Vér és megtorlás 1849-ben: így jutottunk el a szabadságharc tragédiájáig

A dicsőséges tavaszi hadjárat 1849. áprilisi sorozatos sikereire alapozva és a Magyar Királyság korábbi alkotmányos különállását figyelmen kívül hagyó (a magyar területeket csupán a birodalom egyik tartományaként említő, 1849. március elején kihirdetett) olmützi alkotmányra válaszul a magyar országgyűlés április 14-én kimondta a Habsburg–Lotharingiai ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A magyar seregektől elszenvedett sorozatos vereségek és a Függetlenségi nyilatkozat hatására a bécsi udvar már április 21-én úgy döntött, hogy segítségért fordul az orosz cárhoz. Ferenc József május 1-jén kelt levelében I. Miklós támogatását és beavatkozását kérte. Az orosz uralkodó 200 ezres sereget mozgósított és küldött a magyar szabadságharc leverésére. Az ország sorsa ezzel megpecsételődött.

Harc a túlerővel

A magyarországi császári csapatok parancsnokává május végén kinevezett Julius Haynau 170 ezer fős seregével együtt így a szintén körülbelül százhetvenezer fős, az ellátásban és a kiképzésben is hátrányban lévő magyar honvédseregnek a továbbiakban több mint kétszeres túlerővel kellett szembeszállnia.

A magyar vezérkarban megfogalmazódott és kidolgozott haditerveknek megfelelően a honvédeknek még az ellenséges seregek egyesítése előtt, külön- külön kellett volna legyőzniük az osztrák és az orosz csapatokat. A ragyogó tehetségű Görgei Artúrnak azonban nem sikerült megállítania Haynau támadásait, és a május 21-én visszafoglalt Pest-Budát már július 11-én ki kellett üríteni, és át kellett adni az osztrákoknak.

A főváros elvesztése után a május 2-án hivatalba lépő, Szemere Bertalan miniszterelnök vezette kormány és a magyar országgyűlés a kedvezőtlen és válságossá váló hadihelyzet következtében előbb Szegedre, majd Aradra kényszerült. 1849 februárjában a kápolnai csata során a határozatlanságáról és következetlenségéről ismertté vált Dembinszky Henrik ismét visszavonult, majd vereséget szenvedett az osztrák csapatoktól, de a korábban sikert sikerre halmozó Bem József sem tudott győzni július 31-én Segesvárnál, majd augusztus 6-án a Nagyszeben melletti Nagycsűrnél, végül immár a teljes magyar haderő főparancsnokaként maradt alul augusztus 9-én Temesvárnál, a szabadságharc utolsó jelentős ütközetében.

A temesvári csatavesztést követően, augusztus 10-én Szemere kormányfő és Batthyány Kázmér külügyminiszter a minisztertanács felhatalmazásával felajánlotta a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848-as áprilisi törvények érvényességét, orosz részről azonban teljes elutasításra találtak.

Az utolsó két erődig

Augusztus 11-én az államfő, Kossuth Lajos kormányzó-elnök a teljes katonai és politikai hatalmat Görgeire ruházta át, azaz diktátorrá nevezte ki. A teljhatalommal felruházott tábornok elhagyta Aradot, és még aznap haditanácsot hívott össze. Főtisztjei körében Görgei az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétellel állt elő, amit a további fegyveres harc kilátástalansága indokolt, hiszen a közel 30 ezer fős seregében több ezer újonc fegyverrel sem rendelkezett, és a lőszerhiány miatt a további csapatok harcképessége is erőteljesen kérdéses és vitatható volt.

A javaslatot a haditanács elfogadta, s így augusztus 13-án a világosi vár alatt húzódó szöllősi mezőn a fősereg letette a fegyvert Fjodor Rüdiger lovassági tábornok előtt, majd még augusztus folyamán a további kisebb csapattestek is megadták magukat, vagy egyszerűen feloszlottak.

Görgei döntésével – miszerint csak az orosz csapatok előtt volt hajlandó a megadásra, utalt arra, hogy az osztrákok nem voltak képesek legyőzni őt – minden bizonnyal több száz, a honvédseregben szolgálatot teljesítő volt császári és királyi katonatiszt életét mentette meg, hiszen a hírhedten kegyetlen Haynau mindezen katonatiszteket rögtönítélő bíróságokon vagy gyorsított eljárásban ítéltette volna el, és a legrövidebb határidőn belül kivégeztette volna őket.

1849 szomorú augusztusát követően csak két erőd, Pétervárad és Komárom tartotta még magát. A körülzárt péterváradi várőrség szeptember 7-én feltétel nélkül átadta az erődöt az ostromlóknak, majd szeptember 27-én a bevehetetlen komáromi erődrendszer átadásának feltételeiről is megállapodás született.

[galeria_kep_29281]

Komáromot Klapka György vezetésével mintegy 20 ezer honvéd védte, ezért a gyors és zökkenőmentes megadás érdekében még az egyéb esetekben kérlelhetetlen és kíméletlen Haynau is komoly engedményekre kényszerült. A komáromi védők végül október 2–4. között teljes körű amnesztia és szabad elvonulás fejében átadták a várat, a politikusok és a katonák is sértetlenül külföldre távozhattak, ha akartak.

Főtisztek osztrák kézen

A világosi fegyverletétel után Görgeit az orosz főhadiszállásra kísérték, s csak itt és ekkor tudta meg, hogy a cári főparancsnok, Ivan Paszkevics kizárólag az ő életét tudja garantálni a példás büntetést és véres megtorlást követelő ifjú császárral, Ferenc Józseffel és a minden esetben statáriális eljárásban, gyors és tömeges kivégzésekben gondolkodó, bosszúszomjas Haynauval szemben.

Augusztus 23-án a főtiszteket és tiszteket – Görgei kivételével – átadták az osztrákoknak, majd a Karl Ernst törzsbíró vezetésével megalakuló aradi különleges katonai törvényszék már augusztus 25-én megkezdte a kihallgatásokat.

Bécsben augusztus 31-én, főként Ferenc József kérésének és követelésének engedve döntenek arról, hogy Haynaunak csak utólagos jóváhagyásra kell felterjesztenie a haditörvényszéki határozatokat, így a bécsi kormányzat nem bírálhatta felül, nem másíthatta meg, azaz nem enyhíthette a katonai törvényszékek által hozott súlyos ítéleteket.

Az Aradon perbe fogottakat a haditörvényszék két fontos szempont alapján választotta ki. Mindegyikük a császári hadsereg tisztjeként kezdte meg katonai karrierjét, valamint az V. Ferdinánd által, uralkodói manifesztumban, önkényesen feloszlatott magyar országgyűlés október 3-i időpontja után is önálló seregtesteket vezettek, és végrehajtották az október első napjaiban megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány utasításait.

A katonai törvényszéken a főtisztek elleni vád a fegyveres lázadás volt, melyet a Függetlenségi nyilatkozat és a trónfosztás elfogadása után is tovább szolgáló személyek esetében felségárulássá súlyosbítottak és minősítettek át.

Mindenképpen hangsúlyozandó és hangsúlyozható, hogy a jogi eljárás törvényessége több szempontból is problémás és vitatható volt. A fegyveres lázadás vádja azért volt ellentmondásos, mert V. Ferdinánd önkényesen, tulajdonképpen törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést, nem beszélve arról, hogy Batthyány Lajos kormányának végig alkotmányos működését épp ő tette indokolhatóvá az áprilisi törvények szentesítésével.

A felségárulás vádja pedig azért volt megkérdőjelezhető, mert Ferenc Józsefet a törvények értelmében nem lehetett legitim királynak tekinteni.

A császári trónon V. Ferdinándot 1848. december 2-án váltotta Ferenc József (akit viszont nem koronáztak magyar királlyá, az majd csak a kiegyezés évében, 1867. június 8-án történik meg), ezért a magyar országgyűlés az 1849. április 14-i trónfosztás időpontjáig Ferdinándot tekintette törvényes uralkodójának. 

Az ítélet: halál

A szabadságharcot követő megtorlás csúcspontja a szimbolikusan a bécsi forradalom és Theodor Latour hadügyminiszter erőszakos halálának első évfordulójára időzített tizenhárom honvédtiszt aradi és Batthyány Lajos miniszterelnök pest-budai kivégzése volt. Haynau kívánságának megfelelően szeptember 26-án a törvényszék valamennyi főtisztet kötél általi halálra ítélte.

A törvényszék vezető bírája, Ernst négy személy esetében enyhítésért folyamodott és fellebbezett Haynauhoz, aki ítéletüket lőpor és golyó általi halálra változtatta. Az önálló seregtestet első esetben a világosi fegyverletételkor vezető, egyedüliként „csak” ezredesi rangban szolgáló Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid büntetésének enyhítését az osztrákoknak, és nem az oroszoknak történő megadás, míg Kiss Ernő és Schweidel József esetében a többiekhez képest jóval jelentéktelenebb szerepvállalás indokolta.

A négy, golyó általi halálra szánt főtiszt kivégzése után a kötél általi halálra ítélt tábornokok következtek: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Az utolsóként felakasztott Vécsey miután végignézte társai erőszakos és lassú halálát, s már nem volt kitől elbúcsúznia, a bitófa árnyékában – a legenda szerint – a sokat szenvedett Damjanich kezét csókolta meg.

[galeria_kep_29284]

Kevésbé közismert, hogy Aradon már augusztus 22-én kivégezték Ormai Norbertet, október 25-én pedig Kazinczy Lajost (Kazinczy Ferenc fiát), majd 1850. február 19-én Ludwig Haukot – mindhárman honvéd főtisztek voltak. Lenkey János kivégzésére azért nem került sor, mert az aradi várbörtönben megtébolyodott, és később ott is hunyt el.

Az 1849. január 8-án letartóztatott, mindvégig az alkotmányos és kompromisszumos megoldást kereső Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzéséhez még nehezebb volt megfelelően indokolható és igazolható jogi alapot találni. Az Aradon kivégzett honvédtisztekhez hasonlóan lázadással és felségárulással vádolták, döntően az 1848. évi tavaszi-nyári cselekedeteiért ítélték el, hiszen a többiekkel ellentétben októbert követően vezetőként már nem vett részt a szabadságharc politikai vagy katonai döntéseiben és eseményeiben.

Haynau természetesen nem gyakorolt kegyelmet, jóváhagyta a halálos ítéletet, ám végül nem kötél, hanem golyó oltotta ki az életét. Batthyány ugyanis nem kívánt a köztörvényes elítéltek módjára, megalázó módon, kötél által meghalni, ezért a felesége által becsempészett kis tőrrel a nyakán életveszélyesen megsebesítette magát. A pesti Újépületben a kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett, szemét nem engedte bekötni, és maga vezényelte a halálos sortüzet.

A sötét ötvenes évek

A megtorlás, mely a társadalom minden csoportját és rétegét érintette, kegyetlen és kíméletlen volt. A honvédsereg katonái és tisztjei közül közel 50 ezer személyt kényszersorozással olvasztottak a császári hadseregbe. A várfogságra ítéltek száma megközelítette az 1500 főt. A haditörvényszékek mintegy 500 halálos ítéletet hoztak, a végrehajtott halálos ítéletek száma elérte a százötvenet.

A katonák mellett civileket, jegyzőket, papokat, tanítókat, de még nőket is sokszor várfogságra, sáncfogságra (kényszermunkára), botozásra, vesszőzésre, vagyonelkobzásra vagy állásvesztésre ítéltek, több ezren emigrációba kényszerültek. A Kossuth-bankók beváltás nélküli megsemmisítésével a magyar társadalom minden tagjának jelentős anyagi hátránya keletkezett. A csendőrség és a rendőrség létrehozásával a nép korábban soha nem tapasztalt megfigyelése és ellenőrzése valósult meg.

Mindezek alapján jogosan nevezhetjük a XIX. század közepét is a sötét ötvenes éveknek, melyet nem homályosíthatnak el, csupán a kialakult képet árnyalhatják a sorozatosan kihirdetett amnesztiarendeletek, például Ferenc József és Erzsébet 1854. évi házasságkötése után vagy a császári pár 1857. évi magyarországi látogatását megelőzően. A véreskezű ifjú császártól nagyon hosszú út vezet a koronázásig és a kiegyezésig, majd a millenniumi kiállításon látványosan ünnepelt Ferenc Jóskáig.