Ötszáz éve volt a lovagkor utolsó csatája 

Az 1525. február 24-én lezajlott paviai csata az akkor már évtizedek óta fennálló Habsburg–Valois ellentét egyik legfontosabb állomása volt. A Német-római Birodalom élén álló, Habsburg-házból származó V. Károly és a Francia Királyság trónján ülő I. Ferenc közötti szembenállás kulcspontjának tekinthető ütközetet a lovagkor utolsó csatájaként szokás emlegetni. A csatában nem csak francia és német lovagok vettek részt, I. Ferenc oldalán svájci és német zsoldosok, míg V. Károlyt – tekintve, hogy spanyol király is volt – az Ibériai-félszigetről támogatták, amellett, hogy itáliai segítséget is kapott. Az összecsapás végül a franciák vereségével és királyuk fogságba esésével zárult. De vajon milyen előzmények vezettek oda, hogy a két uralkodó Észak-Itália területén ütközzön meg egymással? Mik voltak a két fél szembenállásának lényegesebb okai? Egyáltalán miért nevezzük a lovagkor utolsó ütközetének a paviai összecsapást?

A csata előzményei: a Habsburg–Valois ellentét

Az 1519-es év elején meghalt I. Habsburg Miksa német-római császár, aminek következtében császárválasztásra került sor a birodalomban. Több esélytelen jelölt mellett két uralkodónak volt igazi reménye a cím megszerzésére. A francia király, a Valois-házból származó I. Ferenc pápai támogatást élvezve akart a trónra kerülni. Ellenfele, az ekkor már spanyol uralkodó és ezzel együtt Nápoly és Szicília királyaként induló V. Károly volt, aki Miksa unokájaként és így a Habsburg-család tagjaként indult jó esélyekkel.

A választásra jogosult német fejedelmeket végül V. Károly – a jórészt Fugger családtól kölcsönök formájában kapott – pénzajándéka győzte meg, így az eddig sem kis területek mellett immár német királyként újabbakkal gazdagodott, méghozzá a Francia Királyság szomszédságában.

I. Ferenc ennek tudatában joggal érezhette magát Habsburg gyűrűben, hiszen így az alig tizenkilenc éves Károly kezében összpontosult az Ibériai-félsziget, a Német-római Birodalom, Németalföld és a Nápolyi Királyság területe. A francia király hiába próbálkozott szövetségkötéssel, VIII. Henrik angol király követe, Thomas Wolsey bíboros tanácsára visszautasította a dinasztikus házasságra vonatkozó elképzelését. Ferenc igyekezett sógorának, II. Henrik navarrai királynak támogatást nyújtani a spanyol királyság gyengítése érdekében, de a próbálkozás sikertelen volt, ahogy Németalföld lerohanása is kudarcba fulladt.

A fiatal uralkodó problémáit tetézte, hogy az angol király – aki szövetségben volt V. Károllyal és Luther Márton fellépése miatt a német király felé közeledő X. Leó pápával – kihasználva Ferenc nehéz helyzetét Normandia, Pikárdia és Bretagne partjait kezdte fosztogatni, sőt a király elvesztette a titkon a francia korona megszerzéséről álmodozó főhadparancsnokának (connétable) támogatását is, miután pénzszerzés céljából rá akarta tenni a kezét annak birtokaira, a Bourbon-örökségre. A herceg röviddel ezután átállt V. Károly oldalára.

V. Károly a német királyi cím megszerzésével komoly problémákat is örökölt. Ezek megoldását különösen nehézzé tette az a tény, hogy birodalmának magjában, Spanyolországban a rendek nem fogadták kitörő lelkesedéssel a nyelvüket nem beszélő, magát flamand tanácsadókkal körülvevő „idegent”.

A spanyol királynak több, távollétében kitörő felkelésen kellett itt úrrá lennie, mialatt német területeken elindult a lutheri reformációs folyamat, a német birodalmi nemesek felkelése és az 1524-ben fellángoló parasztháború. Ebben az időben zajlottak a számára sikereket hozó itáliai háborúk is, legnagyobb európai ellenfelével, I. Ferenc francia királlyal szemben.

Kié lesz Észak-Itália?

A francia Valois-ház és a Habsburgok között Itália fennhatóságáért folytatott háború az 1490-es évekre nyúlik vissza. A francia uralkodók már régóta áhítoztak az Európa leggazdagabb területének számító észak-itáliai befolyásra és a nápolyi trón megszerzésére. Előbbi azonban évszázadok óta – igaz, csak formálisan – a Német-római Birodalom része volt, utóbbi terület pedig kisebb megszakításokkal a 15. század közepe óta az aragóniai királyok kezében volt.

1494 és 1503 között a Nápolyi Királyságot VIII. Károly, majd XII. Lajos francia uralkodók rövidebb ideig meg tudták ugyan szerezni, de a trón 1503-tól hivatalosan az aragón, majd 1516-tól V. Károly spanyol királyságával kezdődően a Habsburg-család fennhatósága alá tartozott. Károly a német királyi cím megszerzésével (1530-ban fogja császárrá koronázni a pápa, igaz, a cím szempontjából erre már nem volt szükség, hiszen már e nélkül is választott császárként tekintettek rá) a Német-római Birodalom uralkodójaként 1519-től részben Észak-Itáliát is magáénak tudhatta.

I. Ferenc azonban ezt megelőzően, trónra lépésekor az 1515-16-os hadjáratában megszerezte északon Lombardiát és a Milánói Hercegség élére került. A király ezt követően lemondott arról, hogy a nápolyi trónért is harcba szálljon, cserébe Habsburg Károly elismerte őt Milánó hercegének. Az ifjú német uralkodó azonban 1521-ben visszafoglalta Milánót, majd 1522-ben a bicoccai csatában a császári és a velük szövetséges pápai hadtest a francia csapatokra újabb vereséget mért Lombardiában, majd kiűzte őket a gazdag Genovából is. 1524-re Észak-Itália a német–spanyol uralkodó kezébe került, míg I. Ferenc helyzete ekkor vált igazán kritikussá, hiszen ezzel egy időben érte őt a korábban említett angol támadás, illetve a Bourbon herceg árulása is.

A francia uralkodó 1524-ben úgy döntött, személyesen vezet hadjáratot Észak-Itáliába Lombardia elfoglalására, megtörve ezzel a számára nyomasztó Habsburg szorítást, amely országát több helyen is betörésekkel gyengítette. A vállalkozás eleinte úgy tűnt, sikeres lesz, az uralkodó mintegy 30 ezres hadsereggel kelt át az Alpokon. Ezt követően bevonultak a Milánói Hercegségbe, amelyet a pestis elől menekülő lakosság jelentős része, Francesco Sforza herceggel együtt már elhagyott, így az gyakorlatilag harc nélkül került francia kézre.

A császári helyőrségnek helyet adó Paviát azonban nem tudták ostrommal bevenni – a jól megerősített várat valamivel több mint 5 ezer ember védte – ezért végül a kiéheztetés mellett döntöttek. Ferenc megnyerte szövetségesnek VII. Kelemen pápát, aki azt kérte a franciától, hogy támadja meg a Róma közelében lévő Nápolyi Királyságot is. A király eleget tett a kérésnek, miközben egy partra szállni szándékozó spanyol csapatot Genovában a franciák sikeresen visszavertek. Arról, hogy I. Ferenc próbálkozása mégse legyen eredményes, az 1525 januárjában érkező német birodalmi hadsereg gondoskodott.

A lovagi hadviselés veresége

A két oldalról a Ticino folyó által határolt Pavia 1524 októbere óta francia ostrom alatt állt. A támadók közel 25 ezres seregében több ezer svájci és német zsoldos is szolgált. A király Paviától néhány kilométerre északra verte fel főhadiszállását az itt lévő vadaskert közepén épült vadászkastélyban, amelyet még a 14. században a korábban Milánót is uraló Viscontiak építettek. A franciák támadó hadműveletei – összesen 18 – rendre kudarcba fulladtak, miközben vészesen fogyott a puskaporuk. Az uralkodó ezért más módon is próbálta a várost bevenni. Így merült fel ötletként, hogy eltéríti medréből a Ticino folyót, ami végül nem sikerült, többek között a várvédők tüzérségi akciói miatt.

Ferenc hadserege 1525 februárjában került szembe a császári felmentő csapatokkal, amelyek létszáma közel azonos volt a franciákéval. V. Károly hadseregének haditanácsa némi vita után döntött úgy január elején, hogy Milánó helyett Paviánál ütköznek meg a franciákkal, bízva abban, hogy a várvédők kitöréssel támogatják majd őket. A franciák számára a vadaskertet övező fal, illetve a vidék sajátosságai, a patakok, vízmosások is védelmet nyújtottak. A két sereg a Ticino folyó bal partján állt fel egymással szemben, de hetekig nem történt komoly hadmozdulat.

A holtpontról végül a császári csapatokat erősítő, zsoldhoz már egy ideje nem jutó „landsknechtek” (zsoldosokból szervezett gyalogos haderő) miatt sikerült elmozdulni, amelyek kijelentették, hogy ha nem kapnak pénzt, vagy nem indítanak háborút március 1-ig bezárólag, hazamennek. Február 23-án a császári csapatok egy része éjjel átjutott a francia hadsereget védő vadaskerten, amely komoly meglepetést okozott ellenfelüknek, akik ekkor már nem számítottak támadásra, különösen nem a kőkerítésnél, amelynek őrzését éppen ezért nem is vették elég komolyan.

Az ostromlók azonban ágyúikat nem tudták átvinni a falon, így tüzérség nélkül kellett volna a francia tábort megrohamozni, amely viszont két tűz közé szorult: egyik oldalról a paviai helyőrség, a másikon pedig az itáliaiakból, spanyolokból, németekből álló császári hadsereg állt. I. Ferenc ágyútűz alá vette a falon átjutott csapatokat, amelyeknek az előretörése így megakadt. A komoly vereség kilátása azonban szertefoszlott, amikor a francia király elrendelte a lovassági rohamot, gondolván, hogy a császáriak kellőképpen meggyengültek ahhoz, hogy a lovagsereg végigsöpörjön rajtuk. A történelemben utoljára vezényeltek döntő rohamot lovagok egy ütközetben – a lovagi hadviselés szokásai szerint bátran, de fegyelmezetlenül tették ezt. 

A lovassági roham teljesen sikertelennek bizonyult, a spanyol lövészeknek köszönhetően az offenzíva elakadt, a francia király német gyalogos egységét, a Fekete Sereget pedig a honfitársaikból álló „landsknecht” verte meg. I. Ferenc katonái között nagy zavar támadt, a császáriak muskétáikkal ritkították őket, jelentős részük pedig ezt megunva menekülésbe kezdett. Így tett az egyébként sértetlen hadtesttel rendelkező Alencon herceg is, aki a Ticino túlpartján keresett oltalmat, leromboltatva maga mögött a folyó hídját. Sok francia a királlyal egyetemben a bal parton maradt. I. Ferenc csapatából mintegy 10 ezer ember halt meg, több ezren pedig fogságba estek, köztük maga a francia király is, akinek felelőtlen döntése a lovasság rohamáról döntőnek bizonyult a harc kimenetele szempontjából. A király nem volt hajlandó a csatában ellenfeleként harcoló Bourbon herceg előtt letenni a fegyvert, amit végül az érkező nápolyi alkirály előtt volt kénytelen megtenni. V. Károly február 24-én nemcsak huszonötödik születésnapját ünnepelhette, hanem nagy riválisának vereségét is.

Fogságban a király

A francia király Madrid városában nyolc hónapig volt fogságban. A békeszerződés értelmében le kellett mondania a milánói hercegségről és Nápolyról.

Mielőtt azonban megesküdött volna, hogy nem háborúzik többé, írásba adta, hogy kényszer hatása alatt cselekedett, tehát fogadalma nem érvényes.

Kiszabadulva azután újabb hadjáratokat indított az itáliai befolyásért. A konfliktusokat végül 1559-ben a cateau-cambrésis-i béke zárta le, amely szentesítette a spanyol fennhatóságot Itália nagy részén, így a franciák kiszorultak a térségből. A békekötést már egyik uralkodó sem élhette meg, V. Károly 1558-ban, I. Ferenc 1547-ben halt meg.

A lovagi kultúra a maga szokásaival együtt a paviai csata után nem veszett el, hosszú évekig még lovagi tornákat is rendeztek. A nemesség jelentős része továbbra is kedvelte a katonai hivatást, de ezt már nem a felettesére nem hallgató, magát a harctéren is úrnak érző lovagként, hanem hivatásos katonaként tette.

Az újkorban a „lovag” kifejezés legtöbbször azt jelentette, hogy az illető tagja valamely uralkodó által alapított lovagrendnek, a cím így lassanként állami kitüntetéssé kezdett válni.