Ők voltak a „levegő muskétásai”

Ha meghalljuk Charles Lindbergh nevét, sokunknak rögtön beugrik az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő amerikai pilóta alakja. Hermann Köhl nevének elhangzásakor viszont tétován bámészkodunk, és egy jól hangzó háztartásigép-márka atyjára tippelünk. Ez azért sajnálatos, mert 1928. április 13-án Köhl társaival Lindbergh teljesítményéhez fogható tettet hajtott végre: elsőként repülték át az Atlanti-óceánt, igaz, nem nyugatról keletre, ahogy azt az amerikai hős tette, hanem fordítva, keletről nyugatra.

A cél: Lindbergh túlszárnyalása

Charles Lindbergh 1927. május 21-én, 5810 kilométer megtétele után landolt gépével a párizsi Le Bourget reptéren. A világ ujjongott, Lindbergh hőssé vált hazájában. Majd száz évvel az események után a mai olvasó joggal gondolhatja, hogy Lindbergh kipipálta a nagy kihívást, az Atlanti-óceán megállás nélküli átrepülését.

A hazájában Lucky Lindynek (Szerencsés Lindy) becézett hőst azonban csupán „félistenként” tisztelhették az emberek, ugyanis szenzációs teljesítményét „csak” egy irányban, nyugatról keletre tette meg.

A húszas évek végén legalább akkora kihívást jelentett az Atlanti-óceán megállás nélküli átrepülése keletről nyugatra is. A vakmerő pilóták 1927 májusa után sem dőltek hátra, minden idegszálukkal Lucky Lindy korszakalkotó teljesítményének fordított irányú megismétlésére törekedtek.

Nem volt egyszerű dolguk: míg az Északi-Atlanti-óceánon uralkodó szélirány nagy segítséget, jelentős hátszelet biztosított az Észak-Amerika felől Európába tartó repülőgépeknek, addig az Óvilágból az Újvilágba repülő úttörőknek az akkori gépek teljesítményéhez mérve élénk, 20 és 40 km/h közötti szembeszéllel kellett megküzdeniük.

Bolond időjárás

Az arisztokrata származású Ehrenfried Günther Freiherr von Hünefeld a repülés szerelmese volt. Bár a bal szemére vak, a jobbra pedig rövidlátó volt, és a háborúban sem repülhetett, mégsem adta fel a repüléshez fűződő álmait.

Lindbergh 1927-es, világraszóló teljesítményét követően két Junkers W 33-as gépet vásárolt, hogy megpróbálja keletről, Európából indulva átrepülni az Atlanti-óceánt. Hünefeld a feladatra Hermann Köhl első világháborús veterán pilótát szemelte ki.

A duó még az 1927-es évben a levegőbe emelkedett, de nem sikerült átrepülniük Amerikába, mert a kedvezőtlen időjárás meghiúsította terveiket. Köhl és társa azonban nem csüggedt; hogy biztosra menjenek a brit Királyi Légierő pilótáját, az ír származású James C. Fitzmaurice-t is bevették a csapatba.

Fitzmaurice egyébként 1927-ben, hasonlóan a két némethez, a Dublinhoz közeli Baldonnel repteréről indulva, Robert Henry McIntosh navigátoraként megpróbálta átrepülni az Atlanti-óceánt, de az ő esetükben is közbeszólt az időjárás. A látási viszonyok a felszállást követően nullára csökkentek, így vissza kellett fordulniuk.

Köhl, Hünefeld és Fitzmaurice 1928 márciusában Dublinban adott találkozót egymásnak, de az írországi időjárás újra a bolondját járatta a velük, és 17 nappal késleltette a felszállásukat.

A trió, amelyben Köhl a pilóta, Fitzmaurice a navigátor, Hünefeld pedig a nem lebecsülendő mecénás kisegítő szerepét kapta, végül 1927. április 12-én, nem sokkal reggel fél hat után emelkedett a levegőbe a baldonneli reptérről. Hünefeld nagy utazás előtt álló, Bremen névre keresztelt Junkers W 33-as egymotoros gépét ujjongó tömeg búcsúztatta, páran még szentelt vízzel is megöntözték a vasmadarat.

Hóförgeteg és használhatatlan iránytű

Az út első húsz órája gyakorlatilag minden nehézség nélkül telt, a gép 460, később 610 méteres magasságban, 170 és 200 km/h között szelte a levegőt. Az ideálisnak mondható látási viszonyok azonban greenwichi középidő szerint este kilenc óra tájban, a repülés 20. órájában erősen romlani kezdtek.

A horizonton viharfelhők gyülekeztek és eltakarták a csillagokat, többek közt a gép irányát meghatározó Sarkcsillagot is, ami azt jelentette, hogy a Junkers legénysége kizárólag a mágneses iránytűre hagyatkozhatott.

Hogy elérjék a tervezett célállomást, New Yorkot, Köhl a sűrű felhőréteg fölé, 1800 méteres magasságba emelkedett a gépével. Próbálkozása azonban eredménytelen volt, a trió a tiszta égbolt helyett továbbra is csak az iránytűre hagyatkozhatott, amely alaposan félrevezette őket.

A Bremen letért az eredeti útvonalról és északra, Kanada felé tartott. A gép legénysége csak másnap 6:50-kor látta meg újra a Sarkcsillagot. Fitzmaurice ekkor levonta a következtetést: az iránytű útmutatását követve nagyjából 40 fokkal eltértek az eredeti útvonaltól.

Köhl ekkor délnyugati irányba fordította a gépet, amellyel igyekeztek Új-Fundland és Labrador partvonalát követni. Ez igen problémásnak bizonyult, mert Új-Fundland fölött váratlan vihar tört rájuk, és a hóförgeteg miatt szinte semmit nem láttak. A Junkers legénysége megkönnyebbült, amikor megpillantották a Labrador-félszigeten található Torngat-hegység vonulatait.

Greenwichi középidő szerint 17:50-kor a Bremen legénysége olajszivárgást észlelt a pilótafülkében. Köhl eközben az üzemanyagszint-mérőt vizslatta, mert már csak két órára elegendő üzemanyaguk volt. Az idő szerencsére kitisztult, és a csapat előtt felsejlettek a Labrador-félsziget keleti csúcsa mellett fekvő elhagyatott és jeges Greenly Island körvonalai.

Mindeközben az óceán túloldalán, Németországban is nagy volt az izgalom. A Kis Újság 1928. április 17-i számában a következőképpen számolt be a felfokozott hangulatról:

„Köhl kapitány fiatal felesége egész idő alatt egy berlini nagy lap szerkesztőségében állandóan a rádiót figyelte. Ezeknél borzalmasabb, idegölőbb órákat alig élt át még asszony. Először jött a hír a megérkezésről, azután az elveszésről. Végre hajnal felé először bizonytalanul, majd egyre nagyobb bizonyossággal kezdtek szállingózni a hírek Amerika felől arról, hogy a Bremen szárazföldet ért Amerikában. Ekkor azonban egy ideig senki sem mert hitelt adni a rádiónak, a telefonnak és a táviratnak. Köhlné sem. Azután amikor teljes lett a bizonyosság, csak akkor ment haza, lefeküdt és nyugodtan aludt déli tizenkét óráig a rettenetes éjszaka után.”

A „levegő három muskétását” úgy ünnepelték, mint Lucky Lindyt

Köhlné valóban megnyugodhatott, ugyanis a férjének sikerült letennie a Brement egy befagyott, hóval borított tó felszínén. A kényszerleszállást a legénység mindhárom tagja sérülések nélkül megúszta. A 36 órás és 30 perces transzatlanti út véget ért. Európa és Amerika örvendezett, a Pesti Napló 1928. április 15-én a következőket adta közre:

„A reggeli táviratok azonban szétfutottak, és egyszerre páratlanul fölvillanyozták az érdeklődést a Bremen utasai iránt. Amikor a hiteles hír eljutott Ottavába, a kanadai alsóház félbeszakította tanácskozásait, és nagy lelkesedéssel fogadta a megérkezés közlését. A kanadai miniszterelnök a kormány nevében azonnal üzenetet küldött a német repülőknek, kifejezve a nép szerencsekívánatait az első, keletről nyugatra történt óceánrepülés sikere alkalmából.”

Köhl, Hünefeld és Fitzmaurice, akiket a sajtó a „levegő három muskétásának” keresztelt el, április 30-án ugyanolyan parádés ünneplést kapott, mint Lindbergh az Atlanti-óceán átrepülése után. Az amerikaiak megbecsülésüket és csodálatukat azzal is kifejezték, hogy Calvin Coolidge elnök a három pilótát a légtér hőseinek kijáró, nagy becsben tartott Distinguished Flying Cross (Kiemelkedő repülésért kereszt) kitüntetéssel jutalmazta.