A török helyett keresztény szomszédaival hadakozott uralkodása alatt Hunyadi Mátyás

Hunyadi Mátyás 555 éve, 1468. április 25-én indította el a csehek elleni keresztes hadjáratot, amely a remélt gyors lezárás helyett csak további régiós konfliktusokat idézett elő. Megkérdőjelezhető, hogy Mátyás nagyhatalmi politikájának volt-e reális megalapozottsága, hiszen a Közép-Európában terjeszkedő erős magyar birodalomnak több ellenérdekeltje – így a Habsburgok és a Jagellók – is akadt. Törökverő helyett így lett „igazságos” királyunkból Bécs sikeres ostromlója, aki birodalmi ambícióival összességében mégis kudarcot vallott.

Mátyás külpolitikai ambíciói

Hunyadi Mátyás már igen fiatalon a hatalmi intrikák célkeresztjébe került, majd vezető szerepébe beletanulva maga is aktív szerepet játszott a 15. század második felének nagyhatalmi politikájában.

Csehországgal már fiatalon közelebbről megismerkedhetett, bátyja kivégzését követően V. László Prágába hurcolta, ahol az akkori magyar uralkodó – a szintén még csak tizenhét éves László – váratlanul elhunyt.

A magyar belpolitika szövevényes háttéralkuinak köszönhetően Mátyást tizenöt évesen királlyá választották 1458-ban, koronázásra viszont csak a Szent Korona visszavásárlását követően, 1464-ben került sor. A koronáért a 80 ezer korona mellett képletesen is nagy árat fizetett: a megállapodás szerint törvényes utód nélküli elhalálozása esetén a Habsburgokra szállt a korona.

Az 1458-tól 1471-ben bekövetkezett haláláig uralkodó Podjebrád György cseh király nem önszántából engedte el – a lényegében fogságban tartott – Mátyást, váltságdíjat és házassági ígéretet kért nagylelkűségéért: Mátyásnak feleségül kellett vennie lányát, Podjebrád Katalint.

A ceremóniára 1463-ban került sor – ekkor a leány még csak tizennégy éves volt –, de a házasság nem volt hosszú életű: Katalin egy évvel később gyermekágyi lázban hunyt el, a gyászos esemény további következménye a két uralkodó – Mátyás és György – közötti fokozatos elhidegülés lett. Természetesen ezt a személyes okokon túl a politikai érdekellentétekben kell keresnünk.

A Hunyadi név kötelez, gondolhatták megválasztásakor a magyar rendek és a szomszédos országok vezetői. Mátyás másképpen vélekedett, nem vállalta fel édesapja „törökverő” örökségét. Bár stratégiai hadműveleteket folytatott a törökök ellen – mint a Bosznia elleni 1463-as katonai akció –, és török kézen lévő várakat is elfoglalt, de nagy háborút, nyílt összecsapásokat nem vállalt a Portával.

Külpolitikájának ezen alapvetése, miszerint ígéretekre nem alapozhat az oszmánok elleni harcban, nem javította Mátyás megítélését. A legfőbb kritikák, amelyek külpolitikai tevékenységével kapcsolatban felmerültek: a török veszély elhanyagolása, valamint a magas adók értelmetlen pazarlása a nyugati hadjáratokra.

Ezzel szemben Mátyás politikájának lehetséges egy másik olvasata is. Belátta, hogy korában az állam és politikai szövetségesek „rugalmas váltogatásával” tudja csak saját törekvéseit érvényesíteni – a környező hatalmak is hasonlóképpen jártak el –, és fő céljának azt tartotta, hogy a perszonáluniók és politikai manőverek révén minél nagyobb befolyásra tehessen szert a közép-európai régióban.

Sokan vitatják, de minden bizonnyal igaz a feltevés, hogy Mátyásnak a végső célja a német-római császári cím elnyerése volt. Hogy hatalmát valóban a török elleni háborúk anyagi fedezetének biztosítására használta volna fel, biztosan nem tudhatjuk, de a gondolat, hogy Európa csak egységesen vehette volna fel a harcot az oszmánok ellen, a jövőben igazolást nyert.

Ez a külpolitikai dilemma végül ahhoz vezetett, hogy Mátyás az uralkodása alatt a nyugati szomszédaival háborúzott. Ez felemésztette a jövőbeli, esetleges oszmán támadások ellen is felhasználható tartalékokat. Ennek a kényszerpályának az egyik fő kiindulópontja a cseh husziták elleni keresztes háború volt.

„A keresztes hadjárat”

II. Pál pápa hatálytalanította a bázeli zsinat kelyheseket – a huszitizmus egyik irányzatát – elismerő pontjait, Podjebrád György fellépését pedig nem találták elegendőnek a mozgalom leverésére.

Az egyetlen megoldás a konfliktus kezelésére a keresztes hadjárat maradt. II. Pál a magyar uralkodó személyében lelkes támogatóra talált, aki értelemszerűen saját hatalmi helyzetének megszilárdítására törekedett a Jagellók ellen, továbbá a cseh választófejedelemség megszerzésével valóra válthatta volna birodalmi álmait.

II. Pál a cseh trónt eredetileg a lengyel IV. Kázmérnak (ur. 1447–1492) ajánlotta fel, így Mátyásnak választása nem lévén, közbe kellett avatkoznia, és felajánlania támogatását a pápának, legyen szó akár a husziták, akár az oszmánok elleni harcról.

I. Ulászló (ur. 1440–1444) magyar királysága révén ráadásul nem lett volna váratlan egy újabb Jagelló uralkodó a trónon. A helyzet a lengyel király hatalmának megerősödésével valós fenyegetést jelentett Mátyásnak.

1468 tavaszán Podjebrád Viktorin, morva főkapitány háborút indított III. Frigyes német-római császár (ur. 1452–1493) ellen, a császárnak pedig a pápához hasonlóan szintén a magyar király segítségére volt szüksége. 1468. április 25-én Mátyás hivatalosan is elindította a csehek elleni keresztes hadjáratot.

Gyors győzelmekre számítottak, ám az ellenséges haderő sokkal nagyobb ellenállást fejtett ki, mint azt előzetesen várták. A kezdeti gyors sikereket követően – megszerezték a katolikus többségű Morvaországot, Sziléziát, valamint Lausitzot – egyre nagyobb tartalékokat emésztett fel a háború. A magyar uralkodó elleni belpolitikai szerveződések is a háborús veszteség okozta sérelmekből adódtak, noha a zsoldosok a zsákmányolásaikkal részben önfenntartóvá tudták tenni a háborút.

1469-ben Mátyás sikerként könyvelhette el, hogy ugyan több év háborúzás után, de a cseh katolikus rendek királlyá választották Olmützben. Ez egyben azt is jelentette, hogy megszűnt az esély egy tartós békére Podjebrád Györggyel. A cseh uralkodó élt az egyetlen esélyével, hogy megakadályozza Mátyás térnyerését: IV. Kázmér lengyel király gyermekeit tette meg országa örököseinek.

III. Frigyes nem támogatta megszorult helyzetében a magyar uralkodót, így lényegében egy cseh-lengyel-magyar konfliktussá eszkalálódott a háború, amely már a híres, Mátyás legnagyobb eredményeként számontartott 1474-es boroszlói diadal ellenére sem tűnt nyerhetőnek.

Podjebrád György 1471-es halálával a keresztes háború ürügye végleg megszűnt, így Mátyás előtt két út maradt: vagy több évnyi háborút követően eredménytelenül visszavonul, vagy folytatja a harcot az akkora már összeállt Habsburg-Jagelló front ellen.

A Habsburgok és a magyarok között az 1477-es gmunden-korneuburgi béke az érdekellentéteket nem simította el, a körülmények ismeretében így nagy eredmény, hogy Mátyás végül az 1479-es béke feltételei alapján megőrizhette korábbi hódításait, valamint az új lengyel királlyal, II. Ulászlóval megosztott cseh trónt.

Ez a részsiker arra biztatta a magyar uralkodót, hogy továbbra is érdemes nyugat felé fordulnia nagyhatalmi pozícióinak megszilárdítása érdekében, így folytatta III. Frigyessel folytatott háborúit Ausztria ellen. 1482 és 1487 között Mátyás elfoglalta Alsó-Ausztria várait, valamint 1485-ben Bécset is bevette.

III. Frigyes megválasztott utódja Miksa főherceg lett, így Mátyásnak nem maradt többé esélye a császári címre. Hiába a sikerei cseh földön, összességében elvesztette azt a nagy háborút, amelyre valós győzelmi esélyei már annak megkezdésekor is alacsonyak voltak.

Trónutódlásának kérdésében is kudarcot vallott: hiába készítette elő Corvin János megkoronázását a főnemesek maga mellé állításával, végül egyik legnagyobb riválisa, II. Ulászló (ur. 1490–1516) örökölte meg a magyar trónt.

Hunyadi Mátyás husziták elleni keresztes hadjáratát lehetne felesleges, félig megnyert-félig elvesztett háborúként összegezni. Bár nagyratörő tervekkel indult, ezek megvalósítására a korabeli ingatag szövetségi rendszerek nem adtak lehetőséget.