Hitelesítettek és restauráltak egy 1744-es velencei Canaletto-festményt
Egy váratlanul felbukkant, rossz állapotú festményről az alapos tudományos vizsgálatok és a restaurálás során bebizonyosodott, hogy Canaletto (Giovanni Antonio Canal) eredeti, 1744-ben készült alkotása. A megviselt állapotú, tulajdonosi háttérrel nem rendelkező, de szignóval ellátott művet Matteo Salamon műkereskedő fedezte fel, a hitelesített alkotás pedig immár a veronai Palazzo Maffei művészeti gyűjteményét gyarapítja.
- Egy váratlanul felbukkant, szignált Canaletto-festmény szerzőségét erősítették meg a szakértők.
- Az 1744-re datált alkotás a velencei Canal Grandét ábrázolja a Palazzo Pesaro magasságából.
- A restaurált és tudományosan megvizsgált festmény a veronai Palazzo Maffei gyűjteményébe került.
Az olajfestékkel vászonra készült, 60,1-szer 95,2 centiméteres festmény a "Canal Grande délkelet felé, a Palazzo Pesarótól a Fondaco dei Tedeschi felé, Velence" címet viseli. Bár az alkotáson a festő „Ant. Canal Fecit MDCCXLIV” aláírása szerepelt, a bizonytalan eredet és az állagromlás miatt a művészettörténészek kezdetben óvatosan kezelték a szerzőség kérdését. A stíluskritikai elemzések azonban igazolták, hogy a kompozíció, a felhők elrendezése, a víztükröződés és a jellegzetes, lendületes ecsetvonásokkal megfestett, kis fejű emberalakok maradéktalanul megegyeznek a velencei mester 1740-es évekbeli alkotói korszakával.
Az aláírás formátuma is megegyezik két másik, szintén 1744-ben, Joseph Smith brit konzul számára készült San Márk-téri vedutáéval. A művészettörténészek szerint Canaletto valószínűleg azért szignálta ezeket a műveket ilyen feltűnően az elülső oldalon, hogy megkülönböztesse alkotásait a feltörekvő tehetség, unokaöccse és riválisa, Bernardo Bellotto képeitől.
Carlotta Beccaria restaurátor munkája során olyan apró technikai részleteket is azonosítottak, amelyek megerősítették a hitelességet. A festmény alatt eltérő színű alapozást használtak: az égbolt alatt vörösesbarna, míg az épületek és a vízfelület alatt narancssárga réteget vittek fel, ami a már említett másik két 1744-es Canaletto-mű sajátossága is. A festmény a múltban legalább két durva, szakszerűtlen beavatkozáson esett át, és egy vászonról vászonra történő átvitel során a festékréteg jelentősen megkopott, ám a mostani restaurálás egy filológiailag hű, minimális beavatkozást igénylő helyreállítást eredményezett.
A cikk arra is rávilágít, hogy a művész a kompozícióhoz ugyanazokat a camera obscurával (lyukkamerával) készített vázlatokat használta fel, amelyeket egy évtizeddel korábban John Russellnek, Bedford 4. hercegének festett híres, a Woburn Abbey-ben őrzött sorozatához. A jelenlegi alkotáson azonban Canaletto módosította a perspektívát: a megfigyelési pontot magasabbra helyezte, a térlátást pedig kiélesítette. A festő ráadásul újra kilátogatott a helyszínre, hogy a korábbi vázlatokról hiányzó elemeket, például a bal oldalon álló, csúcsos tetejű Da Lezze-palotát, valamint új hajókat és figurákat illesszen a képbe.
Ez is érdekelhet
Canaletto a 18. századi velencei városképfestészet, a veduta legkiválóbb és legismertebb mestere volt. Az 1730-as évektől kezdve a brit Grand Tour utazók, az arisztokrácia és a gazdag műgyűjtők legkedveltebb alkotójává vált. Az angol mecénások, mint Joseph Smith vagy a bedfordi herceg, szinte sorozatgyártásban rendelték a művésztől a velencei csatornákat, tereket és ünnepeket ábrázoló aprólékos képeket, amelyeket otthonukban az európai műveltségi körútjuk emlékeiként állítottak ki.
A veronai gyűjteménybe került festményen domináns elemként feltűnő Palazzo Pesaro – amelyet Baldassare Longhena tervezett és 1710-ben fejeztek be – a korszak egyik legimpozánsabb barokk épülete volt a Canal Grande mentén, ma pedig a város modern művészeti galériájának, a Ca’ Pesarónak ad otthont.