Szélhámosoktól az anorexiás apácákig – bizarr szentek a történelemben

Ferenc pápa kevesebb mint egy héttel ezelőtt, szeptember 23-án szentté avatta a 18. századi misszionáriust, Junipero Serrát, aki elsőként ismertette meg a katolicizmust Kalifornia lakosaival. A döntés helyességét többen is megkérdőjelezték, hiába küzdött ugyanis Serra az észak-amerikai őslakosok méltóságának védelméért, sokan azt hangsúlyozták, hogy neve egy olyan rendszerhez volt köthető, amely megtizedelte az amerikai indián népességet. Serra azonban messze nem a katolikus egyház történetének legellentmondásosabb szentje. 

Playboyok és csábítók

Bár a szenteket sokan már-már természetfeletti módon tökéletes földre szállt angyaloknak tekintik, akik még a legkönnyebben elnézhető rossz cselekedeteket sem követték el életük során, ha végignézünk a szentek közösségén, nyilvánvalóvá válik, hogy jelentősen árnyalni kell az emberek többségében kialakult képet – olvasható a Live Science cikkében.

„A szentek nem tökéletesek. Pontosan ugyanolyanok mint mi” – mondta Thomas Craughwell, a Saints Behaving Badly: The Cutthroats, Crooks, Trollops, Con Men and Devil-Worshippers Who Became Saints (Rosszéletű szentek: orgyilkosok, szélhámosok, szajhák, csalók és ördögimádók, akiket szentté avattak)  című könyv szerzője. „Követtek el bűnöket, voltak rossz szokásaik, és csináltak ostoba dolgokat” – tette hozzá a kutató. Mint kifejtette, ezeket az embereket nem azért vették fel a szentek sorába, mert olyan makulátlan életet éltek volna, hanem mert egyedülálló módon annak szentelték életüket, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. 

A katolikus egyház egyik legismertebb szentje, a 4-5. században élt Szent Ágoston híres mondását sokszor idézik: „Istenem, adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatás, de még ne” – utalt a szent korábbi gondolataira, arra, hogy mennyire nehéz volt lemondani a világi élvezetekről. A jómódú Ágoston ugyanis igazi szívtipróként indult, akinek nem is csak egy, hanem egyenesen két szeretője volt. Ágoston pálfordulása 31 évesen következett be. Ezt követően elhagyta szeretőit, hogy megházasodjon, azonban végül ezt a fogadalmát is megszegte. Cölibátust fogadott, és a krisztusi üzenet elterjesztésének szentelte életét.

Ágoston kalandjai azonban össze sem hasonlíthatók Egyiptomi Szent Mária cselekedeteivel, aki szintén a 4. században született. Már 12 évesen elhagyta otthonát, és több mint 12 éven át gyakorlatilag prostituáltként élt. „Semmi sem tette olyan boldoggá, mint fiatal, ártatlan keresztény férfiak megrontása. Amikor egyszer csatlakozott egy Rómába tartó zarándoklathoz, nemcsak a hajó teljes legénységét, hanem az összes zarándokot is elcsábította” – mondta el Craughwell.

A bűnnel teli éveket követően a még mindig fiatal lány azonban megtért. Éppen Jeruzsálemben járt, ahol újabb elcsábítandó keresztény férfiakra vadászott, de amint éppen belépett volna egy templom kapuján, hirtelen azt érezte, hogy egy különös erő visszahúzza. Néhány pillanat alatt átlátta, hogy milyen helytelen módon élt, megbánta bűneit, imádkozott Szűz Máriához, és még áldozott is. Miután pedig egy hangot hallott, amint arra szólítja fel, hogy keljen át a Jordán folyón, 47 éven át élt a világtól teljesen elzárkózva sivatagban. A 6. században élt Szent Szofróniusz püspök szerint ezeket az évtizedeket különböző füveken és növényeken tengődve élte túl.

Nem ők voltak azonban az egyetlenek, akik korábbi bűneiket megbánva jó útra tértek. Szent Kallixtusz sikkasztóként kereste kenyerét, mielőtt jó útra tért, és 218-ban Milánó püspökévé választották. A nincstelenekkel foglalkozó betegápolói közösséget alapító, 16-17. században élt, olasz származású Lellisi Szent Kamill élete első felében leginkább hamiskártyásként, szélhámosként és zsoldosként szerzett hírnevet magának. „Nem olyasvalaki volt, akivel bárki szívesen lógott volna együtt” – mondta Craughwell.

Oszlopszentek és vérvád

Bár sok szent hosszú időt töltött azzal, hogy Istennek tetsző életet éljen, és ezáltal nyerjen bebocsátást a mennybe, voltak, akik az utolsó pillanatokban adták fel addigi életüket, de ennek ellenére is felvették őket a szentek sorába. Közülük a leghíresebb Szent Dizmász, a „jobb lator”, aki egyike volt annak a két gonosztevőnek, aki Krisztussal együtt halt meg a kereszten. A Biblia szerint Dizmász halála előtt, a keresztfán tért meg, és ez elég volt neki, hogy Krisztus jóindulatát elnyerve bebocsátást kapjon a mennybe.

A 20. században is volt azonban példa hasonló esetre. Jacques Fesch, aki playboyként, bankrablóként és gyilkosként szerzett kétes hírnevet magának, 1957-ben az ügyében hozott halálos ítélet guillotine-nal történő végrehajtása előtt tért meg a börtönben. A kicsapongó életet élő, két gyermeket nemző, de mindkettőt elhagyó férfi akkor határozta el, hogy kirabol egy bankot, amikor a szülei nem voltak hajlandók neki venni a jachtot, amellyel Tahitire szeretett volna utazni. A rablás során megölt egy rendőrt, majd elfogták, és mivel a tárgyalás alatt a bűnbánat legkisebb jelét sem mutatta, halálra ítélték. Tettét még börtönbüntetése első hónapjaiban sem bánta meg, egy idő után azonban váratlanul megtért. Levelezni kezdett a családtagjaival, kibékült a feleségével, és méltósággal viselte büntetését. Utolsó szavai ezek voltak: „Szent Szűz Mária, könyörülj rajtam!”. Párizs érsekét, Jean-Marie Lustigert annyira meghatotta, hogy az egykori bűnöző buzgó katolikus lett, hogy kérvényezte a boldoggá avatási eljárás megkezdését.

A kereszténység első századaiban sokan az egészséges szintet messze meghaladó módon komolyan vették az önmegtartóztatást. Az életüket közel-keleti sivatagokban tengető aszkéták barlangokban, sírboltokban vagy a szabad ég alatt aludtuk, párnaként követ használtak, étkezéskor pedig különböző vadvirágokat vettek magukhoz. A korai kereszténység egyik leghíresebb szentje Oszlopos Szent Simeon (388-459) volt.

A karrierjét pásztorfiúként kezdő Simeon már 16 évesen szerzetesnek állt. A legenda szerint egy alkalommal 40 napot bírt ki úgy, hogy egyáltalán nem vett ételt vagy italt magához, a tette azonban széles körben elterjedt, és zarándokok hada kezdte el látogatni az elképesztő önmegtartóztatásra képes férfit. Az aszkéta ezután annak érdekében, hogy teljesen eltávolodjon a zarándokrohamoktól és a földi javaktól, mintegy harminc éven keresztül egy Aleppó közelében található oszlopon húzta meg magát, amely idővel egyre magasabb lett. Példáját sokan követték, és teret hódított a remeteélet újszerű formája, melynek követőit sztilitáknak, vagyis oszlopszenteknek nevezték.

Ávilai Szent Teréz szintén hosszú éveken át élt oly módon, hogy alig vett ételt és vizet magához. A szent gyakran gallyakkal és olajfaágakkal hánytatta meg magát. Viselkedése alapján az orvosok manapság feltehetően bulimiát diagnosztizálnának nála. Sienai Szent Katalin az áldozás napjain minden ételt kihányt, amit addig magához vett, de a Holy Anorexia (Szent anorexia) című könyv szerint a középkori szentek mintegy felénél megfigyelhetők az anorexia tünetei.

A vitatott megítélése szentek különös példáit jelentik azok a kanonizált személyek, akik feltehetően nem is léteztek. Az egyház korai történetében sok szent kultusza mendemondák és pletykák alapján alakult ki. A 2-3. században élt Szent Borbála a legenda szerint egy jómódú nő volt, aki apja bánásmódjának köszönhetően lett buzgó keresztény. A történet szerint árulói kőszobrokká és sáskákká változtak át, sebei csodás módon meggyógyultak, apját pedig agyoncsapta egy villám. A legendával az egyetlen probléma az, hogy valószínűleg semmi sem igaz belőle. „Szent Borbála története fantasztikus, de nincs rá bizonyíték, hogy valóban igaz lenne. A szent feltehetően nem is létezett” – fejtette ki Craughwell, aki hozzátette, a katolikusok 1969-ben törölték is a szentek sorából.

A középkorban a szentek még egy különös, a zsidókkal szembeni vérvádhoz köthető csoportja is ismert volt. A rosszindulatú pletyka szerint ugyanis a zsidók rituális gyilkoltak meg kisfiúkat, majd a vérüket saját vallási szertartásaikhoz használták fel. A társadalom ezt a nyilvánvaló hazugságot a zsidó közösségek terrorizálására használta fel, és hogy érveik még nagyobb súlyt kapjanak, a kisfiúkat nem hivatalosan szentté avatták. Az egyház persze sohasem ismerte el ezeket a „szenteket”,