Tényleg nem halt meg senki az 1939-es Dohány utcai merényletben?

1939. február 3-án tíz perccel hat után két kézigránátot hajítottak a Dohány utcai templom előtt álló tömegre. A merényletet egyértelműen a nyilasoknak tulajdonították, bár néhány kutató szerint a politikai rendőrség által megszervezett akcióról volt szó, amellyel a választások előtt akarták lejáratni a Nyilaskeresztes Pártot, és ürügyet szereztek pártjuk betiltására, sajtójuk elnémítására. Eleinte még 13 sérültről szólt a fáma, később 23 sérültre bővült a kör, akik állítólag 20 nap alatt gyógyuló sérüléseket szereztek. A Pesti Izraelita Hitközség (PIH) fennmaradt korabeli iratanyagát átvizsgálva azonban más is kiderült a súlyos merénylet áldozatairól.

Terrorista merénylet vagy politikai lejáratás?

Kádár Gábor és Vági Zoltán a következőket írták „Zsidó-magyar konfliktusok, merényletek, etnikai tisztogatások 1923-1942” című tanulmányukban: „Nyilaskeresztes merénylők kézigránátokat hajítanak a Dohány utcai zsinagógából távozó tömegre. 1939. február 3-án tíz perccel hat után két kézigránátot hajítottak a Dohány utcai templom előtt álló tömegre. Tizenhárom ember megsérült, senki sem halt meg. [...] A tetteseket néhány hét alatt elfogták. Kiderült, hogy a merényletet Szálasi Ferenc szélsőjobboldali Nemzetiszocialista Magyar Pártjához köthető személyek követték el. [...] A kézigránátokat hajító Kenyeres Jenőt életfogytig tartó fegyházra, bűntársait négy évi fogháztól tíz évi fegyházig terjedő szabadságvesztésekre ítélték. A merénylet egyik szervezője Kovarcz Emil, a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője volt. Ezért 1941-ben börtönbüntetést szabtak ki rá. Az ítélet elől Németországba menekült és csak 1944 áprilisában, az ország német megszállása után tért vissza.”

A témát ugyancsak feldolgozó Vámos György, akinek legfőbb forrásai a merénylők elleni perek és azokhoz tartozó hivatalos dokumentumok voltak, más adatokat közölt tanulmányában: „A később felvett jegyzőkönyvek, a kiterjedt nyomozás és az orvosi leletek szerint a 23 sérültből hatan 8 napon belül, tizenheten pedig 8 és 20 nap között gyógyuló sérüléseket szenvedtek, közülük többen kórházi kezelésre szorultak. Egy idős, szívbeteg ember meghalt. Az igazságügyi orvos szakértők jelentése alapján sérülései – egy kivételével – húsz napon belül meggyógyultak volna [...] A belgyógyászati lelet ennél sokkal súlyosabb volt: L. Zs. tüdőtágulásban, ütőér-elmeszesedésben és súlyos hólyagbántalmakban szenvedett.” Vámos tehát, a Kádár-Vági szerzőpárossal ellentétben nem 13, hanem 23 sérültről tud, és megemlíti a támadás halálos áldozatát is, egy idős, szívbeteg embert.

A Dohány utcai merénylettel legutóbb Karsai László foglalkozott 2016-ban megjelent Szálasi életrajzában. Ő, könyve kronológiai függelékében a következőket írja: „1939. február 3. A Dohány utcai zsinagógából távozók közé három kézigránátot dobnak. A két felrobbant kézigránáttól huszonketten megsebesülnek.”  Könyve egyik fejezetében azonban, Vámos György kutatási eredményeire támaszkodva, némiképp eltérő adatokat közöl: „Az eredeti orvosi leletek szerint a huszonhárom sérültből hatan nyolc napon belül, tizenheten nyolc–húsz napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. Egy idős, súlyos szív- és tüdőbeteg férfi halt meg, sérülései egy kivétellel húsz napon belül gyógyulók voltak.”

Karsai egyébként vitatkozik azokkal a kutatókkal, akik a merényletet, a korabeli sajtóra és az elítéltek peranyagára hivatkozva a nyilasoknak tulajdonítják. Nézete szerint „több mint valószínű, hogy a politikai rendőrség által megszervezett akcióról volt szó, amellyel a választások előtt le akarták járatni a nyilasokat, és ürügyet szereztek pártjuk betiltására, sajtójuk elnémítására.”

Halál és 87 napos kezelés

Jelen írásomnak nem célja, hogy a merénylet kitervelésének és elkövetésének, a politikai és egyéb motivációknak a kérdésében állást foglaljak. Elsődleges célom, hogy a Pesti Izraelita Hitközség (PIH) fennmaradt korabeli iratanyagának felhasználásával bemutassam, voltak halottai a Dohány utcai zsinagógát ért fegyveres merényletnek, mai kifejezéssel nyugodtan mondhatjuk, terrortámadásnak. Másodlagos célom pedig az, hogy felhívjam a figyelmet egy a történeti források használatával kapcsolatos historiográfiai kérdésre.

Előtte azonban az egyik sebesült, az 1899-ben Bécsben született Schiff Ignác fennmaradt kórházi dokumentumait mutatom be. Schiff a merénylet után két nappal, 1939. február 5-én került a PIH kórházába, a Zsidó Kórház sebészetére. A kórházat május 2-án hagyta el, ahol tehát összesen 87 napot kezelték.

A merényletben megsérült Schiff kezelése összesen 818,01 pengőbe került, amit a PIH egy direkt a merénylet áldozatai számára nyitott segélyszámla terhére fedezett. A majdnem három hónapig kórházban kezelt Schiff dokumentumait látva teljesen érthetetlen számomra az a korabeli megállapítás – melyet a témával foglalkozó történészek is mind átvettek –, hogy a merénylet sérültjei maximum 20 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek.

Ha lehet így fogalmazni, a sérültekkel kapcsolatos adatközlésnél is súlyosabb a merénylet halottairól szóló információ. A Dohány utcai robbantás (a PIH dokumentumok szóhasználata szerint „bomba merénylet”) következtében tehát az eddig idézett források szerint csak egy idős, súlyos beteg férfi halt meg, akinek „sérülései – egy kivételével – húsz napon belül meggyógyultak volna”. Az igazságügyi orvos szakértőknek ez utóbbi megállapítása a történtek fényében teljesen értelmetlennek tűnik. A 81 éves Lukács Zsigmond ugyanis annak ellenére, hogy a robbantás során szerzett sérülései nyilván nagyrészt 20 napon belül meggyógyultak, 1939. március 1-jén meghalt. A PIH az áldozatot saját halottjának tekintette, és a hitéért meghalt embert ősi zsidó szokás szerint mártírként temetette el a rákoskeresztúri izr. temetőben március 6-án.

Elgondolkodtató eset

A februári merényletnek azonban nem Lukács Zsigmond volt az egyetlen halálos áldozata. A robbantás után egy évvel, 1940. február 6-án levelet írt a PIH főtitkárának, Eppler Sándornak, Vogel Ödön budapesti óra-, ékszer- és drágakőkereskedő. Vogel levelében a következő áll: „Azzal a kéréssel fordulok t. Főtitkár Úrhoz, hogy soraim átadóját, Ullmann Zsigmondnét fogadni, és az általa élőszóval is előadott kérését a legmesszebbmenően támogatni szíveskedjék. Ullmann Zsigmond a Dohány utcai templom-merénylet egyik áldozata, aki a merénylet alkalmával súlyos szívattakot kapott, és még ma is annak következményeit viseli.
Ullmann Zsiga tegnap rosszul lett, és állapota oly súlyos, hogy azonnal a Zsidókórházba kellett szállítani.
Arra kérem tehát Főtitkár Urat, hogy Ullmann Zsiga díjtalan kezelését és ápolását, mint arra érdemes és nagyon is rászorult embernek jóváhagyatni szíveskedjék.”

Vogel levelére a PIH egyik alkalmazottja a következő megjegyzést írta rá: „menekültek, 1938. X. hó óta itt laknak”. Ullmann menekült státusza  kórházi lapjából is kiderül, hiszen annak ellenére, hogy Sopronban született 1874-ben, 1940-ben foglalkozásként az „emigráns kereskedő” megjelölés szerepel, és kórházi kezelését is a Wanderfürsorge alap fedezte.

Ullmann Zsigmond összesen 8 napot töltött a Zsidó Kórház B. Belosztályán, ahol 1940. február 12-én meghalt. Ő volt tehát a Dohány utcai merénylet (legalábbis eddig kikutatott) második halálos áldozata.
Az eset több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt meglepő, hogy a témával foglalkozó történészek egyike sem kutatta a PIH fennmaradt iratanyagát, miközben a támadás a hitközség reprezentatív főzsinagógáját érte, melyből éppen a közösség tagjai távoztak a péntek esti istentiszteletet követően. A magyarországi zsidó történelem, vagy akár a holokauszt történetét kutatók (és feltehetően még hosszan sorolhatnám a szakterületeket) számára azonban talán még inkább elgondolkodtató az a tény, hogy a korabeli hivatalos dokumentumokban szereplő kemény adatokat nem mindig lehet biztos forrásnak tekinteni.

Jelen esetben nyilvánvaló, hogy Ullmann Zsigmond 1940 februárjában bekövetkezett halálakor a korabeli vizsgálatok már jó ideje lezárultak. Nem tekinthetők tehát hiányosnak, vagy tévesnek a vizsgálati dokumentumok, mi mégsem használhatjuk őket egyedüli forrásként. Hiszen a Dohány utcai merénylet esete is ékes bizonyítéka annak, hogy az áldozatok később is belehalhatnak szerzett sérüléseikbe és betegségeikbe, legyenek azok fizikaiak, vagy akár lelkiek.