Ókori vízszigetelés bizonyítja a hajók többszöri javítását
Egy több mint 2200 éves, a mai Horvátország partjainál elsüllyedt római hajóroncs vízszigetelő anyagának mikroszkopikus elemzése bizonyítja, hogy az ókori tengeri járműveket hosszú útjaik során többször, különböző földrajzi helyszíneken is javították – derül ki a Frontiers in Materials című tudományos folyóiratban publikált nemzetközi kutatásból. A felfedezés alapvetően árnyalja a Római Köztársaság korabeli hajóépítési és karbantartási technológiákról alkotott eddigi képet.
A franciaországi Strasbourgi Interakciók és Rendszerek Tömegspektrometriai Laboratóriuma, az Aix-Marseille Egyetem Camille Jullian Központja és a Horvát Konzerválási Intézet Vízalatti Régészeti Osztályának közös kutatócsoportja a 2016-ban felfedezett, Ilovik-Paržine 1 néven ismert hajóroncsot vizsgálta.
Bár a rakományt és a faanyagot már korábban is tanulmányozták, ez az első alkalom, hogy a kutatók molekuláris és pollenanalízist kombinálva elemezték a hajótest bevonatát. Armelle Charrié, a kutatás vezetője rámutatott: a tengeri régészet a huszadik század közepéig nagyrészt figyelmen kívül hagyta az organikus vízszigetelő anyagokat, pedig ezek elengedhetetlenek voltak a hajók sós vízzel és a tengeri kártevőkkel (például a hajóféreggel) szembeni védelméhez.
A tömegspektrometriás vizsgálatok során tíz különböző bevonatmintát elemeztek. Az eredmények alapján a hajótest védelmére elsősorban hevített fenyőgyantát használtak. Az egyik minta azonban egy eltérő, fenyőszurok és méhviasz keverékéből álló anyagot mutatott ki. Ezt a technológiát az ókori görög és római hajóépítők "zopissa" néven ismerték, amely melegen alkalmazva jelentősen növelte a ragasztóanyag rugalmasságát és tapadását a fa felületén. A szurok természetes ragasztóként működve magába zárta és évezredeken át konzerválta a felvitel helyszínén a levegőben szálló polleneket, ami páratlan adatforrást biztosított a kutatók számára.
A virágporelemzés rendkívül változatos környezeti flórát mutatott ki: a mediterrán partvidékre jellemző magyaltölgy és olajfa mellett a hegyvidéki jegenyefenyő és bükk pollenje is jelen volt a mintákban. Mivel a hajó tatján és középső részén azonos, míg az orr-részen három teljesen különböző bevonatot azonosítottak, a szakemberek megállapították, hogy a hajó legalább négy-öt alkalommal esett át jelentős javításon. A korábbi, ballasztköveken végzett kutatások alapján a hajót eredetileg a dél-olaszországi Brundisiumban (a mai Brindisi) építették, de a pollenelemzés bizonyítja, hogy a későbbi karbantartásokat már az Adriai-tenger északkeleti partvidékén, a mai Isztria és Dalmácia térségében végezték.
A tengeri kereskedelem logisztikája
Az Ilovik-Paržine 1 roncs a Római Köztársaság intenzív expanziójának időszakából (Kr. e. 3-2. század) származik. Ebben a korszakban a rómaiak, a pun háborúk tapasztalataira építve, hatalmas kereskedelmi és katonai flottákat tartottak fenn a Földközi- és az Adriai-tenger feletti ellenőrzés biztosítására. A hosszú, sokszor hónapokig tartó tengeri utak során a hajótestek folyamatosan amortizálódtak, és a biztonságos navigáció fenntartása érdekében a hajósoknak a part menti kikötők hálózatára kellett támaszkodniuk.
A mostani kutatás fizikai bizonyítékot szolgáltat egy eddig csak feltételezett gyakorlatra: az ókori hajók nem csupán az indulási kikötőjük anyagait használták, hanem útjaik során, a helyi flórát és nyersanyagokat felhasználva, folyamatos toldozáson és javításon estek át. Ez az adaptív hajóépítési és karbantartási logisztika kulcsfontosságú volt a római tengeri hegemónia fenntartásában, és bizonyítja, hogy az ókori hajóácsok és tengerészek rendkívül mélyreható ismeretekkel rendelkeztek a különböző régiókban fellelhető vízszigetelő anyagok kémiai és fizikai tulajdonságairól.
