„Nem vagyok én apáca!” Árpád-házi Boldog Erzsébet kalandos élete

A több évszázadon át uralkodó Árpád-ház szentek és boldogok sorát is adta az egyháznak. Eleinte elsősorban férfiakat, utóbb már nőket is. A legismertebbek Szent Margit és Szent Erzsébet, alább azonban egy másik Erzsébetnek, Árpád-házi Boldog Erzsébetnek az életére vetünk egy pillantást. Előélete alapján aligha gondolta volna bárki, hogy később boldoggá avatják. Korának igazi botrányköve volt, amikor megszöktette magát a kolostorból, hogy elnyerje szíve választottját.

Kislányként a zárdában

Erzsébet 1255 körül született, V. István (1270–1272) és Kun Erzsébet lányaként. Pontos születési évét nem ismerjük, az viszont apja 1265. évi okleveléből kiderül, hogy az idő tájt már a Nyulak szigeti domonkos apácakolostor lakója a nagynénjével, a később szentté avatott Margit hercegnővel együtt. Állítólag négyéves kora óta élt az apácák között, ha ez igaz, akkor Erzsébet volt a későbbi királyi pár második lánya.A szülei előtt vélhetően Margit példája lebegett, aki háromévesen került a később róla elnevezett sziget kolostorába.

A későbbi V. István számára alighanem presztízsértéke volt annak, hogy nemcsak az apja, hanem ő is képes arra, hogy egy lányát felajánlja a domonkos apácakolostor számára. Erzsébetet 1263-ban 8-9 évesen szentelték apácává (életkorával túl-, illetve alulszárnyalta még a híressé vált nagynénjét is). Az apja és a nagyapja közötti viszályok nem hagyták érintetlenül a családját, hiszen anyja és testvérei az 1264–65. évi belháborúban IV. Béla (1235–1270) fogságába estek. A Nyulak szigetén élő apácák azonban megúszták a közvetlen harci cselekményeket, Margit még szerepet is vállalt a két fél kibékítésében.

Erzsébet kolostori életéről keveset tudunk. A fennmaradt forrásokból értesülünk arról, hogy Erzsébet, amikor még kislány volt, a nagynénjét imádkozás közben úgy zavarta meg, hogy megveregette Margit hátát, miközben az ciliciumot, azaz szögekkel kivert övet viselt. Bár a nagynénje megfeddte ezért, a XVI. század elejéről fennmaradt magyar nyelvű Margit-legendából úgy tűnik, hogy követte a később boldoggá, majd szentté avatott rokon példáját, és a legalantasabb kolostori feladatokat is elvállalta.

A legendának ez a változata szinte Margit mellé emeli Erzsébetet. Hevenesi Gábor jezsuita pap az 1695-ben megjelent Régi Magyar Szentség című munkájában külön fejezetet szentelt V. István lányának, akiről azt írja, hogy életének második felében pápai utasításra elhagyta Magyarországot, hogy Nápolyban éljen testvérének, Máriának a közelében, ahol 1285-ben hunyt el. Legfontosabb erényei egyikeként az alázatosságot nevezte meg.

Hívogató Szerbia

A történeti forrásokból megismerhető Erzsébet karaktere igen jelentős eltéréseket mutat ahhoz az ideálképhez, amelyet Hevenesi kurta életrajza vázolt fel. Érdemes megemlíteni, hogy Margit 1270-ben bekövetkezett halála után meginduló szentté avatási eljárás keretében az elhunyt királylány ügyében vizsgálódók Erzsébet vallomását is lejegyezték, és ez a szöveg szerencsére fennmaradt. Bár sok mindent nem árul el a személyiségéről, igen ritka dolognak számít, hogy egy Árpád-házinak a saját szavai fennmaradjanak. Vallomásából annyi mindenképp kiderül, hogy ő Margitnak tulajdonította egyszer a lázának, egyszer pedig a torokgyulladásának az elmúlását.

Nagynénje halála után ő maradt a kolostor legelőkelőbb lakója, talán ezért is lett a margitszigeti nővérek vezetője. V. István és IV. (Kun) László (1272–1290) idejéből több oklevél maradt fent, amelyekből kiviláglik, hogy Erzsébet tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a kolostor birtokai és jövedelmei számottevően gyarapodjanak.

A kolostori karriert azonban alaposan kettévágta egy szerbiai látogatás, amelynek komoly diplomáciai következményei lettek. Geórgiosz Pakhümerész bizánci történetíró az alábbiakat jegyezte le az esetről: „a szerb [Milutyin István] előzőleg tulajdon testvérbátyja, [Dragutin] István feleségének a nővérét, aki egyben a [bizánci] császár feleségének a nővére is volt, a magyar király leányát, amikor Szerbiában tartózkodott, jóllehet az apácafátyolt is felöltötte, parázna módon magáévá tette.” Egyetlen olyan személyt ismerünk, aki a bizánci császárné és a szerb királyné nővéreként apácafátyolt viselt, ez pedig Erzsébet volt.

A híradás szerint Milutyin Istvánnak (II. Uros István néven Szerbia királya 1282–1321 között), a szerb király testvérének megtetszett a magyar hercegnő, ezért elvette feleségül. Vélhetően a dinasztikus kapcsolatok is fontos szerepet játszottak a döntésben. A házassággal azonban több probléma is volt: legelőször természetesen az, hogy Erzsébetet kötötte a fogadalma, de akadt más probléma is. Történetesen az, hogy Milutyin házasemberként vette maga mellé az Árpád-házi királyleányt, és csak az új felesége kedvéért bocsátotta el magától a régit.

Az már csak hab volt a tortán, hogy Erzsébet katolikus, Milutyin viszont ortodox volt, így a helyi egyház finoman szólva sem nézte jó szemmel az új frigyet. Ráadásul mindkét egyház tiltotta azt, hogy valaki elvegye a testvére házastársának a testvérét: Erzsébet testvére, Katalin Dragutin Istvánnak, Milutyin István bátyjának volt a felesége.

Az anyakirályné, hogy a nagyobb botrányt elkerülje, a pápához fordult utólagos felmentésért megígérve azt, hogy Milutyin és Szerbia is Rómának fogja elkötelezni magát, ám erre végül nem került sor. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a helyi egyháznak sikerült akkora nyomást gyakorolnia az uralkodóra, hogy az elbocsássa Erzsébetet, vagy pedig maga Milutyin unt rá a feleségére, és látott meg egy még hasznosabb szövetségest a bolgár cár személyében, akinek elvette a lányát.

A fentiek időpontjáról közelebbit egyelőre nem tudunk mondani. Lehetséges, hogy 1286 előtt történt az eset, mivel Erzsébet néhány évre „eltűnik” az oklevelekből, ugyanakkor az ellene később megfogalmazott vádak közül kihagyják a Szerbiában történteket, amelyek pedig „magas labdának” számítottak volna a kortársak szemében. A magyar hercegnő mindenesetre úgy tűnik, hogy visszatért a margitszigeti kolostorba.

„Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad”

Záviš von Falkenstein 1288-ban érkezett a magyar királyi udvarba. A korabeli források alapján a cseh nagyúr megfelelt a középkori férfiideálnak, nemcsak vagyonos embernek mondhatta magát, de híres volt testi erejéről és a költészetben való jártasságáról is. A cseh politikából alaposan kivette a részét, azok közé tartozott, akik II. Ottokár cseh király (1253–1278) ellenében Habsburg Rudolfot támogatták. Miután az 1278-as morvamezei csatában Ottokár elesett, Záviš komoly befolyásra tett szert.

Ezt annak is köszönhette, hogy viszonyt kezdett Kunigundával, II. Ottokár feleségével és IV. Béla unokájával, majd elvette feleségül. Kunigunda nem sokáig élvezhette a házaséletet, mert elhunyt, Záviš növekvő befolyását viszont a csehek nagy része, II. Vencel cseh király (1278–1305), valamint a felesége, Habsburg Judit (Rudolf lánya) is szívesen visszaszorította volna.

Záviš vélhetően azért is érkezett a magyar királyi udvarba, hogy szövetségeseket találjon, ennek megpecsételésére pedig kiválóan alkalmas lett volna egy házasság. Kun Lászlónak tetszett az ötlet, ezért 1288 tavaszán, egy éjjel csapatot vezetett a margitszigeti kolostor ellen, feltörték az épület ajtóit, és Erzsébetet elragadták a kolostorból.

Hogy mindez nem lehetett Erzsébet szándékaival ellentétes, arról Lodomér esztergomi érseknek egy 1288. május 8-ról keltezett levele árulkodik, amelyben felháborodott hangon ecseteli azt, hogy az ötlet nem a király fejéből, hanem a nővéréből pattant ki, aki kéjvágytól vezetve vette rá az öccsét, hogy szöktesse meg őt a kolostorból. Ráadásul az esküvőt a szöktetés után néhány nappal, május 4-én ülték meg. Egyházjogi szempontból Závišnak és Erzsébetnek nem lehetett volna összeházasodnia, mivel a cseh nagyúr Erzsébet egyik rokonával korábban már házasságban élt, a felmentést azonban ilyen előzmények után aligha kapták volna meg.

Erzsébet befolyása nemcsak ebben az ügyben terjedt ki a királyra. Kun Lászlónak és feleségének, Anjou Izabellának (aki Magyarországon felvette az Erzsébet nevet) a viszonya ugyanis végletesen megromlott, és csak az egyház ismételt közbenjárásaira volt hajlandó a király a szeretőit az udvarból száműzni, a királynét pedig rangjához méltó módon maga mellé venni. Erzsébet azonban támogatta az öccse lépéseit a királynéval szemben, hiszen amikor László a margitszigeti kolostorba száműzte a feleségét, a nővére őrizte őt a király nevében.

Egy kalandos életút homályba vesző vége

A szöktetési, szökési eset után az újdonsült pár sikertelenül próbálta meggyőzni Lodomér esztergomi érseket, hogy ismerje el a házasságukat. Végül 1288-ban Svojanov (német nevén Fürstenberg) várába vonultak vissza, ahol Erzsébet egy fiúgyermeknek adott életet. Záviš úgy döntött, hogy a keresztelőre három uralkodót is meghív, ám az ifjú Vencel cseh király a felesége biztatására azt kívánta tőle, hogy személyesen adja át a meghívását. A cseh nagyúr nem fogott gyanút, és elment a prágai udvarba. Ott azonban a király azt követelte tőle, hogy adja át neki mindazon birtokokat, amelyeket Kunigundától örökölt. Miután Záviš erre nem volt hajlandó, elfogták és börtönbe vetették.

Záviš fivérei fellázadtak, de a próbálkozásuk sikertelen volt, ezért menekülni kényszerültek. Vencel ostrom alá vette a várait, amelyek azonban nem adták meg magukat könnyen. Hluboka várához végül magát Závišt is elvitték, és ott közölték vele, hogy szólítsa fel a védőket megadásra, különben a helyszínen megácsolt vérpadon a fejét veszik. Záviš ezt megtagadta, sőt a védőket ellenállásra buzdította, ezért a király beváltotta a fenyegetését, és a cseh nagyurat lefejezték.

Hogy férje halála után Erzsébettel pontosan mi történt, azt források híján nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy 1300-ban Nápolyba utazott a testvéréhez, Máriához, ahol a nápolyi San Pietro kolostornak lett a lakója. A fia ekkor már nem lehetett életben, mivel akkor az ő örökösödési joga megelőzte volna Mária unokájáét, a későbbi I. Károly magyar királyét.

Erzsébetet 1313-ban még életben lévőnek írják, 1323-ban azonban Mária hagyatékának felsorolásában már csak néhaiként emlékeznek meg róla. A XVI. századi magyar nyelvű Margit-legenda azonban tudni véli, hogy a margitszigeti kolostorban lett eltemetve, ami a vélelmezhető nápolyi halála tükrében valószínűtlennek tűnik. Boldoggá avatásának pontos körülményeit sem ismerjük, a magyar Margit-legenda már ebben a szellemben emlékezik meg róla, ahogy a fentebb említett krónikás, Hevenesi is.