Orvoslás az ókori Egyiptom földjén

Az ókori Egyiptomban a gyógyítás egyszerre volt szent és tudományos tevékenység. Az orvosok, papok és írástudók papiruszokon rögzítették a bevált gyógymódokat, nem csupán megalkotva ezzel a történelem első orvosi értekezéseit, hanem lenyűgözve a mai kor emberét is.

Egyiptomot nem véletlenül nevezte Hérodotosz a Nílus ajándékának: alig van ország, ahol olyan hosszú életű és virágzó kultúra tudott kialakulni, mint itt. Ebben a cikkben ennek a gyümölcsöző civilizációnak egy szegmenséről, az ókori egyiptomi orvoslásról kaphatnak pontosabb képet az olvasók.

Orvosként az ókori Egyiptomban

Az ókori egyiptomi orvosi gyakorlatban gyakran keveredtek az anatómiai és élettani ismeretek vallási elemekkel. Talán ennek is köszönhető, hogy a területen az orvosokat (akiket egyébként swnw-nek, magyarul „a szenvedők vagy betegek emberének” neveztek) hatalmas tisztelet övezte: társadalmi szempontból a korabeli papi elittel voltak egy szinten. Szaktudásukat más népek is nagyra becsülték, olyannyira, hogy gyakori vendégek voltak külföldi uralkodók udvaraiban is.

Az ún. Ebers-papirusznak köszönhetően azt is tudhatjuk, hogy az orvosokat az alábbi három kategóriába sorolták:

• korabeli gyógyszerekkel gyógyítók,
• sebészek (őket egyben Szekhmet, a betegségekért és járványokért felelős istennő papjainak is tartották; talán ez az oka annak, hogy a memphiszi templom bejáratánál egy olyan ősi véset található, amely egy sebészeti beavatkozást – pontosabban egy körülmetélést – jelenít meg)
• vallásos-mágikus tevékenységekkel kúrálók.

Ugyanakkor ezeken a csoportokon belül is voltak még alkategóriák. Hérodotosz lejegyezte, hogy Egyiptomban minden orvos csak egyféle betegséggel foglalkozott; az orvostudomány kezdeti szakosodása tehát már ebben a korai időszakban megjelent a területen (az egyik legrégibb diploma szerint a Kr. e 2620 körül élt Hesy-Re például fogászati patológiára szakosodott).

Az orvosi lét előnyeiről és hátrányairól

Az egyiptomi orvoslás legragyogóbb csillaga a Kr. e. 3000 körül élt Imhotep volt. Temetési rítusa tökéletesen bizonyítja a hivatás korabeli megbecsültségét: halála után a férfi holttestét egy impozáns szertartás keretében a Nílusba vetették, hogy örök dicsőségben legyen része a túlvilágon. A gyógyítók pozitív társadalmi megítélését bizonyítja az is, hogy a képzésük színhelyéül szolgáló „élet háza” (Per-Ankh) sokszor kapcsolatban állt a fáraó udvarával.

Amekkora tisztelet övezte a sikeres gyógyítókat, ugyanakkora büntetés sújtotta a hibát vétőket: ha a terápia sikertelensége a beteg halálához vezetett, az orvost akár halálbüntetéssel is sújthatták.

Az emberi test felépítése – az egyiptomiak szerint

Az egyiptomi orvoslás az emberi testet erezetek (met-ek) hálózatának tekintette, amelyek egy központi szervben, a szívben (az Ib-ben) futottak össze. Felfogásuk szerint ezeknek a meteknek az elzáródása volt a felelős minden betegségért; a leggyakrabban alkalmazott gyógyító módszerek egyike éppen ezért a vérképzés serkentése volt.

Diagnózis és terápia

Az orvosi vizsgálat alapvetően két részből állt: diagnózisból és terápiából. Részletes szemrevételezés és pulzusmérés után az orvos eldöntötte, hogy tudja-e vállalni a beteg kezelését vagy sem. Amennyiben vállalta a feladatot, kitalálta, hogy milyen módszerekkel kívánja folytatni a kezelést: diétával, gyógyító anyagok alkalmazásával vagy sebészeti beavatkozással.

Az alkalmazott korabeli gyógyszerekkel kapcsolatban érdemes megjegyeznünk, hogy a fennmaradt tizenöt orvosi papirusz mintegy ötszáz különböző anyagot nevez meg, amelyeket alkalmasnak ítéltek a gyógyításra. Előszeretettel használtak például natront (ez egy ásványi anyag volt) az égési sérülések kezelésére, valamint szamártejet, mézet, ricinusolajat, sőt, ópiumot is.

A gyógyszerek mellett természetesen más hatásos módszereket is alkalmaztak: a törött csontokat például fából készült sínnel és vászonnal kötötték be, hogy azok minél hamarabb összeforrjanak.

A gyógyítás helyszínei

A legtöbb tudós azon a véleményen van, hogy az ókori Egyiptomban az orvosi ellátást a páciensek otthonában végezhették. Van azonban olyan elmélet is, amely szerint a betegeket a templomokban gyógyították (erre utal például, hogy a Denderahban talált szentélyben egy szanatórium-félét fedeztek fel a kutatók).

Az egyiptomi amulettek gyógyító ereje

Az eddig ismertetett gyógymódok mellett természetesen misztikusabb módszerekkel is igyekeztek távol tartani önmaguktól a betegségeket az ókori egyiptomiak. Ilyen alternatív megoldás volt például az amulett-használat: ezeket a talizmánokat alkotóik különböző ábrákkal látták el, amelyek eltérő betegségek kezelését és megelőzését szolgálták. Ezek az amulettek is bizonyítják, hogy az ókori Egyiptomban a tudományos ismereteket előszeretettel ötvözték misztikusabb megoldásokkal, a cél azonban mindig ugyanaz volt: minél gyorsabban helyreállítani a beteg egészségét.