Rekonstruálták a színváltó római Lükurgosz-kehely készítési technikáját
A Sheffieldi Egyetem anyagtudományi kutatói sikeresen reprodukálták a késő ókori Lükurgosz-kehely különleges, színváltó optikai tulajdonságát. A brit kutatócsoport eredményeiről a The Guardian napilap számolt be, és eszerint a kísérletek egyértelműen bizonyították, hogy a római üvegművesek mikroszkopikus méretű nemesfémszemcsék alkalmazásával érték el a megvilágítástól függő, egyedi színhatást.
- A Sheffieldi Egyetem kutatói sikeresen reprodukálták az ókori Lükurgosz-kehely különleges üveganyagát.
- A negyedik századi római műalkotás a megvilágítás irányától függően változtatja a színét.
- Az egyedi optikai hatást az üvegbe kevert apró arany- és ezüstrészecskék okozzák.
A British Museum gyűjteményében őrzött, eredetileg a 4. századból származó tárgy különlegessége, hogy normál megvilágítás esetén jádezöld színű, míg hátulról érkező fényben rubinvörösre változik. A Sheffieldi Egyetem szakemberei, Lisa Hollands és Caroline Jackson vezetésével egy római kori, kétszínű üvegtöredékből származó ősi receptúrát vettek alapul a fizikai folyamat megértéséhez.
A kutatók kiderítették, hogy a hatást az üveganyagba ágyazott, a homokszemcséknél is ezerszer kisebb arany- és ezüst nanorészecskék idézik elő. A sűrű, olvadt üveg formázása során, ahogy az anyag ezer Celsius-fok feletti hőmérsékletről hűlni kezdett, a nemesfémek nanokristályai apró gócok köré rendeződtek. Ez a speciális belső szerkezet adja az anyag egyedi fényáteresztő és -visszaverő tulajdonságait.
Az optikai jelenség pontos fizikai háttere a fénysugarak és a nanorészecskék interakciójában rejlik. Amikor a fény áthalad a tárgyon, az arany- és ezüstszemcsék blokkolják a kék és zöld hullámhosszakat, így csak a vörös, illetve a narancssárga árnyalatokat engedik át. Ezzel szemben ha a fény visszaverődik a kehely felületéről, a fémszemcsék szétszórják a fénysugarakat, ami a jellegzetes opálos zöld színt eredményezi.
A bonyolult ókori eljárás modern reprodukálása Elliot Walker üvegművész bevonásával történt meg, aki a kísérleti anyag felhasználásával egy kortárs üvegszobrot készített. Az új alkotást a nagyközönség egy őszi tudományos fesztivál keretében, majd a helyi üvegmúzeum állandó kiállításán is megtekintheti.
A kísérlet eredményei rámutattak arra, hogy az ókori mestereknek rendkívül nehéz dolguk volt az asztali edények gyártása során. Ian Freestone, a University College London régészeti anyagokkal foglalkozó professzorának értékelése szerint a Sheffieldben elért zöld és vörös árnyalatok sokkal közelebb állnak az eredeti Lükurgosz-kehely színeihez, mint a korábbi, 1960-as évekbeli technológiai próbálkozások.
A szakember megállapította, hogy a végleges szín nagyban függött az olvasztókemencében uralkodó hőmérsékleti viszonyoktól. Ha a formázott üveg egy kicsit is más pozícióba került a hevítés során, a végeredmény teljesen eltérő lett. Ez az érzékenység arra utal, hogy a római kori mesterek számára az árnyalatok pontos szabályozása kivételes kihívást jelentett, és a tökéletes színváltó hatás elérése komoly empirikus tudást igényelt.
A 19. század közepén a British Museumba került eredeti Lükurgosz-kehely a késő római üvegművesség egyik legkiemelkedőbb fennmaradt darabja. A vastag üvegfalból mély domborműként kifaragott alkotás egy görög mitológiai jelenetet ábrázol, amely Homérosz Iliászának hatodik énekében is szerepel. A frízen Dionüszosz, a bor és a mámor istene arat győzelmet a trák Lükurgosz király felett, akit a történet szerint szőlőindák ejtenek rabul. A tárgy ikonográfiája szorosan kapcsolódik a szőlőműveléshez és a borfogyasztáshoz. Freestone elmélete szerint az üveg zöldről vörösre történő színváltása magát a szőlő érési folyamatát szimbolizálhatta, ami kiválóan illett a dionüszoszi kultusz rituális lakomáihoz.
Ez is érdekelhet
A Római Birodalom üvegipara az 1. században élte első nagy fellendülését, miután a fúvott üveg technikája széles körben elterjedt a Földközi-tenger medencéjében. A 4. századra a birodalom keleti és nyugati felében egyaránt mesteri szintre emelték a luxuscikkek, köztük a kétszínű, úgynevezett dikroikus üvegek készítését. Ezek a rendkívül drága asztali edények az arisztokrácia körében a leginkább keresett presztízstárgyaknak számítottak.
Hadrianus római császár egyik fennmaradt levele is utal ilyen típusú, színváltó poharakra, amelyeket egy egyiptomi templom papja ajándékozott az uralkodónak. A mostani anyagtudományi áttörés ismét megerősíti, hogy a késő ókori kézművesek gyakorlati tudása olyan magas szintű volt, amelyet a modern optikai mérnökség is csak hosszú kísérletezés árán képes megismételni.
