Pazar ünnepségek színesítették I. Ezsébet hétköznapjait 

Erzsébet 45 évig ült Anglia trónján, az országára leselkedő, egyre szaporodó veszélyek nyomán a Királynő Napjára szervezett ünnepségek pedig mind káprázatosabbak lettek – nem pusztán a látványosság, hanem az önvédelem okán.

Válságos öröklés

II. Erzsébet trónra lépésének 70. évfordulóján, 2022. február 6-án Sadiq Khan, London polgármestere így köszöntötte a királynőt: „Minden londoni nevében nyilvánítom ki szívből jövő hálámat őfelségének, a királynőnek hetven évnyi rendíthetetlen szolgálatáért. Elkötelezettségével mindannyiunk számára példát mutat.”

A királynőnek szóló üzenetével Khan a város késő 16. századi főpolgármestereinek nyomdokaiban járt, akik az I. Erzsébet trónra lépésének évfordulóin rendezett ünnepségeket vezették Londonban. Azonban míg elődei ünnepélyes ceremóniák közepette ajánlották fel gratulációjukat és hűségesküiket, Khan némileg közvetlenebbül, a Twitteren tette ezt.

Máshol hagyományosabb szertartásokkal köszöntötték az uralkodót, többek között díszsortűzzel a Hyde Park Cornernél, a londoni Towernél és számos más helyen az Egyesült Királyságban.

Uralkodása során II. Erzsébet igyekezett elkerülni az összehasonlítást azonos nevű elődjével, és jellemzően távol maradt a trónra lépését ünneplő eseményektől. Számára február 6-a édesapja, VI. György halálának évfordulója volt, amiről a nyilvánosságtól távol emlékezett meg.

I. Erzsébet 1558. november 17-én lépett trónra katolikus féltestvére, I. Mária halálát követően. Sokak számára a pillanat a népszerűtlen pápista múlttal való végleges szakítás és egy fiatal, protestáns királynő jogara alatti új korszak ígéretét hordozta.

Mások számára azonban Erzsébet pusztán VIII. Henrik és Boleyn Anna „kis szajha” lánya volt, a Rómával való szakítás eleven jelképe; Stuart Mária, Skócia királynője pedig egyenesen saját magát tekintette az angol trón jogos örökösének. Az elkövetkezendő években Mária lett az Erzsébet ellen irányuló számos összeesküvés kulcsszereplője.

November 17-e tizenkét évvel Erzsébet trónra lépése után lett az első királyi évforduló Angliában, amelyet nyilvánosan ünnepeltek meg. Eleinte a nép hűségének spontán kinyilvánításaként indult, az észak-angliai katolikus nemesek sikertelen lázadása után, amely Stuart Máriát próbálta Erzsébet helyére ültetni.

Az első ismert ünnepség 1570-ben történt Oxfordban, ahol városszerte megkondították a harangokat Erzsébet tiszteletére, bár arra is létezik bizonyíték, hogy Lambeth – a canterburyi érsek otthona, és így királypárti központ – már 1569-ben megszólaltatta e célból a harangokat.

Központosított ünneplés

A lázadás és a katolikus összeesküvések végeérhetetlen folyama nyomán, amelyet az 1568-ban Angliába menekülő skót királynő jelenléte is táplált, a közhangulat egyértelműen Erzsébet pártjára állt, és a nép országszerte évenkénti harangozás, örömtüzek, imádságok, prédikációk és lakomák formájában fejezte ki hűségét királynőjéhez. A kormányzat kegyeit kereső városi tisztviselők mind kidolgozottabb ceremóniákat, például felvonulásokat és parádékat honosítottak meg, ezekkel ünnepelve a királynő életet és uralmát, újra meg újra kinyilvánítva hűségüket.

1576-ban Liverpool polgármestere, Thomas Bavand egy hatalmas örömtűz meggyújtását rendelte el a vásártéren, és utasításba adta, hogy városszerte minden háztartás gyújtson hasonlót. Aznap este bankettet adtak, majd a polgármester saját házánál fehérbort és cukrot osztogatott, „az ajtó előtt állva, Istent dicsérve és hálálkodva legkegyelmesebb uralkodónk minden jóban bővelkedő uralmáért”.

Két évvel később York városának elöljárói elrendelték, hogy a hivatalnokok illendően felöltözve jelenjenek meg egy, a királynőt dicsérő prédikáción, „olyan büntetés terhe mellett, amelyet a polgármester megfelelőnek ítél”. A puritánabb vidékeken, például Essexben, böjtöléssel emlékeztek meg a királynő trónra lépésének évfordulójáról.

Az 1580-as évek elejére az ünnepségek egyházi ünnepnapként központi irányítás alá kerültek. Míg korábban a katolikus szentek ünnepnapjai szolgáltak alkalomként látványos felvonulásokra, a „szent nap” ünneplésének célja ekkor már Erzsébet dicsőítése volt. 1576-ban egy különleges liturgiát állítottak össze, valamint kiadtak egy zsoltárokból, imádságokból és olvasmányokból álló gyűjteményt, hálát adva a királynőnek, aki megszabadította Angliát „a háború és elnyomás veszélyétől, visszaállítva a békét és az igaz vallást”. Erzsébetet úgy ábrázolták, mint aki megmentette az országot I. Mária katolikus zsarnokságától és a spanyol igától, amely Mária és a spanyol király, II. Fülöp között 1554-ben kötött házasság óta lebegett sötét árnyékként Anglia fölött.

A jeles napra írt prédikációk Erzsébetet úgy írták le, mint „tanult, bölcs, hithű, igazságos, romlatlan, szelíd, kegyes, buzgó fejedelmet”. A kenti Lyddben 1587-ben Isaac Colfe így nyilatkozott: „Bizony mondom, soha az Úr korábban nem adott, és soha nem is fog adni még egy ilyen boldog napot Angliának.”

Az ünnepségek ráadásul nem korlátozódtak Angliára. Amikor Sir Francis Drake és Sir John Hawkins 1582. november 17-én a tengeren hajóztak, három ágyút sütöttek el Erzsébet tiszteletére, 1587-ben pedig Puerto Seguróban katonai tiszteletadással, díszsortűzzel és tűzijátékkal ünnepelték a királynőt.

Extravagáns bajvívók

1581-től kezdve az évfordulós ünnepségek fénypontja a Whitehallban rendezett látványos lovagi torna volt, amelyhez pompában csak koronázások és királyi esküvők értek fel. Nem sokkal november 17-e előtt Erzsébet királynő ünnepélyes keretek között visszatért Londonba nyári körútjáról, és a Whitehall-palotában várta a torna kezdetét. London lakosai körmenetekben gyönyörködhettek, a város elöljárói a legszebb ruháikban pompáztak, kürtök szóltak, ágyúk dörögtek, örömtüzek gyúltak.

Egy német utazó, Leopold von Wedel, szemtanúja volt az 1584-es tornának, és leírta, hogyan lovagoltak szolgáik kíséretében az álruhába öltözött küzdők a bajvívótérre, ahol az összecsapások előtt szellemes dicsőítő versekkel köszöntötték a királynőt.

A résztvevők költséget nem kímélve készíttettek különleges páncélokat és jelmezeket kíséretük tagjainak. Von Wedel beszámol róla, hogy egyes lovagok szolgái vadembereknek vagy íreknek öltöztek, mások övig érő hajú asszonyoknak, megint mások „lovaikat elefántok módjára szerszámozták fel, némely hintókat emberek húzták, mások pedig akárha maguktól mozogtak volna; egészében véve a hintók igen különös látványt nyújtottak.”

Az udvar életében kiemelkedő jelentőségű esemény a londoniak ezrei számára is szórakozást nyújtott. A mai Horse Guards Parade felvonulási terének helyén álló bajvívótérre mintegy 12 ezren zsúfolódtak be, fejenként 12 pennyt fizetve a torna megtekintéséért. Számukra ez egyszerre adott lehetőséget az uralkodó iránti hűségük kifejezésére, izgalmas szórakozásra, és egy munkától távol töltött napra.

A trónra lépés évfordulóján rendezett ünnepségek léptéke és pompája új magaslatokra hágott a spanyol armada 1588-as legyőzése után. Erzsébet visszaverte a régóta fenyegető katolikus hódítási kísérletet, és megvédte a protestáns Angliát. Ebben az évben a királynő diadalmenetben, egy „ősi rómaiak” által ihletett kocsin, zenekísérettel vonult be Londonba, ahol a főpolgármester köszöntötte őt. A Szent Pál- székesegyházban a legyőzött spanyolok hadilobogói díszítették a falakat, míg Erzsébet a hálaadó misét hallgatta, hogy aztán fáklyafénynél térjen vissza a Whitehall-palotába. Hasonló győzelmi ünnepségeket rendeztek Nottinghamben, Bristolban, Maidstone-ban, és más városokban is.

A leghíresebb ünnepi lovagi tornára 1595-ben került sor, amikor a királynő időskori kegyence, Robert Devereux, Essex grófja nem csupán sorompóba lépett, de látványos jelenetet is rendezett. Bár ez színleg a királynő iránti hűségének nyilvános kifejezése volt, Erzsébetet nem hatotta meg a produkció: úgy érezte, háttérbe szorult a gróf öntömjénezése mellett. A beszámolók szerint úgy nyilatkozott, hogy „ha tudta volna, hogy ily sokat mondanak róla, nem lett volna jelen aznap este”, és aludni tért.

Devereux kísérlete, amellyel az ünnepség nyilvánosságának kihasználásával próbálta Erzsébet kegyeit keresni, visszafelé sült el. Trónra lépésének évfordulóján még annyira sem volt jó ötlet beárnyékolni a királynőt, mint bármikor máskor.

Uralkodásának utolsó éveiben Erzsébet még mindig hajadon volt, örökös nélkül, így a trónutódlás kérdése továbbra is nyitott maradt. Az udvarban és azon kívül is sokan tekintettek aggodalommal a jövőbe, polgárháborútól tartva a királynő halála után.

A Királynő Napjának ünnepségei országszerte bevett szokássá váltak; a kormányzat tudatosan építette ki őket, mint a nemzeti egységet kifejező, a magányos és öregedő királynő iránti lojalitást kifejező fesztivált, ami a változatos fenyegetések dacára is folytonosságot és a protestáns ügy igazát hangsúlyozta.