A festészet tükrözi a női szépségideál három évszázados változását
Az európai festészetben a 17. és a 20. század közepe között drasztikusan megváltozott az ideálisnak tartott női test és arc ábrázolása, amely a kerekded formáktól egyre inkább a vékonyabb, androgün megjelenés felé tolódott el. A Northumbriai Egyetem kutatóinak tanulmánya, amely az 1650 és 1950 közötti portrék elemzésén alapul, rámutat, hogy az évszázadok során a művészek és a társadalom fokozatosan elszakadt a fiatalságot és a termékenységet hangsúlyozó esztétikai normáktól, ami a vásznon megjelenő nők életkorának és testalkatának észrevehető átalakulását eredményezte.
- Egy brit tanulmány több mint hatszáz 1650 és 1950 között készült európai női portrét elemzett.
- A megkérdezett résztvevők értékelése alapján a festett nők időközben egyre vékonyabbak lettek.
- A kerekdedebb formák eltűnésével párhuzamosan az ábrázolt arcok életkora is növekedni kezdett.
A kutatócsoport egy 606 darabból álló adatbázist hozott létre olyan európai festményekből, amelyek felsőosztálybeli, felnőtt nőket ábrázoltak, és amelyeken a modellek felsőteste legalább részben látható volt. A szakemberek ezt követően 1570 résztvevőt vontak be a kísérletbe, akiket arra kértek, hogy értékeljék az alkotásokon szereplő nők vélt derék-csípő arányát, testsúlyát, arcuk alapján becsült életkorát és általános vonzerejét. Az adatok összesítése két egyértelmű, egymással összefüggő trendet mutatott ki a vizsgált háromszáz éves időszakban.

Az elsődleges megállapítás szerint a festményeken ábrázolt nők teste az idő előrehaladtával egyre kevésbé volt kerekded. Míg az 1650-es évektől a 18. század közepéig, például Sir Peter Lely vagy Jean-Honoré Fragonard festményein a szélesebb csípő és az alacsonyabb derék-csípő arány dominált, addig a 19. és a 20. század fordulójához közeledve a női sziluett észrevehetően nyújtottabbá, karcsúbbá és „csőszerűbbé” vált.
A második fontos trend az ábrázolt arcok életkorára vonatkozott: a 19. és 20. századi portrékon, például Ethel Wright vagy Sir James Gunn művein a nők arca láthatóan idősebbnek hat, mint a korábbi évszázadok fiatalosságot sugárzó ábrázolásain.
A tanulmány szerzői hangsúlyozzák, hogy a magasabb derék-csípő arány és az idősebb arcvonások térnyerése a termékenységet és a fiatalos reprodukciós potenciált jelző vizuális jegyek tudatos háttérbe szorítását jelzi. Ezt az esztétikai eltolódást más, friss kutatások is kontextusba helyezik.
Egy japán kutatócsoport nemrégiben végzett felmérése, amely a Japanese Psychological Research című folyóiratban jelent meg, arra az eredményre jutott, hogy a mai férfiak vonzerejét tekintve a derék-mell arány (ahol a mell mérete hangsúlyosabb a derékhoz képest) sokkal meghatározóbb tényező, mint a derék-csípő arány. A szakemberek ezt azzal magyarázzák, hogy a nagyobb kebel a termékenység és a reproduktív egészség erőteljesebb szexuális szignálja.
A női szépségideál történelmi változása szorosan összefügg a mindenkori társadalmi, gazdasági és kulturális átalakulásokkal. A 17. és a 18. századi európai elit körében a teltebb idomok és a világos bőr a jólétet, az egészséget és a fizikai munkától való mentességet szimbolizálta. A fűzők használata a reneszánsz kora óta jelen volt, de az ideális sziluett a barokk és a rokokó idején a hangsúlyos csípőt és a dús kebleket emelte ki. A 19. század végén az ipari forradalom és a nők fokozatos társadalmi emancipációja új normákat hozott; a divat egyre inkább a funkcionalitás és a mobilitás felé mozdult el, ami a testalkat megítélésére is hatással volt.
Ez is érdekelhet
A 20. században ez a folyamat felgyorsult. Az 1910-es évek elegáns, magas, de még fűzőt viselő „Gibson-lány” eszményét az 1920-as évek szüfrazsett mozgalmai nyomán a rövid hajú, egyenes vonalú, fiús „flapper” stílus váltotta fel. Bár a második világháború után az 1950-es években rövid időre visszatért a homokóra alkat ideálja, az 1960-as években Twiggy modell androgün, rendkívül vékony megjelenése új irányt szabott, amely az 1990-es évek Kate Moss által fémjelzett „heroin chic” stílusában csúcsosodott ki.
A Northumbriai Egyetem kutatása rámutat, hogy a karcsúság és az androgün vonások divatja nem a 20. század hirtelen találmánya, hanem egy olyan fokozatos vizuális és társadalmi folyamat eredménye, amely már az 1700-as évektől nyomon követhető a képzőművészetben.