A korabeli Magyarországról is képet ad Árpád-házi Margit szentté avatásának folyamata

Árpád-házi Szent Margit, IV. Béla leánya 1270 januárjában halt meg a Nyulak szigetén. A 750 esztendeje domonkos rendi apácaként elhunyt királylány unokaöccse, IV. László igyekezett keresztülvitetni nagynénje szentté avatását. 1276-ban a pápa követeket küldött Magyarországra, akik tanúkat hallgattak meg Margit életéről és a közbenjárására történt csodákról. Az ország különböző részeiből érkeztek emberek, hogy beszámoljanak az imameghallgatásokról. A vallomások alapján készült szentté avatási jegyzőkönyv értékes forrása a középkori kultúrtörténetünknek, olyan kérdésekre találhatunk adalékokat, mint hogy mit tudtak az emberek önmaguk vagy gyermekük életkoráról, miként vélekedtek vagyoni helyzetükről, hogyan viszonyultak gyerekeikhez.

Tudod-e, hány éves vagy?

Izgalmas kérdés, hogy mit tudott a középkor embere saját életkoráról. A tanúktól rendszerint megkérdezték: hány éves az illető? Erre a kérdésre sokan ezt válaszolták rá: Nem tudom. Mégis volt, aki körülírta: „Amikor a tatárok betörtek e földre, hatesztendős voltam.” Venis, Leopardus felesége ezt vallotta: „Nem tudom, de amikor a tatárok betörtek, akkor voltam hároméves, anyám így mesélte.”

Verestó papja a következőt mondta az életkoráról: „Gyermek voltam, midőn a tatárok betörtek e földre, és négy éve vagyok pap.” Barnabás fia, Dyan így becsülte meg életkorát: „Már éltem, midőn a tatárok betörtek erre a földre.” Budahévízi András így adja meg korát: „Nem tudom, de a tatárok bejövetele előtt még fiatal voltam.” Az 1241–1242-ben zajló tatárjárás jelentette tehát azt a traumát, amelyhez az emberek az életkorukat viszonyítani tudták.

Akad, persze, kevésbé hihető életkorbecslés is. Irichbeli Miklós így vallott koráról: „Úgy gondolom, száz is megvagyok.” Másnál ezt olvassuk: „Nem tudom, de idős vagyok.” Erre azt mondhatjuk: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát.

A gyermeke életkorát sem tartotta számon mindenki. Bethe, a királyné szakácsainak egyike például ezt feleli arra a kérdésre, hogy mennyi idős a fia: „Nem tudom, mennyi lehet, de már jól megüli a lovat…” A magát tizenöt évesre becsülő fiú éveinek számáról egy Viola nevű tanú így nyilatkozott: „Nem tudom, az anyja sem tudja.”

Egy nemesember, Kadarkalászi Sándor viszont pontosan megmondja, hogy negyvenéves. A nagyúri családban tehát számon tartották az életkort. Szabina nővér jónak látta évei számához hozzátenni: „Harminchat, mint szüleimtől hallottam.” Teljesen észszerű magatartás, hisz az ember nem emlékszik magától a születési évére. Ma is azért tudjuk, hány évesek vagyunk, mert megtanultuk, többnyire a szüleinktől, igaz, ma már nem hangsúlyozzuk a „forrást”. A régi időkben azonban illendőnek számított ez a fajta „forrásmegjelölés”.

A szerzetesek között volt, aki nem tudta, hány éves, azt viszont pontosan, hogy hány éve szerzetes. Az alacsonyabb rangú szülők nyilván nem fordítottak gondot arra, hogy gyermekük megtanulja a születési évét. Szerzetesként, tanult emberré válva azonban már számon tartotta életének nevezetes fordulópontját, a rendbe való belépés idejét. Anglent úrnő, amikor megkérdezték, mennyi ideje van a kolostorban, azt válaszolta, tejfogai voltak, mikor a veszprémi kolostorba került.

Mire figyeltek a tanúk?

A tanúkat kifaggatták, mit tudnak Margit életéről. A messziről jött világiak közül nem egy úgy jött el tanúskodni, hogy Margit életének részleteiről lényegében semmit sem tudott. A következő kérdés azonban így hangzott: van-e mondanivalója a csodákról? Erre már megoldódott a messziről jött vándorok nyelve, és részletesen ecsetelték a Margit közbenjárására történt imameghallgatásokat.

Az emberek tehát annak ellenére kérték a szent életű királylány közbenjárását, hogy életéről lényegében nem volt mondanivalójuk. A jegyzőkönyvet olvasgatva megtapasztalhatjuk, hogyan egészítik ki egymást az egyes vallomások, hogyan vágnak egybe, vagy éppen mondanak ellent egymásnak.

Korabeli közbiztonság

Emlékezetes közülük az emberrabló Dumbó története. A főhős, akit Dumbó fogságba ejtett, Margithoz fohászkodván szabadult meg bilincseitől. A vallomásokból kiderül, hogy ez idő tájt sok rablás volt az országban. A tanúktól megkérdezték, gazdagok-e vagy szegények. Tamás Disznódról ezt válaszolta: gazdag ember volt, de most szegény, mivel kiraboltatott.

Hasonlóan nyilatkozott a Balogdról érkezett Bethe: igen, gazdag volt, de kirabolták. És ugyanezt említette a tézi illetőségű János is: „szegény, mivel kiraboltatott.” Mata pedig ekképpen nyilatkozott magáról: „Elegem van, amíg ki nem rabolnak”. Ne feledjük, 1276-ban vagyunk, az ifjú IV. László uralma idején folynak a tanúkihallgatások. Zavaros időszaka ez a magyar történelemnek. A királyi hatalom rovására megerősödtek a helyi hatalmasságok, és nem állt erős lábakon a közbiztonság.

Gyermekkortörténet

A jegyzőkönyvben nagy jelentőséget kapott a gyermekért mondott imádság: Egy asszony vallomása szerint egy Benedek nevű kisfiú elalvás előtt „… szólt anyjának, hogy vessen rá keresztet és mondja el az »Ave Mariá«-t”. A tanú azonban nem tudta biztosan, hogy az anya megtette-e, amire a fia kérte. Ezek után tragédia történt: földrengés rázta meg a házat, „leomlott a fal”, és maga alá temette a kis Benedeket. Élettelennek tartották, amikor kiemelték a romok alól.

Az elbeszélés azt a benyomást kelti, hogy a tragédia azért következett be, mert nem imádkoztak a gyermekért. A történet végül megnyugtató véget ér: miután az anya Szent Margit közbenjárását kérte, a kisfiú életre kelt. Az eset példázatként olvasható, és a gyermekért végzett ima fontosságára tanít.

A szentté avatási jegyzőkönyv tanúskodik IV. Béla király apai magatartásáról is. Margit gyóntatója, Marcellus testvér vallomása szerint: „… Béla király, Boldog Margit atyja eljött a monostorba, hogy szóljon leányával, akiről most beszélünk, és kezét a vállára tette.” Margit – ahogy gyóntatójának bevallotta – attól tartott, apja megérinti a hátán levő vezeklőeszközt. Marcellus testvér azt hangsúlyozta a vallomásában, hogy növendéke vezekelt, és ezt alázatosan el akarta titkolni.

Ez a felidézett momentum a középkori szülőknek gyermekeikhez való viszonyáról árul el valamit, merthogy Marcellus magától értetődően beszél Béla gyengédségéről, vagyis a kor embere számára természetes lehetett, hogy egy apa megérinti a lánya vállát, mikor beszél hozzá.

A vallomás sajnos nem tartalmazza, hogy hány éves volt Margit a történtek idején. Más beszámolókból tudjuk, hogy a királylány 12 éves korától viselte rendszeresen a testsanyargató ciliciumot, bár már jóval korábban is magára öltötte. A fenti elbeszélés Szűz Mária szigetén történt, a jelenlegi Margit-szigeten, amelyet Nyulak szigetének is neveztek, és ahol Margit mintegy tízéves kora óta élt.

Érzelmek története

A Margitról szóló legendák hangsúlyozzák ugyan, hogy a szent királylány nem nevetett fennhangon, ám a források ismételten megemlékeznek a mosolyáról. A jegyzőkönyvek alapján csöndes nevetésére is következtethetünk. Mosolyában /nevetésében ott van az Istennel való együttlét öröme és a mások iránti jóakarat. Olyan nevetés ez, mely legyőzi a bénító félelmet.

Forrásainkban gúnyos nevetésről is olvashatunk. Ez többnyire azokat jellemzi, akik nem hisznek a Margit közbenjárására történt csodákban. Sírásról, szomorúságról és haragról is olvashatunk a jegyzőkönyvben, a zárt apácaközösség életébe bepillantást engedő forrás tehát igazi tárháza az érzelmek történetének.

Mikor is halt meg Szent Margit?

A 750. évforduló megünnepléséhez tudnunk kell, mikor is távozott ebből a világból a szent életű királylány, vagyis mikorra esik az ő mennyei születésnapja. Forrásaink egy része 1271-re, mások 1270-re teszik Margit halálának évét. A pontos nap tekintetében sincs egység a források között: régi legendája alapján január 19-re tehető a halála, más legendák szerint Szent Priszka napján, vagyis január 18-án hunyt el.

Azt is megtudjuk egy tanúvallomásból és a régi legendából, hogy Margit szombaton, pontosabban a szombat és vasárnap közti éjszakán halt meg. Január 18-a 1270-ben éppen szombatra esett. A halálozási év meghatározásában segítségünkre van még egy adat. 1270-ben lett Magyarország uralkodója V. István, Margit fivére. Ebben az évben oklevelet adott ki a szigeten levő apácakolostor számára. Oklevelében saját lányát ugyan megemlítette, Margitot azonban nem, valószínűleg azért nem, mert Margit akkor már nem volt az élők sorában.

A fentiek alapján igazat adhatunk Dümmerth Dezsőnek, aki szerint Margit 1270. január 18-án távozott ebből a világból. A királylány születése 1242-re tehető, a tatárjárás idejére, amikor IV. Béla király és felesége, Laszkarisz Mária megfogadták: „ha leányuk születik, engesztelő áldozatként apácának adják a maguk és az ország megmeneküléséért.” Az 1270-ben elhunyt Margit így harminc évet sem élt. Nem ment férjhez Ottokár cseh királyhoz, amikor apja házasságkötésre unszolta: hű maradt égi Jegyeséhez.

Árpád-házi Margit szentté avatására csupán 1943-ban került sor. Ennek ellenére szentségének híre már halála után sokakat megmozgatott. Az őt közelről ismerők részletesen beszámoltak engesztelő, vezeklő, szent életéről.

Apácatársain kívül orvost, nemes urat és egyszerű embereket is találunk azok között, akik tanúskodtak a közbenjárására történt csodákról. A tanúk azonban nem kizárólag Margitról vallottak, hanem saját magukról is. A jegyzőkönyv lehetőséget ad nekünk, kései utódoknak arra, hogy megismerjük a korabeli emberek hitét, gondolkodásmódját, világképét.