Részegség, szundikálás, vakság – hét különös középkori csata
Részeg seregektől kezdve vak királyok harcán át a jóízűen szundikáló hadvezérig a középkor embere jó néhány szokatlan ütközetet élhetett meg. Mi most hetet mutatunk meg.
Csak harcoljatok helyettünk, mi lakomázunk
A francia birtokokért és a hatalomért folyó százéves háború elején, 1351. március 26-án Bretagne-ban találkozott a francia és az angol sereg.
Habár még „csupán” 14 éve folyt – a mint később kiderült – több mint egy évszázadon át elhúzódó háború, a felek az addigi vérontás, valamint a pestisjárvány pusztításai következtében jelentősen meggyengültek.
A grófságért folyó küzdelem (hivatalosan: breton örökösödési háború) egyik ütközete előtt – amely egyesek szerint egy becsületbeli kérdés, mások szerint fosztogatás következtében robbant ki – a két ellenséges hadvezér, a franciák által támogatott Blois-házat képviselő Jean de Beaumanoir és az angolok által propagált Montfort-ház hadvezére, Robert Bemborough közösen tanácskozott.
Megegyeztek abban, hogy nem zúdulnak egymásra a több ezer főnyi tömegek, hanem kiválasztanak 30-30 harcost, akik addig küzdenek, amíg az egyik fél meg nem adja magát, írta le Jean Froissart krónikájában.
A Josselin és Ploërmel vára közötti mezőn zajló küzdelem, a harmincak csatája, végül órákon át folyt, míg a különös hírre összesereglett helybéli tömeg, valamint a pihenő alakulatok – kissé illúziórombolóan – frissítőket szolgáltak fel egymásnak, s kissé távolabbról szemlélték az öldöklő küzdelmet.
Az ütközetet néhány óra után ideiglenesen felfüggesztették, és lehetővé vált a sebesültek ápolása.
A csata végén a hat embert vesztő franciák kerültek ki győztesen, miután a 9 halottat számláló, vezér nélkül maradó angolok megadták magukat.
Kétezer élet egy vödörért
A késő középkorban Itália északi része megosztottabb volt, mint valaha.
A számos sérelem, valamint a császárt támogató ghibellinek és a pápát választó guelfek viszálya halálos ellenséggé tehetett két szomszédos várost is.
A guelf Bologna 1296-ban területeket orozott el Modenától, a gyarapodást Szent Péter utódja pedig azonnal el is ismerte, az utóbbi városállamot irányító Passerino Bonacolsit pedig az egyház elárulójának titulálta.
A határmenti csatározások és pusztító betörések éveken át folytatódtak, mígnem elérkezett az Úr 1325. esztendeje.
Ekkor Modena néhány katonája betört Bologna városába, s provokáló szándékkal elloptak egy zsákmánnyal teli favödröt a főtérről.
A büszkeségében megsértett Bologna visszakövetelte a vödröt, s mivel elutasításba ütközött, hadat üzent.
A város – firenzei és romagnai erőkkel megerősítve – a középkori viszonylatban hatalmas, mintegy 32 ezer főt számláló sereggel érkezett Modena alá novemberben.
Modena ezzel szemben ötezer gyalogost és kétezer lovast tudott felvonultatni a várfalak alatt.
A háború egyetlen csatája, a naplementében zajló zappolinói ütközet valóságos mészárlás volt, kétezer ember hunyt el, döntésre azonban nem tudták vinni az ügyet.
Így tulajdonképpen az ostromlott város diadalmaskodott, és a vödör soha nem került vissza Bolognába. A becses tárgy a mai napig a modenai katedrális harangtornyában található.
Részegek ritkán győznek
A 14. század végén a mai Belgiumhoz tartozó Gent lakói egyre kevésbé vették jó néven II. Lajos flamand gróf város feletti atyáskodását, ami főként abban nyilvánult meg, hogy a gazdasági privilégiumaikat megnyirbálta.
1379-ben a flamand polgárok Philip van Artevelde vezetésével fellázadtak Lajos ellen, akinek a legfőbb bástyája ezt követően a hűséges Brugge városa volt.
A két város ősi ellenfélnek számított a kereskedelemi rivalizálást tekintve.
1382 tavaszán a Gent-Oostende csatorna, a legfőbb hazai hajózási útvonal birtoklása miatt tört ki a legújabb viszály a két település között.
Miután a gróf blokád alá vonta a Gent felé vezető utakat, és a felkelők Lajos gróffal történő tárgyalásai is kútba estek, az egyetlen lehetőség a tengerre történő kijutásra a Brugge elleni támadás volt.
Gent városának hadserege végül május 3-án Brugge ellen vonult, ahol a polgárok éppen az évente megrendezésre kerülő Szent Vér körmenetet fejezték be.
Az ünnep igen fontos szerepet játszott a nyugat-flandriai település életében, ami általában abban testesült meg, hogy leitták magukat a sárga földig.
Miután hírét vették a közelgő ellenséges seregnek, kóválygó fejjel és szédülve – útközben még néhány bátorító italt elfogyasztva – botorkáltak ki a beverhoutsveld-i mezőre, ahol a fegyelmezetlen sereg hatalmas vereséget szenvedett, s a genti lakosok elfoglalták Brugge városát.
A gróf szégyenletes menekülése Flandria-szerte felkeléseket eredményezett.
Csata a jégen
„A testvérek lobogói hamarosan az íjászok sűrűjében repültek, kardok hasították darabokra a sisakokat. Mindkét oldalról sokan hanyatlottak holtan a földre.
Majd a testvérek seregét teljesen körbevették, az oroszoknak annyi katonájuk volt, hogy minden német lovagra 60 jutott. A testvérek jól küzdöttek, ám végül levágták őket” – írta a livóniai rend krónikása a heves csatáról.
A Balti-tenger partvidékén élő pogányokat tűzzel-vassal megtérítő Német Lovagrend keresztesei úgy vélték, ideje visszatéríteniük Rómához az ortodox oroszajkú népeket, amelyeket jelentősen meggyengített a mongol (és részben a svéd) invázió.
Novgorod az orosz fejedelemségek közül még viszonylagos függetlenséget élvezett a mongol hódítás után is.
[galeria_kep_29374]
Miután Alekszander Nyevszkij novgorodi fejedelem visszafoglalta Pszkovot a németektől, megindultak a Kardtestvérek és a lovagrend hadai, amelyet svéd, dán és észt csapatok is segítettek.
1242. április 5-én az alacsonyabb létszámú (2600 fős, egyébként legtöbbjük észt és dán volt), de felszereltségüket nézve jóval ütőképesebb keresztesek a befagyott Csúd (Peipusz)-tó jegén ütköztek meg az 5-6 ezer fős orosz haddal.
A Gerhard von Malberg teuton és Andreas von Felben livóniai mester vezette németek ékként hatoltak be az orosz csapatok közé, de a herceg ismerte taktikájukat, és utat engedett nekik, majd mögöttük összezárta a sorokat, a lovagokat pedig kampóval húzták le a lóról.
Habár a kereszteseket bekerítették az oroszok, derekasan küzdöttek, ám a túlerő és a tó jegének néhány helyen történő beszakadása a mérleg nyelvét a szlávok felé döntötte.
Több száz lovag esett fogságba, egyes krónikások szerint őket az oroszok kivégezték.
A túlterhelt norvégok
A fimreitei tengeri csatában 1184. június 15-én V. Magnus norvég király 26 darab, igen nagy méretű – ezáltal a keskeny fjordban kevéssé irányítható – hajóval vonult fel a trónjára törő Sverre Sigurdsson 14 hajót számláló flottája ellen, amelynek éke a hatalmas Mariasuda volt.
A létszámhátrányban lévő trónbitorló serege képzett matrózokból állt, akik ügyes módon kényszerítették térdre az ellenfelet.
Míg a Mariasuda kezdetben feltartotta a királyi gályák közel felét, a többiek hajóról hajóra süllyesztették el a királyi flottát, amelynek tengerészei még időben átugráltak az ép gályákra, amelyek egy idő után már nem bírták el a súlyukat, és a zsúfoltság miatt süllyedtek a fjord fenekére.
Utoljára a királyi zászlóshajó pusztult el Magnusszal a fedélzetén, akinek a trónját elfoglalhatta a végül 18 évet uralkodó Sverre Sigurdsson.
A skandináv ország egyik legfontosabb középkori királyát eredetileg papnak szánták, ám amint meghallotta, hogy ő II. Sigurd norvég király fia, aki 1155-ben halt meg, felkerekedett, és magának követelte a trónt.
Az ilyen esetek egyébként igen gyakoriak voltak a norvég történelemben.
Az V. Magnusszal szemben álló „nyírfalábúak” vezetőjeként – akik olyan szegények voltak, hogy még ruhájuk sem volt, hanem nyírfa kérgével fedték be lábukat és derekukat – végül elérte célját.
A szundikáló hadvezér
A skót függetlenségi háború egyik leghíresebb csatája 1297. szeptember 11-én az Észak-Skócia kulcsát jelentő Stirling hídnál zajlott le.
Az ütközet a legendás William Wallace skót hadvezér fényes győzelmével ért véget, a 7 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló, kipróbált angol sereg pedig hatalmas kudarcot vallott hadvezére, John de Warenne, Surrey grófja hibája miatt, aki egész egyszerűen elaludt.
A Forth folyón átívelő fahíd déli oldalán állomásozó angolokat a skót íjászok megakadályozták, hogy nagy tömegekben kelljenek át a túloldalra, ám amikor elérték az északi hídfőt, a skótok hirtelen visszavonultak.
Mikor az angol sereg egy része átkelt, a skótok megrohamozták őket, ám időközben az angolok meghallották a támadás beszüntetésére vonatkozó harsonahangot.
[galeria_kep_29372]
A tisztek ugyanis rádöbbentek, hogy mégiscsak meg kellett volna várni a szundikáló hadvezért, aki bár már felébredt, még nem érkezett meg a csatatérre.
A skót hadsereg valósággal levágta az északi oldalra szoruló angolokat, akik a keskeny hídon (mindössze két-három lovas fért el rajta egymás mellett) hiába próbálkoztak a visszavonulással.
Az angol támadást vezérlő Hugh de Cressinghamt a győztes csata után a skótok megnyúzták, s a bőréből – ahányan csak tudtak – eltettek egy darabot.
Vakon a csatába
A százéves háború leghíresebb ütközete, az 1346. augusztus 26-i crécy-i csata arról nevezetes, hogy a háromszoros túlerőben lévő, büszke francia lovagsereg súlyos vereséget szenvedett a 16 éves Eduárd walesi herceg vezette angolok ellenében
A hódítók alig száz főt vesztettek, míg a franciáknál több mint tízezer fő maradt a csatatéren.
Bár nyílt harctéren Crécy-nél sütöttek el először ágyút, az angolok nem ennek, hanem szokatlan, hosszúíjakra építő harcmodoruknak köszönhették győzelmüket.
Crécynél két király is holtan maradt a csatatéren, közülük az egyik VI. Fülöp francia uralkodó hűbérese, az 50 esztendős Luxemburgi János cseh király.
A francia oldalon beavatkozó János annak ellenére vállalta az ütközetet, hogy 1339 óta teljesen vak volt.
Ez is érdekelhet
A csata alatt Jean Froissart francia krónikás szerint ezt mondta kísérőinek: „Uraim, a társaim, a barátaim vagytok ezen az utazáson, azt akarom, hogy vigyetek előre, hogy én is megmutathassam kardomat az ellenségnek”.
A fegyverét valóban megmutatta az angoloknak, ám azok mit sem törődtek ezzel, s a királyt, valamint a kötéllel hozzákötött kísérőit lekaszabolták.
