Nő is harcolhatott a longobárd seregben
Két súlyos, fegyverektől származó fejsérülést is túlélt egy kora középkori longobárd nő, akinek földi maradványait az észak-olaszországi Cividale del Friuliban azonosították. Az Udinei Egyetem kutatója, Valentina Martinoia által vizsgált lelet az első fizikai bizonyíték arra, hogy a longobárd társadalomban a nők is elszenvedői voltak a fegyveres erőszaknak, ami alapvetően formálja át az eddig kizárólag férfiközpontúnak hitt kora középkori harci kultúra tudományos megítélését.
A 2012-es leletmentő ásatáson feltárt, T46-os azonosítójú csontváz meglehetősen rossz állapotban maradt fenn, mivel a későbbi temetkezések jelentősen roncsolták a sírt. A biológiai nem meghatározását a szakemberek modern fehérjeanalízissel végezték el, amely egyértelműen igazolta, hogy a maradványok egy nőhöz tartoznak.
A koponya homlokcsontján két markáns sérülés nyomait mutatták ki: az egyik egy felülről lefelé irányuló, pengés fegyvertől - feltehetően a germán harcosok által használt egyélű késtől, a scramasaxtól - származó vágás, a másik pedig egy tompa, lapos tárggyal, például kővel okozott zúzódásos törés. Bár a sebek elfertőződtek, a csontosodási nyomok egyértelműen bizonyítják, hogy az áldozat hosszú ideig életben maradt, és a támadást követően évekre kiterjedő gondoskodásban részesült.
A kutatás kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy a korszakból származó, interperszonális erőszakra utaló eddigi csonttani bizonyítékok kivétel nélkül férfiakhoz kötődtek. A szakemberek a T46-os leletet összevetették a mai Olaszország és Magyarország területén eddig azonosított harminchárom további, koponyasérülést szenvedett longobárd egyén maradványaival, akik mind férfiak voltak.
A fizikai bizonyítékok hiánya ellenére a 643-ban kiadott longobárd törvénykönyv, az Edictum Rothari hat rendelkezést is tartalmaz a nők elleni erőszakról, Liutprand király későbbi jogi kiegészítései pedig megemlítik, hogy esetenként a férfiak nőket küldtek maguk helyett harcolni. A régészeti és a történeti források közötti ellentmondást eddig azzal magyarázták, hogy a nők elleni bántalmazás többnyire a háztartáson belül történt, így a lágyszöveti sérülések nem hagytak nyomot a csontokon.
A Skandináviából származó, majd Pannónián keresztül 568-ban Itáliába vándorló longobárdok a történeti források szerint harcias katonaállamot alkottak, amely a 8. század végéig uralta az Appennini-félsziget jelentős részét. A feltárás helyszíne, Cividale del Friuli kiemelt jelentőséggel bír, mivel ez volt az itáliai hódítás során megalapított legelső közigazgatási egység, a Friuli Hercegség központja.
Valentina Martinoia rámutatott: a mostani felfedezés arra ösztönözheti a régészettudományt, hogy az archeogenetikai és izotópos vizsgálatok kiterjesztésével szisztematikusan felülvizsgálja a kora középkori temetők leletanyagát, lebontva azt a sztereotípiát, amely szerint a fegyveres erőszak kizárólag a férfiak sajátja lett volna a népvándorlás korában.
