy bölcsnek és bőkezűnek írja le, külsejéről megjegyzi, hogy „közepes magasságú ember volt, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, barátságos arcú, vastag ajkú és kissé görbe vállú”. Közvetlenebb volt apjánál, érzelmeit nem palástolta, nyitott és jókedvű királyként ítélték meg, aki bátorságát minden helyzetben igyekezett bizonyítani, ami többször is életveszélybe sodorta őt. A világhódító III. Alexandrosz mellett a másik példaképe Szent László király volt, akinek kultusza virágkorát élte az Anjouk alatt. A lovagkirály eszményének igyekezett megfelelni és ez kortársai, valamint az utókor szemében is sikeresnek bizonyult.

Céljai és habitusa arra vezették, hogy uralkodása során több mint harminc nagyobb hadjáratot indított – ezek egy részét személyesen vezette –, harcolt Dalmáciában és Horvátországban, hadban állt Velencével, ismertek a balkáni háborúi, de részt vett a litvánok elleni csatában is. A számos ütközet és hadjárat közül a nápolyi konfliktus volt az egyik legjelentősebb, amely gyakorlatilag egész életében végigkísérte Lajost.

A kifogásolt végrendelet

Csalódást keltett a magyar udvarban az a hír, miszerint az 1343-ban életét vesztő Bölcs Róbert nápolyi király végrendeletében országa örökösévé egyedül unokáját, Johannát szánta. Sőt, a volt uralkodó azt is kinyilvánította, hogy ha az ekkor 17 éves örököse valamilyen úton-módon életét vesztené, akkor a trónt annak húga, Mária kapja. A döntés annak fényében vált problémássá, hogy tíz évvel ezt megelőzően Bölcs Róbert és Károly Róbert magyar király egyezséget kötöttek, miszerint a nápolyi uralkodó halálát követően annak unokája és a vele eljegyzett András, az uralkodó fia öröklik a trónt.

Az ekkor már évek óta Nápolyban élő, és az uralkodói címre ily módon okkal számító magyar herceg – aki történetesen Nagy Lajos király öccse volt – ez alapján be kellett, hogy érje a számára már évek óta meglévő calabriai herceg titulussal. Ez természetesen nem csak neki, hanem családjának, mindenekelőtt bátyjának és édesanyjának, Erzsébetnek sem tetszett, így ők először diplomáciai úton akarták rendezni az ügyet.

Lajos a nápolyi király halála után követet küldött VI. Kelemen pápához András megkoronázása érdekében, miközben megkérte Luxemburgi Károly morva őrgrófot, a későbbi IV. Károly császárt – akinek Lajos nem mellesleg a veje lett –, hogy segítsen meggyőzni a Szentszék vezetőjét a kérdésben. Erzsébet anyakirályné személyes megjelenésével akarta jobb belátásra bírni a nápolyiakat, de hogy elképzelésének nagyobb nyomatékot adjon, magával vitte a királyi kincstár teljes nemesfémkészletét, hat és fél tonna ezüstöt, és öt tonna színaranyat. A küldetés biztos sikere érdekében Lajos édesanyja után küldött még „négyezer márka válogatott aranyat.”

A rengeteg pénz, a jutalmazások és megvesztegetések, a gyakori avignoni követjárások végül hoztak némi eredményt. VI. Kelemen – aki egyébként a francia királlyal együtt nem nézte jó szemmel a magyar Anjou-ág növekvő hatalmát – beleegyezett a kérésbe, de nem egyeduralkodóként, hanem Johanna férjeként, társuralkodóként járult hozzá András megkoronázásához, amelynek időpontját 1345 szeptemberére tették. A ceremónia azonban meghiúsult.

Gyilkosság Aversában

András helyzete Nápolyban nem volt éppen irigylésre méltó. Az udvarban számos ellenfele akadt, sok megaláztatás érte, többek között felesége részéről is, akivel kapcsolatban közszájon forgott a hír, miszerint szeretői vannak. A csalódott herceg úgy tervezte, hogy koronázása után bosszút fog állni a sok elszenvedett sérelmen, amit – nem túl előrelátó módon – nem is rejtett véka alá. Végül állapotos felesége, Johanna hívei tettek arról, hogy se a koronázás, se a bosszú ne történhessen meg, András meggyilkolása mellett döntöttek.

Az esemény szeptember 18-án, a Nápoly melletti Aversánál zajlódott le, egy egész napos vadászat utáni éjszakán. András és Johanna este egy kolostor vendéglakosztályában tért nyugovóra, éjszaka azonban a fiatal, ekkor 18 éves herceget merénylői egy álhírrel kicsalogatták szobájából. A fegyver nélkül kiérkező András – aki mögött neje gondosan bezárta az ajtót – nyaka köré hurkot tekertek, majd megfojtották, s holttestét hátrahagyva odébbálltak.

Johannát – tekintve, hogy az akció nagy valószínűséggel az ő tudtával történt – férje halála nem kifejezetten rázta meg, az esemény azonban kiélezte az ellentéteket a magyar királlyal. Nagy Lajos ugyanis követelte a pápától öccse gyilkosainak megbüntetését, így többek között Johanna trónjától való megfosztását.

A pápa úgy döntött, hogy amíg Johanna bűnrészessége nem tisztázott, addig nem tesz eleget Lajos kérésének, de a gyilkosságban résztvevőket kiátkozással sújtotta. A merénylet gyakorlati kivitelezőit, Johanna udvari kegyenceit némi kínvallatás után kegyetlen módszerekkel kivégezték, de az értelmi szerzőknek – a gyanú szerint a királynő és annak hatalomvágyó unokatestvérei, a tarantói hercegek – nem esett bántódásuk. Lajos, aki az egész nápolyi rokonságot bűnösnek nyilvánította, nem elégedett meg a következményekkel, ezért úgy döntött, fegyverrel vesz elégtételt öccse haláláért. 

A bosszúhadjárat és a pestis

A fegyveres bosszú végrehajtásához Lajos először is kiépített maga mellett egy szövetségi rendszert, melynek tagja volt a pápa által kiátkozott IV. (Bajor) Lajos császár, valamint III. Edvárd angol király. Sőt, sikerült fegyverszünetet kötnie Velencével is. A dózse és a Tízek Tanácsa ahhoz is hozzájárult, hogy a magyar király serege átvonuljon államukon, mivel adriai kikötő híján Lajosnak szárazföldön kellett útnak indulnia.

A háborús előkészületek fontos részét képezte, hogy elkezdődtek a puhatolózó tárgyalások az itáliai fejedelmekkel és városokkal a gondtalan magyar átvonulás érdekében. Lajos ellentáborát a pápa, illetve a nápolyi Anjouk jelentették, akik készültek a magyar király támadására. Lajos első nápolyi hadjáratát 1347-ben indította meg.

A magyar csapatok szakaszosan érkeztek meg Itália területére, maga az uralkodó novemberben indult a királyság meghódítására. Vállalkozása sikeresen kezdődött, a királyt – akinek csapatai egyre gyarapodtak a különböző nemzetiségű zsoldosokkal – több államban is szívélyesen fogadták, ünnepségeket, vendégségeket tartottak tiszteletére. Lajos cserébe néhány – vele tisztelettel bánó – város urát lovagi címmel és övvel jutalmazta meg. A magyar uralkodó komolyabb konfliktus nélkül érkezett meg az év végére Aquilába, a megszerezni kívánt Nápolyi Királyság területére.

Johanna királynő – aki időközben feleségül ment unokafivéréhez, Tarantói Lajos herceghez – tétlenül vette tudomásul, hogy királyságának több előkelő ura is meggyilkolt férje testvérének oldalára állt. Lajos hadseregével 1348 elején Capuánál megfutamította a nápolyi hadsereget, a királynő, akit valamivel később férje is követett, tengeri úton menekült el előbb Marseilles-be, majd Avignon területére.

A magyar király ezt követően bevonult András öccse halálának helyszínére, Aversába, ahová meghívta a korábban már Johannától elpártoló Durazzói Károlyt, valamint a többi nápolyi Anjou herceget, rokonait. Itt az addigra egyre népszerűbb magyar király hírnevén csorba esett, az Anjou hercegeket Magyarországra vitette túszként, míg a rangidős Durazzóit – akiről úgy tartotta, hogy felelős öccse haláláért – lefejeztette.

Lajos februárban bevonult Nápolyba, felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címet, de ez év tavaszán egy, az eddigieknél nagyobb ellenség fenyegette seregét és saját életét: a pestisjárvány. A király – miután a fontosabb tisztségekbe zsoldosvezéreket és megbízható magyar parancsnokokat állított – tavasszal elhagyta Nápolyt és visszatért a Magyar Királyságba.

Másodszor Nápolyban – a pápa nem enged 

Hamar kitűnt, hogy a Nápolyi Királyságot nem olyan könnyű megtartani, mint amilyen gördülékenyen ment annak megszerzése, hiszen Lajos uralma hamarosan összeomlott. Miután nyáron VI. Kelemen pápa királyi címmel ruházta fel Tarantói Lajost, Johanna férjével 1348 őszén visszatért Nápolyba, miközben a magyar kézen lévő várak száma rohamosan fogyni kezdett. Az itáliai ügyek rendezésére Nagy Lajos először Lackfi István erdélyi vajdát küldte, de miután annak sikerei felemásnak bizonyultak – köszönhetően többek között a német zsoldosok lázadásainak – a magyar király úgy döntött, ismét a fegyverekhez nyúl.

1350 tavaszán megindította hát második nápolyi hadjáratát, amelyet ezúttal az Adriai-tengeren keresztül vezetett. A part menti városok ostromainál a bátorságát előszeretettel igazolni vágyó, ekkor még mindig csak a húszas évei közepén járó király több ízben is megsebesült. András és Durazzói Károly halálának helyszínén, Aversa alatt a várfalnál a király lába sérült meg egy nyíltól, amelyet – így a krónikás – csak másnap reggel, a tizenkettedik rántással sikerült kihúzni. Lajos ezt követően mindenesetre körbelovagolta a várost, hogy mindenki megbizonyosodjon arról: él.

Több véres ostrom és az előző hadjáratnál komolyabb csaták után a király augusztusban vonult be Nápolyba, ahol a pár évvel ezelőtti helyzettől eltérően ekkor már sokkal ridegebben várták az ifjú hódítót. Tekintve, hogy a helyiek ellenségesek voltak vele, a zsoldosokat pedig továbbra is igen nehéz volt kordában tartani és a vállalkozás költségei is igen magasra rúgtak – nem beszélve arról, hogy a pápa továbbra sem volt hajlandó Johannát megfosztani trónjától –, Lajos úgy döntött, el kell vetnie a két királysága egyesítését célzó elképzelését. Felismerése következtében még ebben az évben – egy római zarándoklatot követően – hazaindult.

A Johannával kötött fegyverszünetet 1352-ben béke követte, Lajos pedig két, hosszú távon sikertelen hadjárat után kivonta csapatait Itáliából és lemondott trónigényének gyakorlati érvényesítéséről. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy a pápa szívesebben látja az itáliai királyság élén Johannát, mint a magyarországi Anjoukat, akik az egyházfő támogatása nélkül és a nagy távolságok miatt nem tudhatják huzamos ideig magukénak a hatalmat Nápolyban.

A végjáték – gyilkossággal fűszerezve

Johanna – köszönhetően annak, hogy Lajos a trón megszerzésére irányuló immár dinasztikus tervei sikertelenek voltak – már évtizedek óta birtokolta a nápolyi trónt, mikor is az egyházszakadás (1378) során úgy döntött, VII. Kelemen ellenpápát fogja támogatni a Nagy Lajos által elismert VI. Orbánnal szemben.

A római pápa indítványozta a magyar királynál, hogy taszítsa le trónjáról a hűtlen királynőt. Lajos ekkor már nem volt hajlandó saját maga hadba vonulni, a trónt rokonára, a magyar királyi udvarban elő Durazzói Kis Károlyra ruházta át. A magyar király katonai segítségével Károly 1381-ben meg is szerezte a Nápolyi Királyságot, Johanna pedig – immár negyedik férjével (Tarantói Lajos után hozzáment a mallorcai királyhoz, majd őt követte Ottó német herceg) – az új uralkodó fogságába esett.

A magyar király számára igen sok bonyodalmat okozó Johannát Nápoly új ura 1382-ben megfojtatta. Nagy Lajoshoz a gyilkosság híre még eljutott, majd nem sokkal később, még ebben az évben a lovagkirály is meghalt. Kis Károly aztán a Lajos halála utáni trónviszályok során rövid ideig magyar királynak is mondhatta magát, de pár hetes „uralkodás” után merénylet áldozata lett.